Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám
Ulászló elfogódva, lassú lépésekkel ment fel a széles fehér márványlépcsőn. Minden fordulónál megállt és eltűnődve visszanézett. Össze szerette volna nyalábolni az elmúlt pillanatok forgácsait, visszaképzelni az egymásba torlódó mozzanatok fonalának egy részét, megállítani egy-egy ember mozgását, oszlopfő mellé jutását, mint egy képet. Elmúlt életrészének egy szeletét bele akarta forrasztani valamelyik bolthajtás vagy pillér szögébe. Az előbb még ott volt - már vége. Ahonnan jött és már elmúltak a képek. Csak néhány jelentéktelen járókelő mozdulatának pillanatra való megrögzítéséig ért el az akarata.
A mennyezeten mereven, kimért gőggel, majdnem gúnyosan ültek körbe a festett görög istenek.
Állandóságuk lesújtotta Ulászlót. Megzavarta ítéletét. Örök élet, megmaradás az élettelenségük, festett mivoltuk.
- Cselekedni kell - szólt erélyesen. A keményen hangzó szavak lehengerítették róla a bénító zsibbadtságot. Felszabadult érzései ösztökélték, előreszorították. Nekiiramodott és csak a bejáró előtt állt meg. Kezét a csukott ajtó kilincsére tette. Magas és mogorva barna ajtópár volt. A tömör tölgyfa síkjából kiemelkedő rózsák, furcsa figurák egymásba növöttségük biztosságával megfélemlítették Ulászlót. A kilincs súlyos, nehezen járó rézalkotmány volt.
- Talán jobb lenne, ha visszafordulnék - sóhajtott. - El kellene futni. Ezek az ajtók nem sok jóval biztatnak. Mögöttük sok négyszögletes, kíméletlenül világos szoba, sok állvány, mindenféle öreg portéka. Ki tudja, melyik plántámat sorvasztják el. És én idegen vagyok. Hátha nem értem meg jól a lényegüket.
Emberek jöttek, megzavarták őt, be kellett menni.
Megnyugodva állt meg az első terem közepén. Enyhe rózsaszín márvánnyal bélelt falakon a múzeum alapító hercegei nézték egymást életnagyságú barna képeken.
- Igazán kitűnő és becsületes mesterek festették!
Kezét tölcsérformára kerekítve szeme elé tartotta és úgy szemlélte a képeket.
- Ecsetjük nem siklott bizonytalan területekre. Tisztelettel és a tudós mesterek nyugalmával festették meg az emberi arcot, nem torzították oktalan zöldekkel, rikító sárgákkal az emberi ábrázat természetes formáját. A kezet meg a ruhát is szolid faktúrával csinálták meg.
Széles szék állt a hatszögletű szoba egyik sarkában. A messzire nyújtózkodó karfa oroszlánköröm formában végződött. Az ülés piros brokáttal volt bevonva és a támaszték embernyi magasságra volt szabva.
Szürkészöld, lötyögő egyenruhában rosszul borotvált, sovány öreg szolga bóbiskolt a testes székben. Kicsi, törődött arca, gyér haja erősen izgatták Ulászlót.
- Uram, bocsásson meg, ön nem méltó, ha így szabad kifejeznem magamat, ehhez a székhez. Úgy hiszem, belátja ön is, hogy ezt egy jól megtermett tekintélyes férfira szabták, mondjuk egy tizenhetedik századbeli gárdakapitányra, ebben a pillanatban nem jut eszembe, hogy akkor csakugyan így nevezték-e őket, de hát ez most ugye, nem is olyan fontos.
A szolga ijedt mozdulattal felállt. Alsó ajka fázósan remegett.
- És a ruhája sem felel meg a szék színének. Talán meleg kék színű palásttal, esetleg erősfényű zöld köpönyeggel kellene ruháját felcserélni. És fehér strucctollas, széles karimájú, fekete posztókalapot képzelek még hozzá.
- Kérem alássan.
- No, lássa. Ugye, ért engem? Ez a ruha semmi esetre sem felel meg. Csak az a baj, hogy a fejét nem lehet kicserélni. Bizonyára ismeri ön Hyacinthe Rigaud y Ros mester kitűnő bíborosait. Merész tekintetű, jól ápolt arcú pompás urak. Uram - a szolga vállára csapott -, uram, ha bíboros lenne ön, jobb széket el se bírok képzelni, mint ez.
Az öreg szolga rémülten roskadt a székére.
