Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Szomory Dezső: A touloni katona
A történet e pontjánál Yzölt Tihamér elhallgatott.
- No, miért nem folytatja? - kérdezte a háziasszony az irigykedő szerelem lappangó haragjával, mely minden kéjt magának akar, a múltakból is magának mindent. Megterhelt lénye az ezüstszürke ruha derengésében megnyúlt s megremegett, amint hevesen az ifjúra nézett, puha kezével a szék karfáját szorongatva. - Maga is ott volt a hajón - folytatta -, magának is volt kabinja, s magát sem kerülte el a hölgy. No, vallja be, hogy maga is szerette, hogy maga is látta - csattant ki kacagva -, maga is látta a szemét!
- Oh, én - felelte enyhén -, hiszen éppen ez a különös, hogy amint ott ültünk és vártunk a Marseille-i teraszon, kettőnk közül, mindnyájunk közül, az összes hajdani utasok közül csak éppen Bensdorf szerette e nőt, holott nekünk éppúgy nyújtotta mindazt, amit neki, s mégis csak ő szerette!
- Mi különös van ebben! - vetette közbe az osztrák tiszt hideg józansággal. - Ez így történik minden nap, bizony. Száz ember bírhatja ugyanazt a nőt, s csak egy van, aki bomlik érte. Ez a trottoir költészete. Flóri jön a hajón s éppen Bensdorf viszi magát oda elébe. Bevallom, ifjú mester, különbet vártam.
A többiek is, akik hallgatták, különbet vártak, az összes urak.
- Tehát? - kérdezte egy hang.
- Tehát Flóri megjött ez éjjel és rögtön megláttuk a hídon, megláttuk! A tömeg mélyén is kiválva a tömegből, mindenkinél nagyobbnak láttuk, és ami fény gyulladt ki körülötte, a kikötő, a rév s a partok tüzei csak őt világították, a meztelen nyakát, melyről lekapta a fátyolkendőt, a keblét, mely pihegett, az egész alakját, amint már puszta megjelenésével ez éjben, a képzeletünket gyötörte. Rögtön, rettenetes varázsa a gonosz epedések mérgét hömpölygette bennünk s messziről jövet, egész női mivolta, lappangó illatokban, még kínzóbbnak tűnt. S amint tolongva a parton, heves térde hozzám ért egy percre, mint a kés, úgy hatott a húsomat perzselve.
- Oh -, rebegte ez intimus érintésre s villámló tekintetével felismerte bennem éjjeli társát a hajón.
De Bensdorf már rohanni akart, hogy az öröme számára még lefogja az éjszakát.
- Itt van a kocsim, jól befűtve - szólott nevetve -, az út világos, fehér holdfény, déli holdfény, minden világos, gyerünk!
- Gyerünk - ismételte Flóri s amint fellépett a motor hágcsóján, a szoknyáját megemelve, drága bokája megvillant az izzó lámpások fényén.
- Jöjjön - fordult felém mosolygón s a tekintetem vizsgálva, mely nagyszerű formáit epedte föl -, jöjjön ide mellém, ugye, hogy jön mellém! Bensdorfnak jobb lesz ott egyedül, elől. Ő hajt, persze.
- Persze - dünnyögte az ember s a sisakot a fejére kapva torz feje kigömbölyödött.
Mi ketten, hátul, ezt a ritka fejet néztük, e vad koponyát a zömök törzsön, amint meggörbülve s mereven a kormánykerékre hajlott. Már akkor robogtunk, a lámpáink fénykévéit szórva el az úton, heves iramban a homályt szaggatva s a holdat kergetve odafönn. S a Flóri keze csendesen hozzámsimult az ülés fölött az éjben.
