Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Ady Endre novellái

Feleky Géza: A húszévesek

Sokat tanakodtak már arról, hogy mennyiben jogosult a művészek akadémiai nevelése, sok toll tompult már ki, sok hang beszélt már rekedésig, de a vita még tart és arra sincsen remény, hogy egyhamar el fog hallgatni. A probléma természeténél fogva, úgy látszik, csak egy módszer útján dönthető el véglegesen: kabátgomb-számlálással. A viszonyok kedvezőtlen eltolódása következtében a mai művésznövendék akkor kezdi meg inaséveit, amikor a hajdanvalók már javában mesterkedtek. Sohasem állottak a művészek oly nehéz feladatok előtt, mint most, és csak a legszebb, a legmerészebb évek fogytával, éppen a legbővebb energiaforrások apadása idején foghatnak munkához. Ez szomorú, nagyon szomorú, ennél csak egy valami még szomorúbb: a kitérés az inaskodás elől, az apród-éveknek apró szélhámosságokkal való megkurtítása, a meg nem érdemelt lovaggá avatás. Az akadémiáknak sok van a rovásukon, gyakran ügyetlenkednek, gyakran ártanak. De osztályzataikkal, fegyelmezésükkel és ellenőrzésükkel gyakran elősegítik az előkészület munkájának becsületes elvégzését.

Hány igazságtalan mellőzésnek, hány ostoba méltatlanságnak emléke fűződik a különböző Prix de Rome-okhoz, de az Academie des Beux-Artsnak az a gyűjteményterme, ahol a római díjasok győztes pályaművel vannak együtt, mégis arról tanúskodik, hogy az iskola tanítványai között évenként akadt legalább egy, aki biztos volt mesterségében. Az ilyen alapos tudású fiatal művész nem mindig egy David volt vagy egy Ingres. De ez talán nem csupán a tanároknak és a követett módszernek a hibája.

A Képzőművészeti Főiskola Ifjúságában kiállítása azért kellemetlen, elkedvetlenítő, mert e többé-kevésbé megoldott feladatok kissé könnyűek, kissé kevéssé próbára tevők. Ne támadjon félreértés: akármilyen fajta képnek egyforma nehéz és egyforma értékes a jó, a tökéletes megcsinálása. De vannak témák, amelyeket némi próbálgatás után mindenki meg tud körülbelül oldani és vannak olyanok, amelyeknek csak körülbelül való megoldása is határozottságot, fegyelmezettséget ad a kéznek. Aki egy aktot akadémikus értelemben jól megrajzol, az nem biztosan művész, de legalább tud annyit, amennyit egy művésznek tudnia kell. Néhány zöld folt sima elrendezése azonban, néhány fatörzs kedves összeállítása még nem jelent semmit. "Ha a színekkel teleszívódott spongyát a falhoz vágom - mondotta egyszer Botticelli -, egy olyan színes folt támad, amelyet aztán tájképnek lehet nézni." Ez a nyilatkozat bizonyára sokkal jellemzőbb az efeboszi szépségek kopár mesterére, mint a tájképre és legfőképpen a betelő tizenötödik század tájképeire. De azért kár, hogy annyi a tájkép a fiatalok kiállított művei között.

Telek János tavaly már bemutatott néhány természetszögletet, nagyobb igények nélkül, inkább tanulmányképpen. Most is egyszerű, becsületes, de invenciója nem gazdagodott, keze nem lett keményebb fogású. A zöld még szürke marad, éppúgy, mint Szöllősi János képein. A festékből sem ott, sem itt nem lett igazán szín. Szöllősinél azt kell méltányolni, hogy egyszer nagy, változatos és mégis szerves térhatással próbálkozik meg. Kissé iskolásan csinálja ugyan: elöl fák, azután mező, azután folyó, azután újra mező és végül hegyek, mosolyogni is lehetne a dolgon, de azért sávról-sávra beljebb jutunk.

Bizonyára a könnyebb végén fogták meg feladatukat azok, akik szorosan Ferenczy tanárukhoz simulnak. A finom, erőteljes mester kedves színelosztással, fényhatással, árnyékveréssel minden falról lemosolyognak, persze előkelőségüket elveszítve, meglomposodottan. A lila, amelynek Ferenczy gyakran nemes zöngést tudott adni zöldjeivel, most helyét nem találva, gonosz szellemként libeg erre-arra.