Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám

Lengyel Géza: Új képekről

- Ez bizony nem tetszik nekem, nem értem és nem szerez élvezetet - mondotta valaki Kernstock Károly tavaly bemutatott kettős aktjának egy kis reprodukciójára mutatva. Az ítélet őszinte volt és akitől ered, egyszerűen közönség, festők dolgaival állandóan nem foglalkozó, de kitűnő ember az irodalomban, sokat és jól látó.

- Ez a piktúra - feleltem, még nem is tart ott, hogy spontán élvezetet okozzon, hogy szélesebb körű sikert arasson. Egyelőre csak a befogadásért küzd. De nézd és állítsd a tavalyiakkal szembe az idei képeket. Akár az egészet, a víz mentén csoportosuló, az előre rúgtató, a nyugodtan álló lovasokat, akár e nagy kompozíció egyes figuráit, akár a külön is megfestett vasderes mént. Akármely alakot kiszakítok belőle, már befejezett, mint egy teljesen végig gondolt gondolat. Részletek, mik tavaly, az alkotás, a keresés első izgalmának kertjeiben elmaradtak és a képhez, a teljeshez, az eredményhez szokott, az alkotás menete iránt kevésbé érdeklődő nézőt zavarták, már nem hiányoznak. A ló: négy mozgatható karcsú oszlopon álló izomtömeg. Valódi, eleven, bőrrel takart izmokból konstruált, van térbeli kiterjedése és van ereje, van háta, amelyen ülni lehet, elhisszük, hogy mozdulatai előre fogják vinni és nem oldalt a vászon síkjában. Az ember ugyancsak izomlény, organizmus, minden részletében összefüggő konstrukció. Tagjai egymást alátámasztják, egymástól függenek úgy, ahogyan a művész elhelyezte őket, minden porcikájuk, minden mozdulatuk alapos megfontolás eredménye.

A közönség az, amelytől nem lehet rossz néven venni, hogy az élet és a művészet egyéb eseményei jobban érdeklik, mint a festői problémák, még az újra való törekvést is nehezen érti meg, annyira kielégíti az impresszionizmus, amelynek formanyelve, tendenciája szintén csak igen nehezen tudott érvényesülni. Kernstock Károly tehát, és akiknek törekvései az övével rokonok, ha másban nem, abban, hogy újak, egyelőre maga vagy mások révén kiharcolni kénytelen, hogy az a más, amit ő ád, csakugyan és jogosan más. Akkor is jogosan, ha még annyi gyönyörűséget szerzett is nekünk az a festői megnyilatkozásmód, amelynek formuláit ők többé nem hajlandók ismételni. Ezek a formulák síkokba, foltokba, sziluettekbe foglalták a világot. Kernstock Károly ma tisztábban és erőteljesebben, mint tavaly, a világ anyagára, felépítésére, térbeli dimenzióira figyelmeztet bennünket és arra a gyönyörűségre, amelyet e megfoghatóságok művészi, hogy ne mondjuk, költői átérzése és éreztetése, visszaadása nyújt. A plaszticitásnak tehát nagy szerep jut ebben a piktúrában, ez a plasztikai elem azonban megjelenésében, ábrázolásában, jelentőségében egészen más, mint az a régi, amelynek reakciója gyanánt éppen az impresszionizmus igyekezet minden láthatót puszta színértékekre változtatni.

A plaszticitás ábrázolásának a szó szoros értelmében vett iskolai példája az a négyszögű mértani idom, amely egy kis árnyékolás, egy fényvonal behelyezése segélyével hengerré vált. Egy női akt a múlt század ötvenes éveiből, vagy akár a ma igazán divatos szalonfestőktől, ugyancsak e primitív, gondolkodásra nem késztető és nem is tudatos meggondoláson alapuló módtól nyeri gömbölyűségét. Ha már most megfigyeljük - hogy az előbbi példánál maradjunk - egy női aktnak jellemző ábrázolási sajátságait, azt vehetjük észre, hogy még a legjobbnak tartott mesterek is alig ügyeltek egyébre, mint egy körülhatároló, a csípőknél kidagadó vonalra, egy kontúrra, amelyet a látás, a mindig konvenciókon nevelt látás szépnek tartott ugyan, de amely nem testet takart, hanem valami puha, ömleszthető anyagot, amelyből a csontváz és az izmok adta konstrukcionális elem egészen kiveszett, a testi kiterjedtséget, a harmadik dimenziót pedig az árnyékok már jelzett sablonos odavetése pótolta.