Ulászló már a harmadik teremben volt. A másodikban meg sem állt; történelem előtti idők emlékeit helyezték oda. Nem szerette ezeket a pudvás sárga csontokat, kőbaltákat. Megvetette a fejletlen emberi lélek korszakát és röstelkedett ősei miatt. Erdőkben laktak, főzetlenül ették a húst. Az asszonyok házasság nélkül szültek és a hatóságok fontosságát nem ismerte fel senki sem.
A római emlékek már inkább érdekelték. A horpadt rézkürtök, zömök kardok, veretes pajzsok láttára kemény zengésű, széles ívelésű latin verssorok gördültek eléje.
Maecenas atavis edite regibus
O et presidium, et dulce decus meum
Lelkesen szavalt és mint egy rátarti táncmester, hátralépett.
Sunt quos curriculos petere pulverum...
Könyökét belecsapta egy fiatal nő oldalába. Visszarántotta kezét és hátra nézett. Fiatal nászutasok álltak meg mögötte.
- Ó, bocsánat, kérem, ne haragudjanak ügyetlenségemért.
- Kérem!
- Annyira belemerültem a... Nem csoda, ha elképzeljük, mily biztos kézzel kovácsolták a kardmarkolat díszítését. Gyakran szégyenkeznem kell, ha arra gondolok, hogy a mostani katonák, még a hadsereg legmagasabb rangú tisztjei is milyen csupasz és művészietlen karddal kénytelenek beérni. Ugye. Mennyi ízlés, szigorúság és önmérséklés van egy ilyen fibulában. Magát az erkölcsös Rómát - harsogott Ulászló -, a méltóságteljes örök várost, annak polgárait...
- Engedelmet, de...
- Látom. Ó, miképpen lehetne visszavarázsolni a...
A fiatalok már messzi jártak. Egyedül maradt a római lomok között. Végigbetűzte az apró oltárkövek felírásait. Büszkén bokázta körül az üvegszekrényeket. Megértette a felírások tartalmát, öröme és megelégedettsége, mint sűrített gőz, fűtötte őt. Nyugtalanul mozgolódott, nem volt senki sem a teremben, akinek magyarázhatott volna, aki telítettségén könnyített volna.
Egy görög tányér közepére rajzolt okádó ember megriasztotta őt, hátratette kezeit, fejét mereven felemelte és az egyiptomi terembe ment.
Egész állvány volt ott telerakva tanagra figurákkal és skarabeusokkal. Cirógató tekintettel szemlélte az üveg alatt gubbaszkodó skarabeusokat. Lassan susogta: ateuchus sacer ateuchus sacer, ateuchus. Dombos kemény hátuk széles mezején érezte ujja hegyét és neheztelt a múzeumi vezetőségre, amely bizalmatlan és az állampolgárokat megfosztja attól, hogy kezükbe vegyék és tapintásukkal is élvezzék azokat a dolgokat, amelyeket szeretnek.
Beszédbe elegyedett egy szabadon álló, fekete gránitból faragott macskaszoborral, megsimogatta oldalát, fejét.
- Derék állat, ugye kellemetlen, hogy kőbefaragott állapotod nem engedi, hogy néhány kövér egeret megropogtass? Mi?
Szemüvegét megtörölte és mosolyogva belépett a szomszédos terembe.
- Jaj, itt túlságosan sok a látnivaló. És még képek is vannak.
Keskeny üvegszekrényből napsütésbe igazított gemmák tekintgettek rá. Az egyiknek sárgás fényben izzó áttetsző lapját Jupiter élesmetszésű sisakos feje szelte át. A másikból hadiszekér elé fogott rohanó paripa karcsú teste villant elő. Halovány körvonalak szegték a lábakat, a szekér küllőit.
Sorjába nézte az apró vésett köveket. Megrészegítette az achátnak, jáspisnak, karneolnak nedves, meleg sugárzása. Hogy beléjük ágyazta tekintetét, széjjelterültek, megnagyobbodtak a figurák. Eleven teljes életre keltek, aranytenger szállt ki a négy meg hatszögletű és ovális síkokból; aranytenger túlsó partján lángoló szigetek nyújtózkodtak boldog terpeszkedéssel.
Fejét nehéz szédülés húzta, nyomta lefelé, reszketve támolygott egy magas állványon guggoló, hideg mosolygású, fából faragott szűzanyához. Értelmetlenül bámulta meg a testecskére tapadt ruha lágyan egymásba fonódó kövér redőit.
Farkasszemet nézet Mária ölében ülő gyermek Jézussal és le akarta söpörni a köntösön tarkálló cinóbert és a szoknyára kent kék festéket.
