Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám
Személyek: A Herceg, a Kancellár, az Érsek, a Marquise, a Gróf, a Vicomte és Bárónő
Történik a XVIII. században, egy kis hercegségben, a Herceg palotájának egy szobájában. - Itt ül a Herceg és a Kancellár egy asztal előtt, melyen okmányok vannak.
Herceg: Hagyjuk a pénzügyeket. Úgyis tudom, hogy üres az államkassza. Egyáltalában, hagyjuk a pénzügyeket. Nem állhatom őket. Azért szakítottam az előbbi kancellárommal is, mert mindig erről akart tárgyalni, azalatt az ürügy alatt, hogy ez fontos. Hát érv ez? Azért tettem kancellárommá önt, ki eddig a gárda ezredese volt, mert azt hittem, hogy amint a maguk pénzügyeivel nem törődnek a gárdisták, úgy az államéval se fognak törődni. És ön mindjárt azzal kezdi. Azt kell hinnem, hogy ön mégsem oly kitűnő kancellár, mint gondoltam.
Kancellár:
Hagyjuk. Térjünk át a gárdaezredesi méltóságra. Fenséged bölcsessége előtt nem titok, hogy ez a tisztség, melyet Fenséged kegyelméből eddig csekélységem viselt, most üresedésben van. Tehát az új ezredes?
Herceg: Találja ki. Nem is fog rá gondolni. (Szünet.) Az ön utódja - a Gróf.
Kancellár (elneveti magát): Bocsánat, Fenség.
Herceg: Mit nevet? Igaz, hogy még kissé fiatal, de a Hercegasszony azt tartja róla, hogy képes volna egy ezred vezetésére. Igazán nem volna gáláns dolog megtagadni a feleségemtől ezt a csekélységet. Sajnálom, hogy ön nevetségesnek találja.
Kancellár: Bocsánat, Fenség, nem azon nevettem. Ha a Hercegasszony úgy véli, hogy a Gróf képes egy ezred vezetésére, bizonyára igaza van. Magam is ezen a nézeten vagyok már. Csodálom, hogy eddig nem jutott eszembe. Egyáltalán nem jutott eszembe.
Herceg: Hát mit nevetett?
Kancellár (nevet): Ha majd az államügyekkel végeztünk s Fenséged újból kegyes lesz - mint oly kegyelmesen mondani szokta - mint barátját fogadni, talán majd akkor.
Herceg: Tudja, mit? Inkább hagyjuk az államügyeket. Nos?
Kancellár: Azon nevettem, hogy éppen a Gróf az utódom.
Herceg: Pedig tényleg ő az utódja.
Kancellár: Sokkal inkább, mint Fenséged gondolja.
Herceg: Hogy-hogy?
Kancellár: Többszörösen utódom. És épp ezen nevettem.
Herceg: Többszörösen utódja?
Kancellár: Igen. Furcsa véletlen, vagy talán ízlésünk egyezése az oka, de valahányszor egy hölgy vagy egy ezred parancsnokságával felhagytam, mindig a jeles Gróf lett az utódom.
Herceg (nevet): És sok ezredet hagyományozott már neki?
Kancellár: Azt hiszem, ötöt, a gárdaezreddel együtt.
Herceg: És hogy hívták az előbbi ezredet? No, csak ha nem érintek fájdalmas húrokat.
Kancellár: Ó, fájdalmasakat korántse. Az előbbi ezred neve: Baronesse de la Huchette.
Herceg: Á, hát már nem... És ezt csak most mondja nekem! Igen érdekel ez a hölgy, mióta udvaromban van.
Kancellár: Ó, Fenség, ha tudtam volna, bármikor...
Herceg (kegyesen): Meg vagyok róla győződve. És most a Gróf?
Kancellár: Három hónapja.
Herceg: Érdekes. Érdekes. Pedig a Hercegasszony nagyon melegen ajánlotta.
(A Gróf belép.)