Így jöttünk, lihegve. Egymásba font kezünk lágyan s omlatag az egymás vágyát gyötörte s minden titkot, minden örömet, minden odaadást kivetett közénk a körmök éles sebzésével. Oh, forró, oh, tiszta egyesülésünk, így, kéz-kézben a cudarságunk gyönyörét adta, a perfídiák mámorát, hogy aki közülünk csakugyan szeret, ott ül elől a szörnyeteg fejével s az éjszakát száguldja át! Behunyt szemekkel, agyontördelt kezekkel egymás mellett a vágyunk csak annyi volt, hogy csaljunk. Az ő vágya, főleg, istenem, a Flórié, amint kihívón s haraggal már, az ajkamat várta és hívta és akarta.
Oh persze, ha csak az volna minden, hogy az ember hazug lehet s érzelmi komédiáját, a legjobb perceket nem törnék meg józanító valóságok! Az élet, úgy látszik, sokkal komolyabb, semhogy a jövőt beszámíthatnók s amikor hirtelen belebotlottunk valami ostoba határkőbe, mely az út szélét jelezte, egymásbafont kezünk hirtelen kirepült egymásból s minden ösztönünk csak a magunk számára volt. Egy pillanat rémületében egy nagyot zökkentünk, egy nagyot ugrottunk a kocsi mélyében s Flóri sikoltozott.
De a hajtó, csodásan ügyes és gyakorlott, egy villámsebes mozdulattal rögtön fékezett s megállt.
- Semmi baj! - mondotta s leugrott a gépről a kereket vizsgálva.
Mi követtük. Flórit gyöngéden leemeltem, alázatos kezekkel a hajlékony derekán.
- Majdnem végünk lett - panaszolta s a vállamnak dőlt.
- Semmi baj - ismételte Bensdorf, nyilvánvaló vágyakozással, hogy rögtön robogjon tovább. Egy küllő megroppant, az első kereken egy küllő, nem is kettő. Mondom, semmi. S mehetnénk akár görbe tengellyel is.
- Mehetnénk - hebegte Flóri -, de én nem megyek. Én félek. Ez egy jel arra, hogy féljek.
- Toulon itt van előttünk - szólott az ember kérlelőn, a közeli tüzeket jelezve.
- Annál jobb, ha itt van előttünk - felelt a nő -, én megyek gyalog Toulonba. Meg is hálok ottan, az Arany Zergében, édes.
- Oh - rebegte válaszképpen.
- Reggelre aztán, nem bánom, mehetünk tovább, a világ végére, akár Nizzába, a házadba, a narancskertedbe, ha akarsz - folytatta Flóri. - De ma éjjel már vége. Ma éjjelre már félek. Mondtam már, hogy félek. Ez egy jel arra, hogy féljek.
És lassan megindult az úton, a határkövek mentén, az olajfák alatt, a fátylait lobogtatva, egyedül az éjben. Egy percig néztünk utána, én a kocsi mellől, Bensdorf már ismét a helyéről a kormány előtt s indulásra készen.
- Eredj vele, kísérd el - szólott le hozzám enyhén. - Én megyek előre az Arany Zergébe s rendelek szobát, hogy legyen.
- S rendelek szobát, hogy legyen - ismételtem, hogy mondjak valamit az örömben, mely kísértett.
Azontúl, mit tudtam már, hogy jön-e, marad vagy végleg elakad az úton, odaroskadva négy kerék alá, a tengely alá, a műszereit kapkodja és túr és fúr és csavar és kalapál, összekuporodva a földön, sötét tömeg, mely él s vonaglik, mint a féreg, elátkozott kovács, lihegőn a porban!
Az éj nekem nyílt, a nő és Toulon vörös tüzekkel a bástyák peremén, égő s nyugtalan vértömegek a homályban, mint a megsebzett szívek, kiszórva!
- Nézd, Flóri, - rebegtem -, nézd a nagy falakat, Flóri. Alattuk mi egészen törpék vagyunk. Nézd, Flóri, mi egészen elveszünk a sötétben.
- Nem, még nem - felelte -, nem akarok. Az Arany Zergébe gyerünk. Itt nem akarok.
Mégis, hirtelen, az utcán megállott, egy gázlámpa mentén, csendesen.