A szűz maszatos orrocskája hegyéből egy ujjhegynyi letörött.
- Ó, szegény istenanyám - szólt Ulászló és megcsókolta a szobor alját. Mi történt az orroddal, boldogságos Máriám, bizonyosan az a zsivány német törte le, és Tilman Riemenschneider egyik szögletes ábrázatú faapostolára mutatott.
- Megcibálnám a szakállad, te semmiházi, ha nem raktak volna olyan magasra.
Az apostol méltatlankodó pillantása kibékítette Ulászlót.
Az egyik apostol alatt négy keréken járó, durván kifaragott faszamáron kölni Jézus ült. Kezében pálmát tartott. Szemben vele kőből faragott, göndör, fürtös román oroszlán tátogatta széles üregű száját.
Ulászló megdöbbent. Egy kövér úr állt mellette. Megszólította őt.
- Uram. Minden anyagban abban a pillanatban, mikor az emberi kéz bizonyos élőlény formájára alakítja, valamelyes közösség, az eredeti lényhez hasonló karakter támad.
- Bocsánat, nem ismerem önt.
- Valóban, még nem volt szerencsénk egymáshoz. Doktor Bolifer Ulászló főgimnáziumi tanár vagyok. De hisz az emberek megismerkedése tisztán a véletlen dolga. Nem hiszem, hogy itt a múzsák csarnokában alábbvaló dolog volna két rokonlélek találkozása, mint mondjuk egy igazgató születésnapi vacsoráján.
- Ahogy parancsolja!
- Örvendek, hogy egyetért velem. De hogy visszatérjek tárgyamhoz, ugye, ön is hasonlómód vélekedik e kérdésről? Minden tárgynak lelke van. Abban a pillanatban, mikor egy jólelkű, bár kissé tétova kezű német mester a lélektelen fát úgy formálta, hogy az Krisztus urunk Palmarum-napra való alakját vette fel, bizonyára több lett, mint pusztán fa vagy, hogy így fejezzem ki magamat, több rost összeforrott tömege, hisz egy egész nép hite és áhítata fordult feléje. Már most ez a fa nem fa többé, hanem maga Krisztus.
- Nono!
- Kérem, csak türelem. Krisztus szimbóluma. Ugyanezen az alapon ez a kődarab sem puszta kő többé, hanem maga a vérre szomjúhozó kegyetlen oroszlán. Már most micsoda lelketlenség e két szobrot egymás mellé tenni. Uram, csak az isteni gondviselés különös kegyelmének köszönhető, hogy az oroszlán e szamarat széjjel nem marcangolta. Krisztust nem féltem.
A kövér úr óvatosan hátrált és mikor kellő távolságba jutott, megfordult és futásnak eredt.
- Miért szalad ez az ember?
Talán megsértettem. Bizonyára sürgős dolga akadt. Az oroszlán szája még szélesebbnek látszott, a mogorva faapostolok mosolyogtak. A képek is nevettek. A haldokló Mária ágya mellett könnyező szentek is a szomorú helyzet dacára széles nevetéssel néztek le a vászonról. Minden tárgy nevetett.
Gyengén és tehetetlenül ődöngött. Hátát valami láthatatlan hideg kéz simította végig. Mintha kifosztották és mezítelenül utcára lökték volna. Nem érezte testét. Bőre és csontja alatt nagy üresség.
Később elcsodálkozott azon, hogy él és hogy körülötte minden láthatóan és rendes formájában megvan. Nyugodtan feküdtek a helyükön az elefántcsont dobozok, öreg csillagmérő órák, faenzai tányérok, intarziás asztalok, oszlopos szekrények.
A csipkék, szövetek, porcelánok, ötvösmunkák még hátravoltak. Nehéz sóhajtással közeledett feléjük.
- Nagy munka vár reám!
Meg tudta érteni a diákjait. Végigélte a szigorú tanárok óráinak mellet préselő, hideg, verejtékes félelmét. Noteszét kivette zsebéből és kihúzta az összes szekundákat.
- Most tiszta lélekkel közeledem felétek. - Elindult a porcelánok felé.
- Igazán sajnálom az olaszokat. Ezek a derék emberek csak a faenzai edényekig vitték fel. Hol maradnak ezek a franciáktól. Sejtelmük sem volt arról, hogy micsoda előkelő művészetet lehet kifejteni e gyengéd ecsetvonással odalehelt színekkel.