Gróf: Államügyek?
Herceg: Ó, nem, azaz már nem. Képzelje, legutóbb épp arról tanácskoztunk, hogy önt nevezzem-e ki a gárdaezred parancsnokává. A Kancellár úr melegen ajánlotta, de nekem újabban kétségeim támadtak. Megbocsát ugye, az ön fiatal kora, nem nagyon bő tapasztalat...
Gróf: Nagy kitüntetés, hogy szóba is jöhettem. S bár nem vagyok elég elbizakodott ahhoz, hogy a mi páratlan kancellárunk méltó utódjának tartsam magam, mégis azt hiszem, hogy ha a pótolhatatlan előd nem sajnálna némi útbaigazítást az utódjától...
Kancellár: Önnek, Gróf úr, minden készséggel.
Gróf: Ön mindig kegyes volt irántam. És én vissza fogok élni vele és bátorságot veszek magamnak, hogy még más természetű tanácsokat is kérjek, melyek, megvallom, nagyobb gondot okoznak, mint a gárdaezred, s amely kérdésekre a jogcímem szintén az utódlás.
Herceg: A bárónő?
Gróf: Igen, Fenség.
Kancellár: Hja, ha egy nőt oly könnyű volna kormányozni, mint egy ezredet...
Gróf: Tehát kiváló elődöm...
Kancellár. Apropó, honnan tudja, hogy én voltam az elődje?
Gróf: Sajnos, a bárónő nagyon ékesszólóan adta tudtomra. Képzelje, azokban a pillanatokban, mikor a költő szerint: "a női száj eddig zárt kapuja vonaglón megnyílik s a piros diadalívek alatt a tagolatlan hangok farsangi menete vonul ki szaggatott és rendetlen sorokban", és amikor a külső körülmények és minden emberi logika szerint méltán várhattam, hogy az én nevemet fogja a fülembe súgni, mindig az ön nevét sóhajtotta bele az alkóv homályába. Bevallom, hogy ekkor irigyeltem önt legjobban, ó, irigylésre méltó férfi.
Kancellár: Vígasztalódjék, míg én voltam az ezred parancsnoka, addig nem az én nevemet sóhajtotta, hanem a Vicomte-ét és lesz idő, mikor az ön nevét fogja sóhajtani, csakhogy akkor már nem ön lesz a sóhaj okozója.
Herceg: Hiába volt kedves a legkedvesebb.
Kancellár: És ilyenformán össze lehetne állítani a bárónő barátságainak a családfáját. A Vicomte-tól tudom, hogy az ő uralkodása alatt "Christian" volt a szerelmi jelszó, ami a Marquise-nak a keresztneve, míg a Marquise egy ízben borozgatás közben egyre azt akarta megtudni tőlünk, hogy mit jelent az, ha a nő bizonyos pillanatokban minden várakozás ellenére így liheg föl: "Ó, szentéletű atyám!" - Akkor azt hittük, hogy a Marquise részeg, ami igaz is volt, de utóbb rájöttem, hogy ez a felkiáltás az Érsek úr őeminenciája érdemeinek elismerését tartalmazta, ki egyidőbe a bárónő gyóntató atyja volt. És itt megszakad a családfa. Mert ki tudja az őseit Ádámig visszavinni? Azokat az ősöket, kik az Érsek úr őeminenciáját megelőzték, a történelem előtti idők mitikus homálya fedi. Elégedjünk meg az érsekkel, ősnek elég előkelő.
Herceg: Ó, a kitűnő érsek!
Gróf: Most kezdem érteni azokat az anekdotákat, melyekkel a bárónő néha a barátnőit mulattatta, s melyekben a főszerepet egy pajkos egyházatya vitte, ki a szép hölgyek gyóntatására mindig teljes egyházi díszben jelent meg és a püspöki mitrát és aranyos palástját a legforróbb percekben sem dobván el, a szentség és a vallás szellemével töltött meg nem egy profán alkóvot.