- Mi lelt? - kérdeztem.
Egy toronyóra kongott fölöttünk, komor és dallamtalan, megrekedt üst hörgése.
- Éjfél - mondta a nő -, pont éjfél és Toulon és minden milyen különös! A lábam mintha idenőne az utca kövéhez, amit ismer. Holott még sohsem voltam itt s mégis mintha mindent ismernék. A gyakorlat, aki sokat járt az utcán. A stratégia, mint egy tábornok. Oh, hol van egy katona, egy egyszerű katona, akit meg tudnék ölelni!
- Gyerünk - kérleltem lázasan.
- Oh, egy katona - csattant ki kacagva -, oh, nem is az, amit maga gondol, édes. De nézze csak, a tört kerék, a küllő, csak még nem is kettő, mit tudom én, de nézze csak, hogy éppen idejöttünk, hogy itt rekedtünk, hogy elakadtunk, hogy éppen Toulonban maradtunk, hát mondja, nem-e különös? Itt van valaki, egy katona, egy katonám, maga nem is tudja, nem is tudja, egy katona, akit megölelnék, ilyen öreg asszony vagyok. Itt van a fiam, aki katona.
A gázlámpa alatt felkacagott, kéklő fogakkal, melyek az ajkát harapdálták. A szeme elborult s az ösztönszerű anyaság minden vonását átszűrte holmi távoli idők tiszta és heves derengésével. Gyötrődő arca, a sárga fény érintésén még maróbb szépségűvé vált, s amint pihegő mellét, a vállait, egész hosszú alakját a fátylak alatt mintegy régi szerelmek és régi bűnök árnyékolták valami rejtélyes és megkapó háttér csodálatos színjátékával, csakugyan úgy tűnt, hogy ő a legfinomabb nő.
- A fiam, aki katona - folytatta -, közkatona fönn a várban, a tüzérségben, az imént jutott eszembe. Az imént, hogyne, a bolond fejemmel, amit felkavart a szél, mert hogy olyan gyorsan jöttünk és Ben hajtott, mint az őrült! Különben, persze, hogy is szabad fuvoláznom ilyen zsönge érzéseken, anya, mama, jó kis mama - az élet sokkal komolyabb! Én mentem ugye és gurultam és szerettem és úgy jött velem a fény mindenüvé, a szerelem, amit adtam. Hogy a jó isten is beleszólt, hát tehetek róla? Kövér kölyköm s milyen dühös, na nézze meg az ember! A muzsikám, a glóriám, a touloni katonám!
És elfakadt sírva. Mi volt ez? Micsoda rémület ébredése, micsoda megsejtések, lázas titkok hirtelen fölérzése, miközben messziről, zúgva, mint az erdő, tompa morajlás támadt s meg-megszakadozva egy-egy élesebb hang kergette egymást, a várfalakon túl, odafönn, rejtőző és fájdalmas hangtumultus a hold alatt, mely elfehérült. Micsoda borzalom volt, amelynek szilaj arcát nekiszegezte az ajkak csöndes vonaglásával, micsoda rémlátás a komor falak tövében, melyeket az ormokon vörös tüzek ékeltek ki hunyorgató rezgéssel, mint elkallódott emberi szívek.
- Gyerünk - rebegtem, a karját érintve.
- Még nem, még várjunk, oly nagyszerű ez! - felelte.
- Mi van itt nagyszerű? - kérdeztem elkábulva s tanácstalan.