- Lám, a tanulékony német sem maradt el.
Valósággal bizsergett az apróbb-nagyobb tengersok porcelán. A tompa fényű fehér meisseni, az álmatag nimphenburgi, büszke két sčvresi, kedves bécsi, ludwigsburgi csészék, figurák, tányérok, vázák tarkasága, belenyilallt Ulászlóba. Jobbra-balra ugrott, nem tudta, hogy hol kezdje. Egyszer Pustelli valamelyik figurájával elegyedett vitába. Majd Lejeune mester csemetéjét becézgette. Halovány lila szoknyában, gyengéd piros kalapban, lefelé néző porcelán nőcskével incselkedett.
- Édes húgom, abból a szőlőből, amit a kötényében rejteget, egy csipetnyit nekem is adhatna.
Fütyörészett, víg nótákat dudorászott.
- Ejnye öcsém, de jó dolgod van - szólított meg egy porcelánfiút, aki egy szőlőfürtöt tartott a szája elé.
Gyümölcsök, fák, ölelkező párok, citerázó nők, álarcos gavallérok, madarak, mitológiai alakok, apró virágokból összefont bokréták, mind-mind porcelánból.
Belefáradt, pedig csak egy szekrénnyel végzett.
Megnézte az óráját. Még csak félóra, és aztán becsukják a múzeumot.
- No tessék, egy-kettőre kizavarják az embert.
Elkeseredett mohósággal bujkált a porcelánok között. Nagyon sokra ügyet sem vetett. Aztán ismét visszafordult. Megint nekiiramodott, alig látott valamit, végre rohanni kezdett. Futott, hirtelen megállt egy szekrény mellett, elbámult, újra futott. Látni, látni mindent! Lihegett. Kabátját, mellényét kigombolta, feldöntött embereket, nekiütődött falaknak, sok szoba volt még előtte. Rohant, új meg új termek tárták széjjel a falaikat.
Találomra kinyitott egy ajtót és négy fal közé zárt udvar felett lógó erkélyre jutott. Az udvar mélyén repedezett római szarkofágok, román és gót szobrok búslakodtak. Két-három törpe fa, néhány sovány cserje ölelte át alázatos szerényen az elaggott köveket.
Nedves hideg ömlött ki a barna falakból. Ulászló áhítattal tekintett a mélységbe. Az udvar nagy egyszerűsége, csendje, nyugalmas tiszta vizekre emlékeztette őt.
- Milyen tiszta lettem, de jó volna leszállni, megfürödni, úszni a kövek fölött.
A szobrok szomorúan hallgatták Ulászlót.
- Kifárasztott ez a sok holmi. És nem láttam valamennyit. De nem is értettem meg azokat, amit láttam.
Feje lehanyatlott.
- Igaz, a tárgyak nem nyitják meg lelkük kapuját a céltalanul odatévedt embereknek. Ami a múlté, az csak a múlt emberei előtt nyilatkozik meg. Hogy léphetek a múltba. Mondjátok meg, bölcs szobraim.
A szobrok szomorúan hallgattak.
- Tudom már. Éjszaka kereslek fel titeket. Akkor alszanak a gonosz indulatok és hitvány fény nem másítja meg a tárgyak igaz színét. Igen, éjszaka. De hogy mehetek éjszaka a múzeumba.
A falak mindinkább sötétek lettek. A cserjékre kövér feketeség borult és a szobrok fehérségét felszívta az egymásba omló árnyékok falkája.
Ulászló visszament a terembe. Nem volt már ott senki sem. Ott felejtették. Bezárták a múzeumba.
- Íme, a véletlen is úgy akarta, hogy megértsem a művészet lényegét. Igaz, hogy éhes vagyok, de a telt gyomor csak zavarna. Kivette zsebóráját. Öt óra elmúlt.
Ez is akadály. Óra, szemüveg, felesleges dolgok. A ruhám sem alkalmas arra, hogy a szentélybe lépjek.
Kifeszítette egy szekrény ajtaját. Kék palástot vett ki onnan. Másik szekrényből egy középkori királyasszony aranyból vert fejabroncsát szedte ki.
Levetette ruháit, belebújt a palástba és az aranyabroncsot a fejére szorította. Az órát, a szemüveget, a levetett ruhadarabokat szép rendesen szekrénybe rakta.
Még távol volt az este. Egy direktoir-korabeli díványra feküdt. Ódon parfüm porzott a megkopott szövetből. Elaludt. Álmában Napóleon udvarában járt, piktorokkal vitatkozott és egy marsallnak Hannibál átkelését magyarázgatta.