Kancellár (nevet): Mégis igaza van a goromba Eustache atyának: a püspöki talár néha furcsa dolgokat takar.
Herceg (nevet): Ó, a kitűnő érsek! Mennyire igazam volt, mikor ezt a kifinomodott ízlésű urat tettem országomban szent egyházunk fejévé, s nem azt a goromba Eustache-ot, aki, képzeljék, piszkos körmökkel jelent meg előttem az audiencián.
Kancellár és Gróf: Hallatlan!
Herceg: Elégtételül szolgál most, hogy a Bárónő finom ízlése is helyben hagyta választásomat.
Gróf (sóhajt): Pedig a Bárónő ízlését nem könnyű eltalálni, Fenség. Épp ezért kell most a Kancellár úr jóakaratú tanácsát kérnem. Jövő kedden van a Bárónő neve napja.
Kancellár: Áhá! A névnapi ajándék! Tavaly hatszor kapott idegrohamot egymás után hat ajándékom láttára, míg végre a hetedik megnyerte a tetszését. Igaz, hogy aztán, nyilván, hogy engem kiengeszteljen, mind a hetet megtartotta.
Herceg: Pedig ez a kérdés nagyon egyszerű. Egy tudós értekezést olvastam egyszer. Ez volt a címe: "A szerelem különféle utairól és minő ajándékokat adjanak a szeretők egymásnak, meg néhány igen szép szerelmes levél". Ebben mondja a mű jeles szerzője: "Az ajándék legyen összhangzásban annak a jellemével, akinek adjuk."
Kancellár: Természetes. És épp ezért megoldhatatlan ez a kérdés. Mert ki merné állítani, hogy ismeri a barátnője jellemét?
Gróf (szerényen): Hiszen, ami azt illeti, azt hiszem, van némi emberismeretem. De nehéz ajándékot találni oly ábrándos nő számára, mint a bárónő. Esti séták a holdvilágon, szótlan hosszú merengések az elhagyott bástya fokán, sírás minden csekélységért...
Kancellár: De, kedvesem, ön félrebeszél! Séták a holdvilágon! És a többi ingyenmulatságok! Az jó a polgárlányoknak, de oly előkelő nőnek, mint a bárónő! Aztán mit akar a szótlan merengésekkel! Csak nem akarja nekem bebeszélni, hogy a bárónő öt percen át szótlan volt valaha! És a sírás! Káromkodni, az igen, de sírni! Engedje meg, de ezek után az a gyanúm, hogy a bárónő a komornáját küldte önhöz maga helyett.
Gróf: Az is megesett, mikor nagy migrénje volt, s mondhatom, újabban nagyon csinos komornája van. De biztosítom róla, hogy meg tudom különböztetni a bárónőt a komornájától, akár vaksötét szobában is, nem hogy holdvilágon. A sírás pedig annyira igaz, hogy már-már el is határoztam, hogy pár tucat csipke zsebkendőt veszek neki, brüsszeli csipkéből, hogy méltók legyenek a könnyei felfogásra.
Kancellár: Óva intem ettől a ballépéstől, fiatal ember. Vegyen neki valami szép és ritka szövetet, hogy az udvar többi hölgyei sápadjanak az irigységtől, különben meg fog győződni saját tapasztalatából, hogy milyen a bárónő, mikor káromkodik.
Gróf: Káromkodás! Cifrálkodás! Ez egyszer téved, Kancellár úr!
Kancellár: Persze, mindig az téved, aki nincs a mi véleményünkön, bármily abszurdum legyen a miénk.
(A szemben lévő ajtón jönnek a többi urak: az Érsek, a Marquise és a Vicomte.)
Kancellár: Íme, az összes ősök. Ó, kísérteti óra!
(A bárónő belép az oldalajtón, át akar menni a színen, de a következőkre megáll és ott marad.)
Herceg (a bárónőre mutatva): És íme, az ezred.