E testetlen ábrázolásnak, elfajulásainak, de még az utána következett impresszionista irány túlfejlett eredményeinek is természetes szükségszerű reakciója a konstrukciót és a plaszticitást minden részletben, következetesen éreztetni igyekvő piktúra. Az impresszionizmus, amikor az első zavarokon túl volt és öntudatossá kezdett válni, elvetette a természetről nem festői úton szerzett ismereteket és szigorúan az egy bizonyos helyzetben, időben felmérhetőhöz ragaszkodott. Az új festők között vannak - és Kernstock mindenesetre ilyen -, akik az ismeretek egy részének jogokat adnak anélkül, hogy a régi, az általuk sem elismert jogaikba visszahelyeznék őket. Ha ismerik a fa vagy az emberi test organizmusát, igyekszenek közölni is ezt az ismeretet, tekintet nélkül arra, hogy egy bizonyos időben, egy bizonyos szögletből alig volna kimutatható. Természetes ez, hiszen komponálnak, hiszen számtalan esetből leszűrt tanulságaikat igyekeznek képpé összefoglalni. A kompozíció megint nem ötven esztendős értelmében veendő. Nem irodalmi elemeket fordítanak le, nem a mozgófényképpel versenyeznek, hanem képelemekből tesznek össze harmonikus tablót. A matéria, az alapanyag, amelyet hangsúlyozni igyekszenek, nem jelenti a letűnt bársony-, selyem- és egyéb kelmefestészetet, drapériázást, nem reprodukálják a gyapjút, amelybe "belé lehet markolni, hanem az organizmust, az esetleg jelentéktelen külső takaró alatt levő fontos, formákra nézve döntő momentumokat.

Csontváz-ember: ezt mondották tavaly látott egyik-másik alakjukra. Az ideiek talán mint izomemberek fognak szerepelni és nem mindig dicséret gyanánt hangzó kijelentés értelme az, hogy a helyes úton vannak túlzásaikkal, erős hangsúlyozásával annak, amit az előttük volt generáció elhanyagolt és ami felé elsősorban fordul az ő figyelmük.

*

- A nagy, lovasokkal teli képen a távolban, félig elmosódottan látszó ló lába miért oly ívben görbülő, olyan módon, amelyről azt hittük, hogy nem fog többé visszatérni? Miért tér vissza oly konokul a lovak nyakának hajlott vonala és miért ül a nyakon a természetben szerzett megfigyeléseinkkel ellenkező, túl kicsiny fej?

Fel kellett jegyezni néhányat a képek előtt tömegesen felhangzó, nem piktori, de annál inkább publikumi miértek közül; feljegyezni csak azért, hogy elmondhassuk: ha a legjobb értelemben klasszikus művek, a Vatikán és a Doge-palota kincsei, az alkotók nevének varázsától megfosztottan, szűzen kerülnének a közönség elé, száz és száz ilyen jogos és jogosulatlan miért volna kérdezhető. A válasz pedig nem volna egyéb akkor sem és most sem lehet más, mint ez: a festő mindig, szakadatlanul megsérti a konvencionális látást; ha ez a támadás a forma, a betöltésre váró tér, egy belső parancs kedvéért brutálisabban történik a szokottnál, nem szabad matematikus indokolást várni, mert a festés nem matézis, nem is gépies mű: túl az úgynevezett igazságon, a természeten, a szabályokon vannak nekilendülései, szeszélyei, elkalandozásai, amelyek épp úgy a lélek mélyéből fakadnak, mint a versnek, az igazi poézisnak ama sajátságai, amelyek bizonyos beállítás szerint egy adóügyi értekezés józan világosságával nem vetekedhetnek.