Mikor fölocsúdott, a telihold széles kerek tányérja tapadt az ablak nagy üvegtáblájára. A padozat kőkockáin nedves zöld fénytócsák ömlöttek széjjel. Sűrű, súlyos levegő roskadt Ulászlóra. Távolról halk zizegés hallatszott, talán apró üvegcsengettyűk pattanhattak meg. Sárkányfejű árnyékok kúsztak fel a falakra. Egymást tépték.
A porcelánfigurák megnövekedtek. Három-négy összebújt, hogy eggyé válhasson. A fénysáv sodrában megbillent derekuk; fejük, karjuk megmozdult. Az üvegtárgyak ezüstös szikrát vertek, a fémtárgyak alattomosan hunyorogtak.
Ulászló behunyta a szemét és széjjeltárta karját. A hold begubózta őt hideg sugárszövedékébe. Elindult. A túlsó szobából kék palástba öltözött arany fejabroncsos, szakállas férfi szállt ki egy aranyrámás nagy tükörből.
Különös, a mozdulatai hozzászóló, ismerős mozdulatok voltak, a hangját valahonnan régtől fogva ismerte.
Mindinkább közelebb ért hozzá.
- Fordulj a fal felé - szólt a palástos férfi -, várd be, míg a toronyóra ütni kezd és akkor megismered a tárgyak lelkét.
Ulászló a fal felé fordult.
A város toronyórái ütni kezdtek. Némelyik úgy hangzott, mint a felcsukló sóhajtás, másik rekedten, éles jajgatással csapta ki az órák számát, ünnepi komoly méltósággal zengett a harmadik, kamasz módra feleselgettek össze-vissza. Nagyon távolról fájdalmasan széjjelömlő mély kongás fejezte be a toronyórák vitáját. Csend.
Hosszú süvöltés söpörte végig a termeket. Nagy recsegéssel kinyíltak a szekrények, a tárgyak kiszálltak a rekeszek közül és Ulászló elé perdültek. A képek porcelánok, pergamenek, ládák, hárfák, kilincsek, oszlopfejek, érmek mint a felszálló porszemek peregtek a levegőben. Recsegett, pattogott, sikoltozott minden, majd hirtelen elcsendesedett. Egy kandallócserép odalépett Ulászló elé.
- Ha kíváncsi voltál, most megismerheted érzéseinket. Gyűlölünk benneteket. Gyilkosok vagytok. Meggyilkoljátok a matériát.
- Igen - kiáltott közbe egy ébenfa szekrény -, mindent átgyúrtok, nem törődtök a mi akaratunkkal. Faragtok, égettek bennünket, olyan formába kényszeríttek, amilyenhez semmi hajlandóságunk sincsen.
- Ezer meg ezer testvér ölelkezik békésen egy marék agyagban, egy darab fában - siránkozott egy rézcsillár -; kettéfűrészelitek, elválasztjátok az egymással összenőtt testvéreket és hozzáerőszakoljátok sohse látott idegenhez.
Egy kócsagforgó keresztülugrott a csilláron és hetykén Ulászló elé állt.
- Azért hiábavaló minden, túlélünk titeket.
- Túléljük az embereket - harsogott a tárgyak kórusa.
- Az a korona, az a palást, ami rajtad van, kié lehetett? Az első gazdája azt hitte, hogy az övé. Az első, a második, a harmadik meg a századik, mind azt hitte. Te is azt hiszed? Ne hidd! Mikor rongyokra foszlunk, darabokra zúzódunk, tönkre mar a rozsda, akkor is kisiklunk kezeitek közül.
- Most elpusztulsz - bömbölt egy asszír oroszlánember. Ulászlóra rohantak valamennyien.
Az ledobta a koronát, palástot és mezítelenül futásnak eredt. Rettenetes csörömpöléssel, sikoltással üldözték őt. Egyik sarokban egy üres páncélt és alabárdot talált. Gyorsan magára öltötte, fejére sisakot tett, a rostélyát leeresztette, oldalára pallost kötött és két kézre kapta az alabárdot.
Feldöntötte az oroszlánembert, a porcelánokat összezúzta, behasította egy méltatlankodó trónus baldachinját.
- Eredj, te céda - rivallt rá egy meztelen görög márványasszonyra és letörte annak kinyújtott karját.
- A hősi tornának vége, most már megyek. - Kinyitotta az ablakot., a villámhárító drótján földre ereszkedett és sisakkal, páncélban útnak indult.