Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Szomory Dezső: A touloni katona
Azt hiszem, Lorontóban volt, valahol Trieszt mellett, ahol e gyönyörű nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn, a lilaszínű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét és megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold. Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé között az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és alantas jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi primitív agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s fantasztikus véletlenekről és a többi... homályos előérzésekről, megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár, nagy isten, micsoda? Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmű szó, egy ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor írás, amit a szél csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű plaszticitását valami képtelen és becstelen zűrzavarnak mutatná.
- Egy reggel - beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt hajón - a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak szegve mordul egyet s már harapta is, de az arcom ragyogott és kéklett, mint a kerti glória. Az ördög tudja, mért borotválkoztam meg korábban e reggel. Ma talán már vízen se volnék. Holott fregattkapitány vagyok. Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.
- Csalódik - felelt egy sápadt fiatalember a futóakác lila fürtje alatt s aki eddig egy szót se szólt.
A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút meglepetve.
- Csalódom? - kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. - Hát bánom is én - tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával -, hát bánom is, ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz, talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál odakünn az óceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerészke kijut oda valaha! Vagy talán mikor éppen csónakon úszkálunk! Ezt gondolja, fiatalember?
- Oh, én nem gondolok semmit - felelt elbátortalanodva, de olyan sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tűnt beszédnek, amint elveszett a térben.
- Mégis - rebegte a háziasszony -, mégis csak hadd halljam - de a szava elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüstszürke selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy az egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.
- No lám - szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva -, ha ilyen szépen kérik, ilyen finoman, mint egy költemény, mondhatnám. Ön is mondjon el nekünk valamit az életéből, valamit az életből, kérem, valami történetke félét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani, a szívében, ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes fiatal ember, gondolom, művész is, trubadúr, nagybőgőművész (oh, bocsánat, holmi rossz katonavicc), tudom jól, hegedűs a javából s aki bejárta a világot, s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy hangversenytermekben mindenütt a külföldön.
- Hát persze - bólintgattak az urak jelentős szemöldökkel, s a kéklő veranda alatt morajlott a tenger.
- Hát persze - folytatta Felsner -, a nagy esték és minden és a nők rózsaszínű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, sortie des artistes, gondolom, így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők, fiatalember, s az a nagy kerítő véletlen - és Ön nyilván a legjobban tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi borotvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh, az ember, az ember, mit tudja az ember!
S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravúrral hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kísérte azok szívében, akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek. Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár egy első reggelén, mint gyümölcsre a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.