Itt vagyunk megint a józanságnál, a pontosságnál, a természetnél, a természet és a kép viszonyának unalomig elcsépelt problémájánál. Azt mondottuk, hogy más tulajdonságokat vettek észre a természetben az impresszionisták, mást az új festők, akikkel most foglalkozunk. (Talán fölösleges kiegészítenünk azzal, hogy maga ez a felfogásbeli különbség értékbeli különbséget nem jelent. Ez az egyéniségen fordul meg és az újak törekvéseit megmagyarázzák a konvenciók, amelyek a megelőző irány jobbjain is elhatalmasodtak.) A siker és eredmény nem függ a felfogástól. Biztos kudarc kísérte ellenben mindig mindazokat, akik kidüllesztett mellel, csöpögő ajakkal, kenetes szavakkal a természet szigorú és föltétlen követését hirdették. Hajdan még vitáztak azon, vajon csakugyan sikerült-e valakinek ez a vaskövetkezetességű utánzás. Hajdan végtelen volt ez a vita. Ma van egy eszközünk, van egy gépünk, amely az elhaló sóhajok közben emlegetett természetet pontosan reprodukálja. A fotografáló gép ez. A színekkel, igaz, nem törődik, sőt a színértékek elhelyezését alaposan felforgatja, de holnap vagy holnapután már a legtökéletesebb érzékenységgel jegyezheti fel a színviszonyokat is. A természet szent nevében doronggal körüljárók logikusan akkor cselekednének, ha fényképfelvételekkel igyekeznének ellenőrizni, megmérni minden festőt. Ekkor azután az a meglepetés érné őket, hogy az optikailag felmérhető igazságtól - amely olyan, mint a kétszer kettő: igaz, de nem érdekes, nem izgató, semmi esetre sem verstéma - az ő nagyon nagyra becsült, nagyon jól nevelt, nagyon ünnepélyes, roppantul igazmondó festőik éppoly messze vannak, mint akár az átkozott legújabbak, Kernstock, Berény és társaik, akár a megelőző kor szintén többé-kevésbé átok alatt lévő nagyjai. A különbség köztük az, hogy az úgynevezett természethűség vérszegény, temperamentum nélküli, költői izgalmaktól ment iparosai tizedszer és századszor is megpróbálják a lehetetlent, míg a másik nagy tábor - és az impresszionisták már teljesen értékelték ezt a princípiumot - távol van a fotográfiával való versenyzés dőre és perverz igyekezetétől. Dőre és perverz ez az igyekezet: mert ha valakinek sikerülne, kavargó gyomorral fordulna el tőle. A fotográfia még tűrhető valami, nem mindig ízléstelen és olykor egészen formás, főképpen mert egyszínű, tehát a valótól ugyancsak különbözik és mert ügyesebb fényképészek bizonyos részleteinek elhagyásával igyekeznek a szigorú igazságtól eltávolítani. Talán nem is fontosság nélkül való művelet ez. Íme: az üveglencse hajszálpontossággal vissza tudja adni a ruhaszövet minden pihéjét és a fotográfusok tudják, hogy a legprimitívebb ízlést is akkor szolgálják, ha lapjaikon nem hangsúlyozzák e szolgai, gépszerű jelleget. Nagyítás, szemcsés papír, vásznat utánzó papír és számtalan egyéb fogás mind erre való. A formáiban és színeiben kérlelhetetlenül lefotografált tárgy, alak kietlen látvány. Még meggyőzőbb bizonyítékot szerzendő a teljes hűség tűrhetetlen voltáról, gondoljunk a kirakatok viaszfiguráira. Gondoljuk, hogy nagyon ügyes kezű ember a törzset is, az arcot is pompásan mintázná meg - talán elevenről vett gipszöntvény után -, aztán maga Benczur színezné ki, ruhát adna rá a legkitűnőbb szabó: ez már csak maga a természet és mégis hatására nézve milyen? Undorító. Undorító a legpontosabb igazság, a legirgalmatlanabb hűséggel párosultan.

