Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Szomory Dezső: A touloni katona

Szomory Dezső: A touloni katona
III.

- Nagyon érdekes történet - mondotta az osztrák tiszt az ásítását leplezve -, holott ez nyilván csak a kezdete, ugyebár?

De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a fiatalember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes nézéssel a félig zárt pillák alól.

- Tovább - mondotta alig hallhatóan.

A fiú felkapta a szót.

- Tovább - mondotta maga is gyötrődve s gyönyörködőn.

Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így, egymás után ismételték az egymás szavát az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit csak ők tudtak ketten.

De a többiek is, az összes urak feléjök fordultak kissé elunottan.

- Hát mi lesz a Flórival? - kérdezte egy hang.

- Hát csakugyan elmentek elébe? - kérdezte egy másik.

Yzölt mosolygott és folytatta:

- Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett, hevesen fuldokló és törhetetlen tüdejű, mégis amint masszív testében megkönnyülve, mint a fecske, csapta az utat a felkavart por fergetegében, ami a fényben aranyködnek tűnt. Előttünk az izzó végtelent a tenger ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben egy távoli bárka vitorlája, mint a tört üveg, csillogott. De Bensdorf nem mozdult. Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két vaskos keze az elnyűtt s kihajtott kesztyűben olykor megremegett a kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért az iramot fokozva.

- Ki az a Flóri? - kérdeztem hirtelen.

De a hangomat elkapta a szél, a zaj, repültünk.

- Ki az a Flóri? - kiáltottam.

A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát éreztem - vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg, a bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles rácban. Valamit mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész nagy gömbölyű fej, mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő - elrettentem! Odaát már Marseille ágaskodott a napban. A part felől jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt gyümölcsök s a sok színes rongy s a sok színes szemét rakodók mentén, s a halpiac vérengzőn, mind vártak violaszín aranyban s a halas kofák skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok, haragos homlokkal, s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a roppant égboltozat alatt.

- Minden él és ujjong - mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a motorról s megálltunk az utcán -, és minden kavarog is valami ronda örvényben, ez Marseille, röviden - és ami ázik itten a napban, a kéjben és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz, egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A színeknek hangjok van itt s a hangoknak színök. Minden meg van kenve hájjal s a halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mint mondjak még, atyám uram? A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi, mély és távoli visszhangja vagyok a rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.

- Flóri - ismételtem. - Hát nem különös az, hogy én is várom itten és nem különös az, hogy nem is tudom, ki az?

- Oh, egy nő - felelt nevetve -, olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt nő, a Flontén Flóri! A legfinomabb nő.

Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben, mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott a megsebzett színek vérzésével.

- Oh, persze, hát a Fontén Flóri - kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele foglalkozzon -, valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő künn van a nagy vízen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla, ami az én életem, vagy több az én életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva, minden kívánságomnak e nő a megfejtése. Nem is tudom, miért vagyok másért e világon, mint érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat vissza magamhoz a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes öntudatomat ott találom meg újra, ahol más ember mindent elfelejt: a gyönyörben, érted, a túlzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már semmit sem szégyellek, mert hiszen már ítéletem sincsen. De amit elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjúságát s a magam álmait is, mindazt, ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt, ami szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el mégegyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban a percben, amikor más a kéjt ízleli meg. Küzdök szóval és küzdök legyőzhetetlen elmúlások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka kínjával.

Egy percig elhallgatott, aztán folytatta, magyarázta:

- Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá, micsoda vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertúli csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hős, mint az opál, fénylik, nagyszerű és nyugtalan búcsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl, keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy száll el hozzám, mint a hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről, gyűrött szélekkel s cudar illatokban - oh, hogy szívom fel magamba e távoli vágy rozsdáját, a túlsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát, mely megérinthette, az ujja nyomát, mely elsiklott a papíron! Aztán, egyszerre, hónapok múltán, félesztendők végén két szó, mint egy sikoltás: "Jövök! Várj!" Akkor várok, akkor így várom, mint most, arccal a végtelennek, a saját szívemnek, mely ki tudja, honnan ismét felém gurul...

Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött, a fényben, elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szűrte át. Oly szép volt, oly különös, mint egy titkos sebekben vérző s oly áhítatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát ízlelte, s mind növekvő vágyán izzó képzeteket szédült.

- Rögtön, amint megérkezik - mondotta -, beülünk a kocsiba s rohanunk vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyílik keletre s a tengert csak akkor látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs, csak narancsfa, tele gyümölccsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró aranylámpának látszik, mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból látom a narancsokat.

- S az ágyadból látod a narancsokat - ismételtem, mert ez oly ritmikusnak tűnt.

- S mi van még? - folytatta lázasan -, már nem is tudom. Ami vár reám, oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom, miképp juthat számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint súrolja az agyamat.

Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.

- Honnan jön az a Fontén Flóri?

- Azt hiszem, Dél-Amerikából.

- Mikor ment el?

- Talán egy esztendeje.

- Honnan indult?

- Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.

- Havre-ből, mi?

- Havre-ből, igen, mert odavaló.

- A Sadi-Carnot-n indult?

- A Sadi-Carnot-n, nem tudom, meglehet - mondotta elsápadva -, már igazán nem emlékszem.

- Oh, én emlékszem! - feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen lehettem -, én is a Sadi-Carnot-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt, s aztán az angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra, mint a kísértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben és félig meztelen. Egy éjszaka végre, már Poirt Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az apotheózis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a hídról.

- A vörös haja - rebegte. - S azontúl?

- Azontúl, nem tudom. Én bejöttem Egyiptomba, s a hajó ment tovább az óceánnak.

- Oh, istenem - dadogta eltorzult ajakkal -, oh, istenem, milyen nagyszerű ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s rögtön elkotródni innen és abbahagyni mindent, nem?

- Csakugyan, legjobb volna abbahagyni mindent - feleltem. - De ki cselekszi azt, ami a legjobb vagy a legokosabb volna? Most már csak várjuk meg, ha itt vagyunk, csak várjuk meg.

- Csak várjuk meg - hagyta helyben.

És hirtelen, egészen halkan:

- Te is szeretted, mondd? Te is emlékszel a szemére, a szemére a gyönyörben, mondd?