Oh, istenem, elepedve, megkínzott vágyam aggódón számlálgatta a múló perceket fölöttem, az időt, mely elvonul. Ha az a másik ott az út porában ismét felkerekedett volna, ha már jönne, ha megelőzött volna! Az éjszakám örömén lihegve, mely már-már elveszettnek tűnt, valami cudar gyűlölségem támadt e fantom fattyú ébredésén, mint aki kijátszott s megakasztott. Csöndesen és forrón, a lelkem legmélyére temetkezve, izzó átkokba foglalgattam e hívatlan anyaságot, a haragom apró részletezésével, gyönyörködő ínyenc-pepecselésével, mint a gyémántot holmi förtelmes sárkarikába, s a felidézések, a bekövetkezések oly sorvasztó erejével, hogy már-már magam is szédültem belé. S felkavart művészképzeletem, amint e síró női arc mellettem még jobban megihlette, s amint csalódásom is átmérgezte már, micsoda csodaságokat emelt e vártüzér dicsőségének, mily ragyogó infámiákat, az éj mélyén rengő lidércalakjának. A leszármazása gyalázatában, terhelten s megbélyegezve, vajon merre hurcolta végig féktelen ifjúságát s a mérges vére örökével micsoda szemétre roskadt a szerelmi gyermek kálváriáján? Hol csatangolt az éjszakában, egyedül holmi zord utcákon, vagy együtt a többiekkel, a fajtával, zsiványhadával, hol lapult meg házszögletekben, holt falak mentén, hogy leüsse, aki arra jár. Oh, mért ne, a kövér kölyök, a muzsikám, ahogy Flóri mondta, a glóriám, a touloni katonám! Hibáktól férges, a bűnben tobzódó, nyilván ott fönn a tüzérségen is csak salak, mindenek alja, a legutolsó, az éji patkány, aki elkúszva a padlón, míg a társai alusznak, mint a bunda, prédára jár a sötétben, meglopja a tarisznyákat, szegény kicsi bőröndöket, a ládákat s még többet akar, felhevült agy s rettenthetetlen, még többet, mindent, az irodák pénzét, a várterveket, a citadellák minden titkát, hogy kihányja, magányos árny a várfalon!
- Oh, ez nagyszerű! - ismételte Flóri.
- Csakugyan - rebegtem az arcába meredve.
Már hittem neki, leittasodva e lázas idézetekben. Az óra kongott fölöttünk s a hajnal hirtelen oly közelnek tűnt. Egy lovascsapat pattogott a mélyben. Egy szekér gurult. A zaj megnőtt s ellankadt végül, mint egy rengeteg hullám morajlásai az éjben, a kifutása zengő fodraival, magányos hangok tremolói. A tűz az ormokon feléledt s őrködött. Egy magányos lámpás megvillant s szaladt, micsoda végzetek elé? S hirtelen, messze, valami távoli kőburkolaton egy csomó puska roppant meg, egyszerre, mind.
- Hallotta? - kérdeztem remegve.
- Hallottam - felelte Flóri.
- Egy dob is pereg.
- Igen.
- Jöjjön. Mit is hallgatjuk ezt. A várban készülődnek. Mindjárt reggel lesz. Maga fáradt s lázas, drága lélek. A nagy út, a tenger, a tört kerék és minden. az Arany Zergébe gyerünk. Jöjjön.
- Megyek.
S amint megindultunk az utunkat keresve, valaki jött mögöttünk. Oly szapora és nyugtalan léptekkel jött, hogy önkénytelenül megfordultunk. Egy fiatal tüzértiszt. Már el is haladt mellettünk, némán és sietve. De egy ideges oldaltpillantással, nyilván ösztönből s kíváncsian is, Flórit fürkészte s a szemébe nézett. A nő is, megviselt arcával s a selyemfátylakban, a tiszt is, látszólag elborult s mintegy céltalan, oly szokatlan jelenség lehettek egymásnak, titokzatos bolyongók, éjszaka, a kihalt utcákon. Most jöttünk a tiszt után, lassan. Egy pillanatra már nem is láttuk, aztán ismét ott tűnt föl a sarkon. Egy gázlámpa alatt, hirtelen, kissé túlzott mozgással az óráját kapta elő s vizsgálta. Aztán ment tovább s ismét megállott az első útmenti fény derengésénél. S ismét az óráját nézte.
- Hol van az Arany Zerge? - kérdezte Flóri unottan.
- Nem tudom. Csak gyerünk.
- A tiszt után gyerünk - rebegte.