Bárónő: Miféle ezred?
Herceg: A szépség és báj győzhetetlen ezrede.
Vicomte: Milyen vitában zavarjuk e nemes urakat? Csak folytassák, a vitatkozás kiváló embereknek való szórakozás, sajnálom, ha megzavarnók e nemes mulatságban.
Marquise: Fogadjunk ezer aranyban, hogy egyiknek sincs igaza.
Érsek: Az igazság istennője habozva áll két ily kiváló férfi közt és nem tudja, melyikhez álljon.
Herceg: Hát segítsék ki a zavarból. Olyan kérdés forog szőnyegen, melyhez azt hiszem, Önök mindannyian teljes joggal hozzászólhatnak. Nos, urak, ki milyen ajándékkal kedveskednék a bárónőnek, hogy az ajándék, amint azt egy tudós férfi kívánja, összhangzásban legyen a jellemével.
Bárónő: Igazán nem tudom, mi jogon gondolják az urak, hogy a jellememet ismerik. Tessék találgatni, s ha rájönnek, szóljanak nekem, magam is kíváncsi vagyok rá.
Kancellár: Mondom, valami ritka szövet, valami olyan ruha, amilyen másnak nincs. Nézzék, most is milyen ruha van rajta. Szavamra, ez a velencei szoknya megér száz aranyat. Ó, női hiúság!
Bárónő: Hogy én hiú volnék? Isten ments! Ruhákhoz ön különben sem ért. Ha értene, nem gyanúsítana azzal, hogy értéktelen velencei rongyokba öltözöm s látná, hogy ez a ruha firenzei mester műve, amit csak nekem készít háromszáz aranyért. Igazán nem tudom, hogy lett épp ön a kancellár!
Herceg: No, most jön a káromkodás!
Bárónő (dühösen): Káromkodás! Hát ezt ki fogta rám?
Gróf: A kancellár úr, aki oly kiválóan ismeri az Ön jellemét.
Bárónő (mind dühösebben): Hallatlan! Ön, ön mer ilyet állítani rólam? Ily aljas híreszteléssel veszélyeztetni a jó híremet! Hát ez ocsmányság, tudja! Fúj! Hogy az isten...
Érsek: De lányom...
Bárónő (alázattal meghajtja a fejét): Pater, peccavi.
Gróf (a Kancellárhoz): Nos, Kancellár úr, azt hiszem, jobb, ha a brüsszeli zsebkendőknél maradunk.
Bárónő (nevet): Brüsszeli zsebkendő? Hát az minek?
Kancellár: Hogy a könnyeit törölgesse vele, melyeket oly bőven szokott hullatni. És pedig több tucatot! Hiszen ha valaki minden csekélységért sír...
Bárónő (dühösen a Kancellárhoz): Én sírok minden csekélységért?
Kancellár (kárörömmel): A Gróf mondta.
Bárónő (még dühösebben): A Gróf mondta? Hát ő honnan tudja? Hát gyerek vagyok én, aki mindig pityereg? Akihez nem lehet szólni, mert elsírja magát? Akit jobb elkerülni? Ezt érdemeltem én maguktól? Gyalázat! (sírva fakad).
Herceg: Vigasztalódjék, ez csak két vélemény, hátra van még a többi. (Az Érsekhez.) Nos, szent atyám, az ön ajándéka?
