Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: Melankólia
Két hét múlva, egy délután, háromkor kelt fel megint és elhatározta, hogy kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra felé felkelt, megebédelt a vendéglőben, sokat evett és nehéz ételeket. Azután felment újra és egy régi angol regényt fordított este nyolcig, amitől kábult és zavart lett - azután egy külvárosi kávéházba ment el, ahova azelőtt sohase szokott járni és képes lapokat nézett és zenét hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt és könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfújta a lámpát és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok között. Amint hanyatt feküdt, kinyújtott, hideg lábain alul indult meg a remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szívéig, a nyakán keresztül és végre a fogáig ért - s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan, egyenletesen kezdett el vacogni és figyelte, hogyan verődnek össze a fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hídnál, még kérlelhetetlen dacban és gyűlöletben egyszerre elfehérül. "Tovább már ne kísérjen: villamosra fogok ülni." És mindig ugyanaz az elviselhetetlen és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen elment, nem szólhatott még néhány szót legalább, meleg, áradó szavakat: hogy hiszen nem kell gyűlölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem akar tőle semmit és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa: nem kell őt gyűlölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott vagy nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gúnyos mozdulattal, vagy ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő bénultan és szótlanul elhagyta menni és még állt egy darabig, utána nézett, nem hívta vissza.
Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak és azóta fojtogatták. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell, nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve és a telefonkagylóba valaki folyton beszélt. "mi az, mi az, mi az, mi az, de hát mi az, mi az, mi az." Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba, sürgetőn és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú szobák következtek, színültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban órákig járkált, mindig jobban félt és a sötétség mindig elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyílt. Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg a folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről zavaros beszélgetést hallott és ő borzongó felszabadulás érzésével törtetett a hang irányába: most már annyira irtózott a sötéttől, hogy a szíve hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott és megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen elfújták a lámpákat. Végre megtalálta az ajtót: fény tört keresztül a kulcsyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és nevetés. Poharakkal koccintottak és valaki hangosan és szilajul zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége és belé akart harapni. "Itt vagyok..." nyitotta már ki a száját, amint belökte az ajtót: - nagyot bukott előre és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét és jéghideg szoba halálos csöndje köröskörül. Aztán forogva süllyedt lefelé sűrű és hideg vízben: megállt, kezdett emelkedni, mint gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét, de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. a fejével verdeste a jéglapot és úgy kereste a léket, közben fuldoklott. Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy fölfeléhajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan és magyarázott; hosszan magyarázott a feleségének. Hogy meg kell érteniök egymást: hogy valami tévedés történt és hogy ő semmit se akar, csak jöjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély, egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre és aggódva, szorongva leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó torokkal, kézzel, lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat mond, könnyek és szavak összebugyogtak, és a fájdalom diadalmas szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri az a kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta, amint bénult szája artikulátlan szavakat nyöszörög halkan: "ta-tu... ta-ba-tu... te... te... te... te..." - ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony helye üresen hideglett mellette az ágyban, csak sajátságos illatát érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fújt elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.