A tiszt után, hát persze! Az arca felderült, a járása megkönnyült, a fátylait lobogtatta, a legfinomabb nő. Már-már úgy volt, hogy elmaradok mögött, megtörten s elcsigázva. A lelkem mintegy megroppant az éjben. Ha Bensdorf jönne legalább, ha jönne! Az idő múlt s a tiszt az óráját nézte.
- Hol van az Arany Zerge? - ismételte Flóri már hangosabban, nyilvánvaló célzattal, hogy a tiszt is meghallja.
Csakugyan, rögtön megfordult, igen készségesen s könnyedén köszöntve mondta:
- Itt van a szomszédban. Magam is odatartok. Ha parancsolnak velem jönni.
Kissé idegesen szólott, a szavait kergetve s mégis látszólag megenyhülve, hogy beszélhet boldogan a nő fátylak előtt, sőt nekem is örvendezve, hogy itt vagyok vele, hogy megyünk vele, Flóri is, én is, az Arany Zergébe. Szinte mámorosan szegődött mellénk, a mozdulatainkat figyelve, a hangunkat élvezve, mint aki kínzó eszmekörét velünk üdíti föl, epekedőn hozzánk simul, reménykedőn hozzánk menekül ki tudja, micsoda gyötrelmek, micsoda lidércnyomás elől. Egészen fiatal tiszt volt, üde, finom és rejtélyes, az elegáns leszármazás minden stílusával, remegő s kivételes, nagy vér, mint egy versenyagát, kéklő leányszemek, merengő s átöröklött, mint egy skót tekintet, egy skót tó a tengerben. Rögtön, sugalló ösztönöm, a magam lelkén indulva, egész lényét kibontotta előttem, egész gyöngéd és vibráló lényét, epedő mágnás-előkelőségét az alantas szolgálat nyomorában, tűrve, engedve, elviselve, amit e harci mesterség brutalitása kirótt rá durva kötelességekben, alantas szolgatevésben, az ízlése ellen, a hite ellen, az egész világa ellen, a szerencsétlen!
Oh, édes Arany Zerge, mélabús kis fogadó a városszélen, már akkor ott ültünk a számozott szobaajtók mentén, a tornácon és iddogáltunk.
- Izgalmas este - mondta Flóri és mindent elmesélt a tisztnek. - Annyi minden - folytatta sóhajtozva, de a fiáról hallgatott, a touloni katonáról - már mást akart, már hiú volt. Nyugtalan tekintete a kéjes pillák alól örvendezve kémlelte a fogadó magányát és érzéstelen siklott el rajtam, aki esdeklőn néztem reá.
- Izgalmas este - ismételte most már lappangó érzelmekkel -, tudjuk is, nem is, hogy mért.
- Csakugyan - felelte a tiszt, megremegve.
S ismét az óráját nézte. Ködös elborulását hirtelen, kínzó elmerengését, melyben finom vonásai gyötrődve eltorzultak, most egészen közelről láttam. Micsoda rémlátás, micsoda véres fantazmagória hömpölygethette oda elébe a legrondább emberi sors végső hullámverését, amelyben meg kellett, hogy fürödjön, holott a szennyje elől undorral fordult. el. Fiatal szeme rémüldözve követte az imminens tragédia minden irtózatát s a lelke megrázkódott. Micsoda díszletek vonultak el itt s kellékek, színek, hangok, alávaló hatásban! A halál a mélyben, a halál lépcsője, oh, a vesztőhely, az édes! S a puskacsövek célzó merevsége az áldozat előtt, félig meztelen emberi rongy, formátlan már s még lihegő, bekötött szemmel, megroggyant térddel egy violaszín hajnalban. Úri hadnagy, skót tekintet és minden, mi része volt ezekben, mi része lehetett? S az óráját nézte, kétségbeesetten.
