Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Szomory Dezső: A touloni katona
Akkor a fiatalember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi száz-ivadék, valahol Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártír. A veranda peremén, az illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger, ahol a holdfényes naszádok mintha éppen csak őt várták volna. Egy pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében, micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán hirtelen visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján, bánatos és meggyötört csengéssel.
- Oh, hogyne - mondotta -, valamit az életből, oh, oh, valami kis történetke félét - mondotta a szavak apró pengetésével, mintha hegedűjét hangolná -, egyszer régen, megjelentem a Marseille-i kikötőben, útban Toulon és Nizza felé, s ebből igen különös dolog fejlődött s még ma is itt van az íze a torkomban. Én nem tudom, mi a véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb harmónia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy kétszer kettő négy.
- Oh, édes szerelmem - rebegte az ezüstös nő elragadtatva -, de mikor volt maga útban Toulon felé a Marseille-i kikötőben?
- Oh, mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban, s talán éppen Nizzában hangversenyeztem, s mindenki a vonómba őrült, főleg az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tortiniktől holtrafáradtan s agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák, milyenek százszámra vannak a Földközi tengeren. Voltaképpen nem is tudom, mért beszélem el ezt - tette hozzá a háziasszony elborult tekintete előtt -, csak éppen hogy jelezzek egy távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel s egyéb lelki nyomorúsággal, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel. A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt, mely kelet felől rózsaszínű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint mondani szokás, rózsaszínű álmokat szövögettem dicső jelenem gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, mint hogy amúgy sem látta senki, az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul visszasajnál a szívünk a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők múltán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb, és mindig másutt volna jobb talán. És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen leült mellém.
- Mi lelt? - kérdezte.
A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt? Istenem, hát lehet? A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben értelmetlennek tűnt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött tova megkínzott érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és gyönyörűséges megnémulásban. A nagy kéj nyújtja olykor ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen összeszedtem magam az utolsó könnyemet pergetve.
- Mért sírsz? - kérdezte a kitűnő ember.
- Csak sírok - feleltem -, csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem? Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger partján, magamban.
- No lám - felelt nevetve -, ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.
És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom a kitűnő Bensdorf, szőke és kék és dúsgazdag, s hogy itt ült mellettem a parton s hogy finom szakállát lengette a szél a rózsaszínű hajnalban, bizony meg se lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kíváncsiság és érdeklődés nélkül alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén véres rózsáit áztatta a nap a kigyulladt vizeken.
- Láttam a nevedet a plakátokon - folytatta a kitűnő ember - és mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy. Íme a reggel! A nagy fény, nézd csak!
S egy nagyot lélegzett, epedőn, az általános ragyogásban a nagyszerű festő.
- Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz velem, ugye, már hogyne jönnél, édes! Megyünk a Flóri elébe, aki jön, valahonnan a nagy messziről, nem is tudom, honnan, olyan messziről, csak jön!
- A Flóri? - kérdeztem.
Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve, karonfogódzva, egészen egyedül a tenger s már-már vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a házsorok, a boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt, s csak mi ketten voltunk ébren. És távoli virágok illatoztak.
- A Flóri elébe! - kiáltotta Bensdorf a karomat szorongatva.
Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből, homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit, s csak jövök előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.