Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám · / · Figyelő
Babits Mihálynak verseit is jellemzi az erős irodalmi és filológiai érdeklődés; ez vegyíti költészetének sokféle eleme közé azt a finom fanyarságú könyvtári illatot, melyet könyvekkel és könyvekben élő emberek annyira szeretünk, ez teszi képessé arra, hogy játszani tudjon művészi játékok, más korok és más irodalmak formáival és stílusaival, és ez teszi őt legkitűnőbb műfordítóink egyikévé. S ha hozzávesszük költői egyéniségének még egy szembeszökő vonását: minden tárgy és minden forma fölött fölényben maradó öntudatosságát, nyilvánvalónak fogjuk találni, hogy ez a költő időnkint szükségét érzi, hogy ne csak önmagához és a világhoz való viszonyát írja meg a versekben, hanem a könyvekhez és íróikhoz való viszonyát is esszészerű kritikai dolgozatokban.
Két kritikai tanulmánya, melyek előbb külön-külön a Nyugatban, most pedig együtt, egy füzetben a Nyugat Könyvtárban jelentek meg. legnagyobb arányú és legérdemlegesebb prózai munkái és - hogy mindjárt elkészüljünk az értékeléssel is - a legjelentékenyebb, legtöbb gondolatot ébresztő művek közé tartoznak, melyeket újabb időben nálunk magyar irodalomról olvasni lehet.
A tanulmányokat tartalmuk szerint vizsgálni annyi volna, mint másik, épp oly terjedelmes vagy talán még terjedelmesebb fejtegetéseket írni ellenük vagy mellettük, s erre most sem időm, sem módom, sem alkalmam. Csak rövidesen jelezni akarok egy-két pontot. Az Arany- és Petőfi-párhuzam nagyon találó, a fő pontokon - alig bírom elképzelni, hogy valaki ne így találja - szabatosan, világosan és a valóságnak megfelelően fejti ki a két költő egyéniségét, s különös érdeme, hogy határozott, szilárd kézzel eloszlat némely ködrétegeket, melyeket a csak külsőségekig hatoló felületesség és a valóságot kevés figyelemben részesítő, romantikus fantázia vont Arany és Petőfi alakjára. Petőfi csakugyan mint a nyugtalan forradalmár inkarnációja él ma is sokak köztudatában. Arany pedig, mint a békés, megalkuvó nyárspolgáré. Külső életük ezt a benyomást kelti, s akik a külsőnél meg szoktak állani, azokat kielégíthetik azok a sablonos, felületes képek, melyeket az iskola és a könnyű fajtájú esztétizálás csinált két költőnkről. Babitsnak nagyon érdekes megállapítása, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll: Petőfi forradalmárságában sokkal több a kívülről, a kor divatból, a környezetből vett elem, mint a lélek meghasonlásából eredi igazi forradalmiság. Az ő fiatalos, naiv, egyszerű, egészséges lelkében nem voltak meg a meghasonlás elemei; viszont éppen ez a belső meghasonlottság adja Arany jellemének alapvonását. Babitsnak itt sikerült a két költőt lelkük mélyében megragadni. De - bár előszavában tiltakozik ellene, hogy fejtegetéseit úgy tekintsük, mint teljes kifejtését annak a képnek, melyet Petőfiről alkotott magának - fejtegetésének egy hiányára figyelmeztetnünk kell. Petőfi is eljutott a belső meghasonlásig: házassága utáni szerelmi lírájában. Csak odáig jutott, bele még nem, de ebből is oly költemények származnak, melyek - mint a Szeptember végén - költészetét fölébe emelték egész addigi színvonalának. Ekkor jelenik meg benne öntudatlanul, sejtelemszerűen a kétség, amelyet eddig nem ismert, s a Szeptember végén csodálatos varázsát épp ez a kétség adja meg, amely ott reszket szinte észrevétlenül a még ép, még forrón lobogó szerelmi líra alatt. Igaz, ez a kétség, a meghasonlásnak ez az első eleme is kívülről, az életből jutott bele, nyilván a saját s a Júlia természete ellentétes voltának, egyéniségük inkompatibilitásának öntudatlan megsejtéséből fakadt, s ez is Babits Petőfi-képét igazolja. De azért mégis csak meghasonlás volt, kezdete egy belső folyamatnak, amely Petőfit a líra mélyebbről fakadó forrásaihoz vezette volna, s bizonyos, hogyha Petőfi fejlődését nem akasztja meg épp ezen a ponton a halál, ez a fejlődés ebben az irányban haladt volna. Babits fejtegetéseinek e hiánya miatt az a gondolatsor, melyet máskülönben meggyőző erővel és világossággal állít fel, csonka marad. S még egy megjegyzés: épp a párhuzam természeténél fogva, ami az igazságra nézve mindig veszedelmes dolog, s talán egy kicsit a sorok mögött elrejtett polemikus célzatnál fogva is, nyilván az író akarata ellenére kelleténél inkább Petőfi rovására esik az Arannyal való szembeállítás. Nem abban, amit Petőfiről mond, mert az a legtöbb ponton találó, helyesen meglátott, hanem a hangsúlyozásban és a megvilágításban. S ha az a vád érte, amely ellen szintén tiltakozik előszavában, hogy kisebbíteni akarta Petőfit, akkor nagyobb részben vádolóiban ugyan a hiba, de kisebb részben a saját tanulmánya szerkezetében. A polémia mindig bizonyos dolgok túl erős hangsúlyozásával jár, a paralella bizonyos dolgok egyoldalú megvilágításával s ezt a veszedelmet még Babits rendkívüli koncizitása sem tudta elkerülni.