Érsek. Egy szép Szűz Mária-kép, híres mester műve, drágakövekkel ékes, hogy egy ily finom ízlésű és előkelő nő kedvvel hajtsa meg a térdét előtte. Mert ki fogja elhinni a goromba és műveletlen Eustache fráternek, hogy igazi ájtatosság csak az egyszerű és ízléstelen feszület előtt van, s hogy a pompa, mellyel templomaink annyi kiváló fejedelem és főpap jóvoltából ékeskednek, megrontja az első kereszténység igaz szellemét és meghamisítja a Megváltó szent igéit. Mert valóban ily tévtanokat hirdet szent egyházunk e goromba és műveletlen fia, és nem veszi észre, hogy az istentelen reformátor eretnekek útján halad. Holott az egyszerű feszület, az jó lehetett az első keresztényeknek, akik, bármennyi szent volt is köztük, világi állapotukra nézve, melynek a szentséghez semmi köze, alacsony néposztályból valók és műveletlenek voltak, s így az egyszerű feszület nekik éppen megfelelt. Amiből helyes logikával levonhatjuk azt a következtetést, hogy művelt és előkelő embereknél is a vallásos érzés külső megjelenése világi állapotuknak megfelelő, vagyis fényes és előkelő legyen, nehogy oktalanul diszkordáns hangot vegyítsünk az ájtatosság zsolozsmáiba, s míg elmerülni vágyik a Krisztus imádatában, kontár festő fércműve sértse szemét és zavarja áhítatát. Azért mondom, szép és drága Mária-képet...
Herceg: Excellenciád talán elfelejti, hogy a kérdés úgy van feltéve, hogy mit vennénk, ha az illető előkelő nő a szeretőnk volna. Akkor is Szűz Mária-képet...
Érsek: Még sokkal inkább! Mert ápolni kell a nő lelkében a vallásos érzést, uraim, részint Isten nagyobb dicsőségére és szent Egyházunk javára, részint pedig, hogy tanult, művészettel sokszorozzuk a kéjt, melyet Isten kegyelme a szeretőknek juttatott. (Mindig nagyobbodó hévvel. Látszik, hogy átélt dolgokat mond el.) Mert lehet-e édesebb csók, mint amelyet szentségtörő szenvedéllyel a nőnek még imádságtól hűvös ajkáról rablunk, kíntól eltorzult mártírok szent képei előtt, a hét tőrtől átszegzett szívű fájdalmas Szűz tiszta tekintete előtt... míg forró kezünk eltépi az olvasó fonalát, hogy a szemek szertegurulnak... és néha azt képzeljük, hogy szent Katalin szűzi teste vonaglik ölelésünk alatt. Képzelhetni-e nagyobb gyönyörűséget, mint mikor a szerelem isteni céljához érve, a nő ziháló kebléből reszkető sóhajok fakadnak és csóktól kivérzett ajka így kiált fel: "Ó, makulátlan Szűz!"
Herceg: Nagyszerű! Brr! (kéjesen megborzong.)
Érsek (némileg lecsillapodva a bárónőhöz): Meg vagyok róla győződve, hogy szent egyházunk ez ájtatás lányának, kiről tudom, hogy a szent Szűz kultuszát oly áhítattal szolgálta egyidőben, nem adhatunk kedvesebb ajándékot, mint a Szűzanya képét.
Bárónő: Szent Atyám, az ajándéka kárba veszne. Most Páduai Szt. Antalt szolgálom, kinek megfogadtam szent fogadalommal, hogy csak őt fogom imádni. Nem kívánhatja Excellenciád, hogy a Szüzet imádva, megszegem fogadalmamat.
Érsek: Isten őrizz, leányom. Páduai Szt. Antal igen kiváló szent és méltó minden tiszteletre.
Bárónő (a Vicomte-hoz): És ön minő ajándékot venne nekem?
Vicomte (érzéki hévvel s mintha csak a Bárónőnek beszélne): Vastag keleti szőnyegeket, sokat, hogy összes szobáit puhán beborítsák s hogy bárhol, bármely pillanatban száll le ránk a szerelem isteni őrülete, ne vesztegessük a drága perceket, hogy egy szempillantás se válassza el a szándékot a tettől. Mert nem csók nekem az, melyet előre megfontolt szándékkal követünk el. Az igazi csók. orvtámadás, lihegő birkózás, az erő diadala a gyengeség felett, nehéz zuhanás és sikoly...