A nyilvánosság számára a Nyolcak most megnyíló kiállításán, a Nemzeti Szalonban lesznek hozzáférhetők Kernstock Károly érintett művei és ugyanott Berény Róbert nagy kollekciója, amely bizonyos tekintetben egy egészen ellentétes póluson helyezkedik el. Nem nehéz megjósolni már most, a kiállításnak küszöbén, hogy a természetet és az igazságot kevés embernek fogják oly sűrűn fejéhez verni, kevésnek lesz része oly buzgó, oly dühödt kitanításokban. A tárlatlátogatók óriási többsége nem tudna számot adni róla, formájába milyen a ház, amelyben évek óta lakik, vagy csak a kapu, amelyen ezerszer keresztül haladt. Megjelenvén azonban a képek között, habozás nélkül jelenti ki, mi lehetséges a természetben, mely festői szenzációk logikusak, melyek nem. Már halljuk, látjuk a megbotránkozást, a riadt kérdéseket, a haragos ökölrázást e képek előtt. A nagy felindulás, amelyet egy-egy szokatlanabb megjelenésű ép kelt, e felindulás rosszakaratú része előttünk egyre érthetetlenebb. Egészen eltekintve a régi történettől, a százszor megismétlődött példázattól - minden apostolt kacagás és ütleg fogadott, de nem minden kikacagott és megvert ember apostol - meg kellene gondolni végre valahára, hogy a festő apostolsága egészen légies, roppantul ártatlan valami. A festő nem akarja megváltoztatni a világot, a társadalmi rendet, de ha akarná, nem sikerülne neki - képekkel. A kép nem közszükségleti cikk, a művészetet még ha meg is hamisítja valaki, ez nem egyforma bűn az élelemhamisítással. A kép keletkezése, kipattanása, megérlelése, jelentősége nagyjából a versével hasonlítható össze, és mihelyt versek vannak, mihelyt valaki pontos, de száraz előadói jelentés helyett egy eseményről, tárgyról vagy élményről verset ír; fotográfikus felvétel helyett ugyanezekről képet költ: az élet száraz regisztrálására berendezett embereknél talán elvesztette a komolyan vevésre való jogot, de jogot szerzett az események, tárgyak vagy élmények előadási módjának teljes szabadságára. Lehet elfordulni tőle, lehet el nem olvasni, meg nem vásárolni: a dühnek és a dorongnak nem szabad mozgásba jönni csak azért, mert valaki emésztésében, nyugalmas kérődzésében megzavartnak érzi magát.

A képek két, rendszerint együttható eleme, a forma és a szín közül mindenesetre az előbb említett mutat a konvenciótól nagyobb eltéréseket már csak azért is, mert a finomabban értékelt színek változatai a kevésbé képzet szemnek nehezen hozzáférhetők. Kernstock képein tavaly még bevallottan másodrangú elem volt a szín. Az idén már jelentőséghez jutott, a nagy kép színegyensúlya, elosztása öntudatos, a szín okozott rajta formai változásokat is, megszabta a figurák hátterét, de mégis érezhető a rajzoló, a vonalban konstruáló tevékenység nem a kontúrkeresés régi értelmében, de mégis a formamegoldásnak a színfelrakástól való bizonyos függetlenségét észrevehetővé téve. Szimplán és durván meghatározva a dolgot, ez a nagy kép, megkomponált természetéből folyóan előbb készült vagy készülhetett el formailag és később illeszkedtek hozzá színei. Berény Róbert festői felfogása a színek és a formák teljes egységét keresi. Ez a felfogás nem új, de képeinek lényeges alkotórésze. Vonal, kontúr mint önálló elem, egyáltalában nincs, annak az elvnek megfelelően, hogy a tér nem ismeri ezt a valamit; az elmélet teremtette meg, vezette le két felület találkozásából. Az impresszionizmussal Berényt is szembeállítja az a törekvés, hogy teret kell ábrázolni és plasztikát mint a tárgyak festői alkotórészét. Ezt a tulajdonságot megint nem a már jelzett iskolás árnyékolás, hanem a színek, a tónusok különbsége szabja meg - amelyből, mint Cézanne mondja, a modellírozás magától adódik -, mert nincs két egyforma tónus a természetben, és e változások, amily szoros összefüggésben vannak egymással, éppúgy függenek a dolgok térbeli formáitól. A komponálás nincsen még kizárva Berény festői tevékenységéből, kompozíció az ő nagy vászna is, de piktúrájára talán jellemzőbb műveket hoz létre, amidőn teljesen átadja magát a látottaknak, amidőn kizárni igyekszik minden nem festői elemet, minden nem festői úton szerzett ismeretet és a színekre, formákra nem tartozó dolgoktól elvonatkoztatva igyekszik térré alakítani a vásznat. Ez a teljes elvonatkoztatás maga is megmagyarázza, hogy figurális képei például miért térnek el azoktól a sablonoktól, konvencióktól, amelyek bennünk egy emberi testről, arcról élnek. Az ő képein ezek önálló életet nem élnek, alá vannak rendelve az egésznek, az egyik forma a szomszéd forma és szín hatásának és ezek a kölcsönhatások természetesen eltolódásokat okoznak. Az emberről mi tudjuk, hogy ember, mozgásra képes, él, lélegzik, indulatok befolyása alatt áll, ezek azonban nem szigorúan festői tulajdonságai, és ha valaki tőlük el tudja vonatkoztatni magát, tapasztalatait el tudja felejteni, megfeledkezhetik a konvenciókról is.