A másik tanulmánynál becsesebb adalékot a közelmúlt magyar irodalomtörténetéből nem ismerünk. Ahogy három, e korból való érdekes írón, Komjáthy Jenőn, Péterfy Jenőn, Dömötör Jánoson a magába-zárkózás háromféle típusát jellemzi, valóban példája a pszichológiai megértésnek s az emberek műveikből való megítélésének. A hivatalos irodalomtörténet egy teljesen értelmetlen babona alapján, mondhatni egészen figyelmen kívül hagyja a 67 utáni irodalmat, holott már nagyon is ideje volna, hogy a XIX. század utolsó három évtizedének irodalmi képét megrajzoljuk s eloszlassuk azt a bizonytalanságot, azt az aránytalanságot, amely ezt a méltatlan mellőzésekkel, oktalan túlbecsülésekkel, bimbajukban megfagyott kezdetekkel tele korát irodalmunknak nem engedi tisztán látni. Babits csak három alakot ragad ki ebből az időből, de épp ez a három nagyon jellemzi az egész időszakot. Jellemzése inkább lélektani, mint esztétikai. Komjáthyban nagyon érdekesen és nyilvánvaló igazsággal jellemzi az embert, de nem láttatja elég meggyőzőn a költőt. Engem, aki máig sem tudtam annyira tisztába jönni Komjáthyval, hogy végleges ítéletet tudjak magamnak formálni róla, nem bírt meggyőzni arról, hogy ez a különös sorsú és egyéniségű költő csakugyan olyan nagy költő volt, amilyennek Babits is tartja. Talán egyszer majd kerül arra is alkalom, hogy ezzel a problémával behatóbban foglalkozzam. Péterfyről amit Babits mond, az csak annyiban új, hogy az író általánosan ismert jellemvonásait egy középpontba, a magábazárkózás köré gyűjti össze. Dömötör János szinte felfedezés számba megy. Bizonyára nagyon kevesen voltunk Babits cikkének megjelenése előtt, akik ennek a tragikus sorsú írónak a munkáit olvastuk s többet is tudtunk róla a puszta nevénél. Ő is, mint Péterfy, annak a tragikumnak a részese, amely közvetlenül előttünk járt generációkban, fátumszerűen lebegett minden magyar intellektuális szellem fölött. Ez a tragikum nem abban áll, hogy nem tudták az olvasókkal, a nemzettel való kapcsolatokat megtalálni, s hogy életük is tragikailag alakult, hanem abban is, hogy csak csekély részét tudták szellemüknek kifejteni s tehetségük éppúgy töredékben maradt, mint munkájuk. Dömötör került a Babits három irodalmi halottja közül a legmélyebb sírba; ő maga sem mer feltámasztására vállalkozni, s talán nem is lehet feltámasztani. Nagyon is töredék az irodalmi pályája, produkciója nagyon is alatta maradt annak, amire képes lett volna.
Nagyon érdekes a Babits prózája. Szinte puritán egyszerűségű, kemény, kevéssé hajlékony próza; az író szemmel látható tudatossággal azt keresi benne, amit a minap mint Gyulai legfőbb erényét emelt ki: az adekvát kifejezést. Ezért kerül minden stílbeli művészkedést; ő, aki a versben valóságos bűvésze a stílnek, a prózájában azt lehetne mondani, kerül egyáltalán mindent, ami stílus. Ezzel eléri azt, amit nyilván fő dolognak tart: a mondanivalója félreérthetetlen világossággal áll előttünk s megállapításai úgy hatnak, mint megannyi logikai szillogizmus. Egészen materialista stílus ez: az anyagra vet minden hangsúlyt, a formákat alkotó író igyekszik teljesen kivonni magát belőle. Néha szinte száraznak éreznők, ha nem volna meg benne a pontosan, szabatosan kifejtett gondolatok erős lendülete. Szerencsés író ez a Babits: megadatott neki, hogy ami benne líra, azt teljesen kifejtse verseiben úgy, hogy ha prózát ír, ki tud küszöbölni magából mindent, ami okfejtésének nyugodt, biztos menetét szubjektív lírai hangulatokkal zavarná.