Bárónő (megborzong): Ó... Borzasztó ember... Fuj. Ön brutális és én utálom a brutalitást. Nem illik előkelő emberekhez. Parasztoknál, az más. Tudok egy esetet. Egyszer egy fiatal bárókisasszony, talán 16 éves lehetett, egyedül hajtatott haza barátnőjétől estefelé, kis erdőn keresztül. Zömök, vörös bajszú paraszt volt a kocsisa. Az erdőben a kocsis megállította a fogatot, szó nélkül kiemelte a reszkető lányt a kocsiból, futva vitte be a sűrűbe. Pár lépésre az úttól ledobta a mohára, szúrós ágak köz... A kis lány sikoltott, az ágak felvérezték a testét, de a másik rárohant, mint egy vadállat...
Marquise: Brávó, kocsis!
Herceg: Szemtelenség! Egy paraszt!
Bárónő: A lovak csendesen álltak az úton... Néha feléjük nézett. A karját majd eltörte a lánynak...
Érsek (siránkozva): Ó, Szűz anyám!
Bárónő: A térdei tapostak rajta...
Vicomte, Gróf, Kancellár (egyszerre): Hallatlan! Borzasztó! Irtózatos!
Bárónő (elmereng): Sokszor gondolok rá. Talán ez a legszebb emlékem.
(Kis szünet.)
Herceg: Nos, Marquise? Ön nem szól? Pedig talán Önhöz volt leghosszabb ideig jó szívvel a Bárónő? Vagy nem?
Marquise: Fenség, én gazdag úr voltam, most pedig szegény ördög, zsoldból élő katona vagyok. Kérdezheti-e még, hogy volt-e jó szívvel hozzám a Báróné?
Herceg: Ön mindig keserű!
Marquise. Ezek nem keserű dolgok, Fenség. A Bárónő legalább nagyon jóízűt kacagott rajta, mikor először látott az ócska batáromon.
Herceg: Ne rontsa azért el a mi kedvünket és vegyen részt ez ártatlan játékban. Milyennek ismeri ön a Bárónő jellemét?
Marquise: Honnan ismerném én a Bárónő jellemét? Nem voltam én a komornája.
Gróf: Mégis, mit tanácsol, milyen meglepetést szerezzek neki?
Marquise: Akassza fel magát, hadd nevessen az édes.
Bárónő: Ezt érdemeltem Öntől? És még én szánakoztam rajta, sírtam miatta! Goromba!
Marquise: Bárónő, míg kastélyaim voltak, én voltam a világ legudvariasabb embere. Most goromba vagyok, mert ócska batáron járok.
Bárónő (nevet): Micsoda batár! A Noé bárkája! Mikor megy, olyan, mintha a nagyanyám táncolna. S az a két szép csíkos oldalú ló... Tudniillik, a bordáiktól csíkosak. (Nevet.)
Herceg: És most ismeretlen csak a probléma. Öt más-más vélemény! Úgy látszik, ezt a kérdést eldöntetlenül kell hátrahagyni a történelem számára.
Kancellár: Ha csak Fenséged nem vállalkozik ítélet hozatalára, úgy valóban eldöntetlen marad. De vajon illik-e problémákat hagyni az utókorra? Nem elég lesz azoknak a maguké? Rájuk való tekintettel esedezünk, hogy bíróként ítéljen. Azért mi, peres felek, talán visszavonulhatnánk, hogy a bíró a per tárgyával egyedül maradva, zavartalanul hozhassa meg bölcs ítéletét. Gyerünk, urak.
Herceg: Ön mégis kitűnő kancellár.
(Az urak meghajolva elmennek. A Herceg egyedül van a Bárónővel. Kissé izgatottan járkál.)
Herceg. Látja, hogy zavarban vagyok, mért nem segít ki?
Bárónő: Fenséged zavarban van? A bíró a vádlott előtt?
Herceg: Ej, ki vádolja önt és mivel?