E szigorú - nem kérdezik most, hogy jogos vagy jogtalan - festői felfogás eltolja, megmásítja az élettelen tárgyak propozícióit is. Élettelen tárgyakkal szemben azonban konvencióink nem olyan élesek. Ezért van, hogy Berény csendéleteire majd akárhányszor hangzik el ilyenféle megjegyzés: nini, hiszen ez nem is olyan túlzott, nem is olyan vad, ez szép, sőt mi több, természetes ez a mély kék csésze a naranccsal, amely előtte fekszik, pompásan csendül össze. Igen, vannak Berény képei között ilyen, felületes szemlélet szerint a konvenciókat sem sértő, szélesebb rétegek tetszésének elnyerésére is hivatott darabok. Valójában ezek formái és színei, felépítésük, vezető motívumok éppoly tagadása a többi sablonnak, mint a többieké. Mellékes tanulság gyanánt jegyezhetjük fel legfeljebb ezek kapcsán - és itt utalunk néhány portréra is -, hogy ez a művész tudna megfelelni a sablonokkal mérőknek is, módjában van megközelíteni azt az igazságot, amelyre a természethű festők törekednek és szokatlansága, különössége takarója alatt megvannak még az iskolás értelemben vett mesterségbeli képességek is. Hogy ezekre nem ügyel, az festői princípiumainak természetes következménye. Ha nem mondaná, a képeiből is le lehetne vezetni ezt az elvet: festői szenzációk adására a legkisebb dolog, a tárgyak egy-egy részlete éppúgy alkalmas, mint az egész világegyetem. A művészt nem az szabja meg, elsajátított-e ügyességeket, iskolailag fegyelmezte-e a szemét. Ha a festői szenzációk támadnak benne és ezeket úgy tudja vászonra tenni, ahogyan elvégezte, teljesítette feladatát. Természetesen az ellenőrzés lehetősége itt nagyon szűk térre szorul. Mert csak azt szabadna kérdeznünk, jóhiszemű-e a művész, nem hazudik-e, megvan-e benne a fegyelemnek és a művészbecsületnek az a foka, amely eldobatja a vásznat, ha a művelet, az elgondoltak - és nem a való - pontos visszaadása nem sikerül, vagy egyszerűen a véletlen adta eredményhez szabja elveit, kijelentve, hogy szándéka, célja, gondolata ugyanaz volt, ami a kép. A hitnek és a bizalomnak ez egészen új alkotásokkal szemben nagy szerepe van. És tudatában annak, hogy ezek a képek sok jóhiszemű néző számára tetszetősek, kívánatosak nem lesznek, azt kell mondanunk, hogy mind ezek együtt megcsinálásukkal, eredményeikkel, színfelépítéseikkel, tónusértékelésükel megalapozzák ezt a hitet, a talentumba, a becsületes szándékba vetett hitet, amely tulajdonképpen minden költői mű élvezésének alapja. Talán hozzánk is közelebb állanak a csendéletek, és talán nem a művész hibájából, talán azért, mert nehezünkre esik ismereteinktől, az elevennek ismert figurák nem festői függelékeitől megválni, míg a csendéletek többjén élvezzük a nagy odaadás pregnáns kifejezését, az abszolút festői beállítást, a harmóniát, mely nem engedi meg, hogy színek és formák különváljanak, a nagy nyugalmat és a keresésen túl következő jövendő ígéretét.

