Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: Melankólia
Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kínzón és lehetetlenül: fej, fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fújdogálni a hegyek felől: egyszerre megállt és megijedt.
Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a mezőn, de valami benső és rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította. Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált, hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szívét.
De aztán újra meg kellett állnia. Hirtelen, bátrabban végignézte magát, a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen...
És ekkor azt hitte, a szíve leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult, az elsötétülő út felé, ahonnan jött.
- Nem lehet... - hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni akart megint. - Nem lehet... Itt lesz az úton valahol... elvesztettem.
Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott. Szívverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán, hogy talán mégis tévedett.
Nem. A lábai hosszan és feketén nyúltak lefelé, valami homályba, mintha iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a kabát két gombját... és még egy darabot a nyakkendőjéből... De azontúl semmi. A nyak már ködbeveszett. És több nincs.
Az úton... az úton vesztettem el valahol... - motyogta és botorkálva megindult megint.
Kétoldalt sietve visszahúzódott a hegyoldal. Néhány kemény sáv szegte még be az eget és mélységes szomorúság.
- Az úton... az úton... - mondotta mégegyszer.
Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratú és makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiútig. Már egészen homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen. Baljóslatú alakja, amint újból irtózva végigtekintett rajta, most oly hosszú és fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét. Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani, félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.
- Nincs fejem! - ordította.
Zűrzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak, összeverődtek, nekimentek és fölemelték.
- Na ne... - mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot akarunk elriasztani, vagy egy kísértetre ránevetünk rémületünkben, remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem múlt el. A fejetlen törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az undor. Fölsírt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elől és néha a dereka köré csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott, pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg, mint akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehúzott tagokkal. Kész volt.
IV.
Kész vagy, nyugodj meg.
Te szomorú és buta állat. Oly könnyű már, ami még vár rád. Az intézet parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél. Két kezed a halántékodhoz szorítva, fejed sután behúzva a térdeid közé, térdeid felhúzva a fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló megfogja a kezed és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad hülyén feketéllik. Csak a szemeidben van még valami kifejés s állati szomorúság, mint a lovakéban. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba lóg. Mire gondolsz?
Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas erőlködés a szemeidben, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begördült ujjaid közt érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amit félve babrálsz? Te nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket neki, a mi ellenségünknek. Most újra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos. El kellett volna bújnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor érezted hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket: nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak. Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.
Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kínlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: - mit tegyek veled? Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbízott szája, amin élők lakmároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják összehúzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki durcásan és sírva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiú kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt és visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik rád az Enyészet. Először a gyomrodra fekszik és benyomja. Aztán átöleli a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal: az az arcodból mély lukakat harap ki. Aztán lassan kiszívja a szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő az - boldogtalan te. És igazad lesz.