De ekkor, az asztal alatt, lágyan s omlatag, a Flóri térde az övéhez ért, a kontúrok pontos kiválásával az imádandó simulékonyságban. A tiszt megborzongott. S a szemét lezárva, ájuldozva átsiklott a túlonnan mámorába, szegény gyötrődő emberi lélek a legnagyszerűbb megváltás előtt. A nőt látta-e, aki várta, aki akarta, a szemek mélyén villámló vörhenyes tüzekkel, vagy inkább elveszett s elbódult benne a tiszta megbocsájtás, az isteni szeretés csúcsain, oh, hogy tudja, hogy fejhessem meg, amikor ott előttem, szédülten és felsikoltva, mint két világ, mely egymásnak roskad, az ajkuk összeforrt.
Elvonulva mellőlük, mint az árny nesztelen kiválva még láttam, amint tovasodródnak, amint eltűnnek az ajtók mögött, a nő, a tiszt, oh, főleg a tiszt, mennyei öntudatlanságában.
Kimondhatatlan rémület fogott el. A vágyaim, a csalódásom, a haragom is hirtelen elsüppedt sohasem érzett remegésekben. Elmaradva és különválva, már nem is voltam, nem is akartam lenni. De ami kívülem történt, micsoda, szent isten! A két ember a mélyben. A tiszt, a nő, a legfinomabb nő, akik egymásba ölelkeztek, akik szeretnek, ők ketten! Visszafojtott lélegzettel, valami rémes talánynak szegeződtem, az értelmeket kutatva s fuldoklón már, hogy semmit meg nem értek, megkergetve és megtépázva e tébolyszerű zűrzavarban. Ők ketten, s hogy éppen ők, a tiszt, a nő, hogy éppen ők! S mind növekvő borzalommal követtem a magányuk titkos örömét. Hogy éppen ők! Mindössze ennyi volt, ami rikító csengésben a lelkemet átköpködte, hogy éppen ők, oh, muzsikám, oh, glóriám, szegény kis touloni katonám! Mert hogy hirtelen ő jutott az eszembe, miközben a város ébredt már s a vár felől éles trombitaszó csattant a nap felé.
Akkor feldúlva s még ittasan, a nő hevétől árnyékoltan még, a tiszt megjelent. A küszöbön, az ajtók közül a Flóri karja utána nyúlt, meztelen, mint egy fehér fáklya. Még egyszer ráborult s felcsókolta egész langyos bőrfelületét. De rögtön feleszmélt, az óráját nézve. És elsietett.
Már akkor követtem, magam is mintegy tovasodorva. A város ébredt. Opálos foltokban már-már derengett a reggel s az ég kinyúlt, mint az olvadó viasz. A harang kongott fölöttünk, a repedt üstök hörgésével. Egy fecske röppent féloldalt borulva. S a mélyben, hol láthatatlan utcák tömkelegében megnyílt falak és kapuk mentén zord tömegek törtek előre, álmosan és feldúlva még, vad fejek a várnak szegeződve, fenyegető morajlás, hallucináló kézmozdulatok, amint odafönn a várfokon a tüzek kialudtak s a nappali fény csapkodta meg a csipkekő székeket. A tiszt rohant, az óráját nézve.
Akkor, hirtelen, szemben vele, a bástyák alatt, a másik is lihegve jött, feléledt szörnyeteg a felfrissült kerekeken. A Bensdorf, drága szívem! No végre - s milyen kétségbeesetten! Még robogott, amikor felszöktem mellé az ülésre, azzal a vakmerő ügyességgel, amit a szélső izgalom segít.
- Ott megy a tiszt! - vihogtam a maskara-arcába s kidülledt szeme rám meredt a búvársisakban, az egész fej mereven, mint a szfinx. Holott rögtön megértette - a tiszt, a nő, a legfinomabb nő, aki nem tudja bevárni tétlen. Megedzve minden cudarságok ellen, talán el is volt készülve e nyomorra. Amíg ő kalapál a porban, amíg ő elmarad egy órára csak! Fanyar humor, rendkívüli nő s vastagon felkacagott.