*

Vissza kell még térnünk Kernstock képeire. Ezek észrevétlenül emelkednek olyan magaslatok felé, ahová elérve már nem szorulnak újszerűségeik, ez alapjában mellékes tulajdonságok miatt védőiratra. A festés legelszántabb pénzügyőrei is tudták az első pillanattól kezdve, hogy az egyszerű dorongolás, annak a hazugságnak a kikiáltása, hogy Kernstock ilyen vagy olyan képe szimplán tudatlanságot jelent, nem használható azzal az emberrel szemben, aki már nagy utat futott meg, sok iskolán ment keresztül, több fejlődési fokot elhagyott és a maga nemében mindenütt kiválónak bizonyult. Most befejezett nagy kompozíciója meg annyira duzzad tudástól, festői kultúrától, részleteiben annyira leszűrt, hogy előtte meg kell hajolniok a legiskolásabb fegyelem híveinek is. Legfeljebb az iskolás üresség, a megfésültség, a kínos pedantéria az, amit kifogásolhatnak rajta a szabályok emberei, az örökszép álpapjai. Rajzok, tanulmányok végtelen sora; számtalan próbálgatás, szakadatlan összehangolása a részeknek az egésszel; a monumentalitásnak szomjas keresése és keresése egy állandó, egy iskolák fölött való harmóniának; ezek a tulajdonságok teszik oly komollyá Kernstock új műveit.

Ha nem is a népszerűség, egy szűkebb, de megértőbb publikumnál való sikernek már be kell következnie ez új étape után, holott ez nem jelenti még a csúcsot, a végső kifejlődést, az eredmények összegezését, a dekadenciát megelőző pozíciót.

A siker: általában, megszokott értelmében véve nem jósoljuk meg a nyolcak kiállításának, amelyből egyelőre csak e két művész vonzerejével volt alkalmunk foglalkozni. A siker azonban mindnyájuknál más, új jelentőséget kap. Az elismerés, a méltánylása művészi munka nevezetes kiegészítője. Az író, a költő, aki erejét érzi, teljes joggal hívja, követeli a sikert. Ezek a festők gyakran az apostolok, az aszkéták önmegtagadásával mondanak le róla és lemondanak akkor is, ha előbb már megízlelték az édességet. Valami imponáló áhítatot keltő van abban, hogy emberek, akik tudják, milyen jó a népszerűség, mennyi kényelmet, szabadságot, függetlenséget, aranyat biztosít, akiknek módjukban volna megszerezni: makacs következetességgel mennek a kacagó, öklét rázó, fogait csattogtató tömeg között vezető úton. Spekuláció? El kell mosolyogni, amikor ezt a tiszteletre méltó műveletet emlegeti. Bankok, üzletek, részvénytársaságok, akár képkereskedők is spekulálhatnak. Festők, akik esztendőkön át az asztalfiókjuk számára festenek, szegények, küzdés közepette rendületlenül aligha tervezték ki egy sok esztendő után is csak szegény eredménnyel kecsegtető vállalkozás körvonalait. Ha az önmagába merülés, a megalkuvás megvetése, a népszerűségre való utazás elhagyása, az egyedüllét, az útrobbantás spekuláció, akkor nincs a spekulációnál tiszteletre méltóbb és artisztikusabb foglalkozás a világon.