Bárónő: Jellemmel vádoltak ezek az urak. (Mélyen meghajlik.) Kérem, Fenség, mentsen fel a súlyos vád alól.
Herceg: De hát elvégre milyen az ön lelke? Vallásos ön vagy érzéki, ábrándos vagy hiú, kegyetlen vagy siránkozó?
Bárónő: A bíró ítéljen. (Kacéran körbe fordulva mutatja magát a Hercegnek, majd közelebb hajolva a nyakát, vállát mutatja, végül mosolyogva felhúzza kissé a szoknyáját, hogy a lábát is lássa.)
Herceg: Elragadó!
Bárónő (mély meghajlással): Fenség, köszönöm az igazságos ítéletet. Íme, a jellemem. Íme, a lelkem. Mit akarnak tőlünk még egyebet.
Herceg: Elragadó! Engedje meg, Bárónő, hogy rátegyem ítéletemre a pecsétet. (Kezet csókol neki, hosszan. A Bárónő kissé félrefordítja a fejét és eltakarja arcát a legyezőjével. Aztán a Herceg egy karosszékhez vezeti, oldalt, és tovább csókolja a kezét, elétérdelve. A Bárónő a Herceg haját simogatja.)
Herceg: És a névnapi ajándék? Egész elfelejtettük. Nos?
Bárónő: Szeretnék Marquise lenni.
Herceg: Ezt a Gróf nem adhatja meg.
Bárónő (a Herceg haját simogatja): A Gróf nem. Ki beszél a Grófról?
Herceg: S milyen jogcímen adhatnék én önnek ajándékot?
Bárónő: Szerezze meg a jogcímet.
Herceg: (Megcsókolja.)
Bárónő: No, lássa!
Herceg: Bajos, bajos. Az öreg grófnénak már kétszer megtagadtam s ön, mégis rangban utána áll. Hanem volna egy kibúvó. Nem untatom, ha a családom tradícióiról beszélek?
Bárónő (elragadtatással): Ó, a családi tradíciók!
Herceg: Tradíció a családunkban, hogy az uralkodó kedvese Marquisei rangot és címet viseljen. X. Richárd óta csak XV. Richárd vétett e szent hagyomány ellen, de viszonyát az udvar mindig mésalliance-nak tekintette s a felesége sosem fogadta asztalánál. (Az arcához hajol.) Mit szól ehhez a megoldáshoz.
Bárónő: (Megcsókolja.)
Herceg: Erre az öreg grófné se szólhat semmit. Elvégre csak nem kívánhatja...
Bárónő (pajkosan nevet): Kívánni ugyan biztosan kívánja, hisz még csak nyolcvan éves, de ha maga nem kívánja... És szólni csakugyan nem szólhat.
Herceg: És mit mondjak a Grófnak a névnapi ajándékról?
Bárónő (nevetve átöleli a Herceget): Mondja meg neki, hogy egy asszonynak a legszebb névnapi ajándék egy új szerető.
Herceg (a Bárónő nyakát csókolja és nem veszi észre, hogy az urak beléptek. Azok diszkréten a plafonra néznek.)
Bárónő (liheg a csók alatt): Ó, József-Péter! Ó, József-Péter!
Kancellár (halkan az urakhoz): Kit hívnak közülünk József-Péternek?
Gróf: Engem. Úgy látszik, megtértem őseimhez.
Kancellár (ceremóniás meghajlással): Ezredes úr, fogadja legőszintébb szerencse kívánataimat. Kinevezése biztos.
(A Herceg és a Bárónő észreveszik az urakat és kibontakoznak az ölelésből.)
Herceg (a Grófhoz megy, melegen megrázza a kezét): Ezredes úr, a feleségem teára várja önt.
Gróf (meghajlik): Sietek, Fenség.
Bárónő: Át kell öltözködnöm.
(Elvonul az urak közt, az ajtónál visszafordul és meghajlik.)
Az urak (a Herceg kivételével, mély meghajlással üdvözlik): Marquise!