- A hajnal keserű illata ez - mondotta megremegve. - Gyerünk.
- A tiszt után gyerünk.
- Mindegy már. Minek mennénk a tiszt után?
- Hogy megnézzük! - dörögtem.
S elszánt kezem a kormánykerékbe markolt. A várkapun át, a megdöbbent őrszem előtt, akit alig láttunk az iramban, mint az ördögök repültünk, vakmerő becsörtetők és minden büntetésre készen.
- A tiszt! A tiszt! - kiáltottam, hogy ott tűnt el a mélyben, az udvar végén egy vaspántos fakapu mögött.
Kívülről éktelen zsivaj a falakat ostromolta. Pokoli zengésben a tömeg megsebzett lelke, valami véres nótát harsogott. Egy jajveszékelő hang, egy agonizáló sikoly repült föl olykor egyedül s kiválva a tumultusból, mindennél élesebb s üvöltőbb, a téboly trillája, nagyszerű s rettenetes! Itt fönn, a kapu mögött, szöges lépések durva kopogása szólott. Egy trombita bődült el, komor, megzaklatott s kihívó a távoli horizontok felé. S egy csomó dob pergett a csendben.
- A tiszt - rebegtem -, nézd, a tiszt!
Oh, láttuk, mindketten láttuk, egymásnak dőlve s meghajlott fejjel az ajtórésen át. Halálsápadtan, gyönyörű kék szemének kusza tekintetével, elundorodva s ájuldozón, egész finom lényének mintegy levélrezgése volt, amint a puskás front előtt féloldalt fordulva, a maga hóhérszerepét várta, míg mögötte gyors és szaggatott mozdulatokkal, megkötözték az áldozatot. Egy szegény kis vártüzér volt, fiatal, karcsú, a nyomorban ragyogó, meztelen mellel, melyet a szívverése ijesztőn kidagasztott, a lenyírt fejével, melyen a fülek fénylettek, amint a hajnal felkente rá, izzón és tündökölve, az ébredése skarlát színét. Az egész fej, az egész arc, a szemek főleg, oh, a szemek, merő üvegnek tűntek.
- Oly ismerős! - rebegte Bensdorf, megejtett festő-érzékével.
- Oly ismerős, igen - feleltem.
S alig mertünk kérdezni egymástól: kicsoda? amint csak elsuttogtuk.
- A katona - vallottam be remegve.
- A katona, igen.
- Micsoda arc!
- Micsoda szemek!
- Oh, istenem...
- Megismered e szemeket? Elváltozott fény, elragadó! S a halálos tekintet!
- Igen, igen... Oh, ismerem!
- A Flóri szeme a gyönyörben! Az ő szeme! A végtelen!
Csak néhány perc volt még s a szemeket bekötötték. Sietve elfordultunk, a tiszt vezényelt. A gépre szállva, szótlan kisiklottunk.
Egészen lassan jöttünk, az oszladozó tömeget elkerülve, bánatos kis mellékutcákon, ahonnan a tengert láttuk, a távoli bárkákat, az éjszakából hazatérve. És sokáig hallgattunk és igen sokáig jöttünk s már nem volt miért sietnünk s nem volt miről beszélnünk. Valami nagy csend, valami nagy megnyugvás volt bennünk, amint egészen lassan jöttünk, mint a bárkák a tengeren, mint az éjjeli halászok, akik hajnalban visszatérnek. Már a nap is sütött.
Mégis, a fogadóhoz érve, Bensdorf megszólalt:
- Flórinak ne szóljunk semmit. Minek izgassuk, már amúgy is oly remegő, szegény, heves, drága lélek! Magunk is felejtsük el a tisztet és a katonát. Az élet oly nagy, oly gazdag, oly szép, keressünk benne mást, mit gondolsz, egy kevés irgalmat. No jó. Aztán mehetünk is rögtön tovább, ugye? Akár le se szálljunk.
És bekiáltott a tornácra:
- Flóri! Flóri! Gyerünk haza a kertbe!