Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám
Mikor a közeli templom órája elütötte az ötöt, ő már régen átnézte a lapokat és csak lustálkodott az ágyon.
A szemeivel értelem nélkül bámult a szoba egyik felső szögletébe folyton, amíg csak fáradtan le nem ejtette zsibbadt szempilláit.
Akkor kezdett el gondolkodni.
Az öt harangütésre eszébe jutott, hogy délután öt óra van, hogy az éjjel sokáig dolgozott s hogy álmában igen fiatal lányokkal volt találkozója, akik térdigérő szoknyát viseltek és szerelmesen hancúroztak vele.
Eszébejutott a szerelem, a nők, a barátai, az emberek, az élet.
S mivel nem akart szomorkodni, halk fütyülésbe kezdett.
Oly csöndesen, hogy ő maga is alig hallotta, kackiás magyar melódiára gyújtott. Szépen, tempósan fütyült, taktusosan és a kezeivel ütögette a takarót. Közben arra gondolt, hogy ő a magyar népdalokat mindig utálta, ez azonban kedves, dallamos nóta és - úgy látszik - van néhány értékes darab a népdalok között. De nem tudta megérteni, hogy miért kezdett magyar nótába, mikor tele van operákkal, operettekkel s mikor annyira szereti a francia sanzonokat.
Elhallgatott.
A sanzonról eszébe jutott az a francia vénasszony, aki itt, vele szemben lakik hónapos szobában, mint ő, és aki tíz évvel ezelőtt még Párizs ünnepelt dizőze volt, hercegek szeretője.
Ez a szűk hónapos szoba - a franciáé - valaha kastély volt Párizs mellett. De az öreg grizettel Pestre jött, egy kopott körúti bérházban bújt meg s egyetlen keskeny ablakával szemérmesen a világítóudvarra fordult.
Világítóudvarra, mint az ő szobája.
- Ez megint szomorú dolog volt, s mivel a szomorúságot el akarta kerülni, szemeivel ismét felkereste azt a felső szobaszögletet, hogy értelmetlen és gondolattalan nézésbe süllyedjen újra.
E percben valaki énekelni kezdett - alighanem az a vén francia nő -, bús, felismerhetetlen szavakkal, s ő a szobaszögletből előtünedezni látta meghalt legkedvesebb barátja arcát. Az egyetlen, a jó, az öngyilkos "Yo-Kó"-ét, akit annyira szeretett s akit százszor, ezerszer siratott meg azóta.
Óh igen: ez a dallam a szívére siklott! Ez a dallam a szomorú emlékezés dallama! A kegyeleté!
És ő most már mindvégig szomorkodni fog...
A dal valósággal zokogott a vén francia nő ajkán, aki nagyon érzelmes lélek volt és gyakran álmodozott régmúlt időkön: a fiatalságán.
A francia nő különben abból élt, hogy órákat adott. S ha a boldogtalansága, az emlékei megrohanták egy-egy ilyen francia leckeóra alatt, akkor sem késett gyakran megbillenő lelki egyensúlyát egy-egy finom, stílszerű, a hangulatának megfelelő sanzon eléneklésével helyreállítani. Az ilyen jelenetek a hatás legszélsőbb, legellentétesebb jeleit csalogatták ki a bámuló gyermekekből, akik - fejlődő temperamentumuk szerint - vagy rettenetesen megijedtek a hirtelen énekelni kezdő vén francia nő láttán, vagy kíméletlenül a szemébe röhögtek.
A "kisasszony" élete tehát igen küzdelmes lehetett és semmit sem lehet csodálkozni rajta, ha e csöndes vasárnap délután ismét erőt vett lelkén a melankólia.
A fiú nem is csodálkozott, sőt mindezt igen természetesnek találta. A francia nő az egész életét, minden fájdalmát, a csalódásait, egy egész élettragédiát zokogott el ilyenkor egy könnyű, rövidke dalban. Ő hallgatni szokta, csöndesen, tisztelettudóan hallgatni, s mikor már teleszívta magát az egyszerű francia dalok lelkével, ritmusával s néhány sort - a francia hervatag szopránját a maga búgó basszusával kísérve - halkan és részvéttel elénekelt, rendszerint fejébe csapta a kalapját és nyugodtan lement sétálni.
Most azonban feküdt az ágyon, meztelen volt és nem szabadulhatott ilyen könnyen. S mivel a dal meghalt barátját juttatta eszébe, talán nem is akart.
A kegyelet vészes világosságra lobbant gyertyaszálai erőteljesen világítottak rá arra a fekete tóra, melyen sápadt képű japáni hercegének, "egyetlen"-ének arca úszott, mint elhagyott, magányos tavirózsa. Látta kezeit, mint halk fényű, libbenő lampionokat az éjszakában és semmi kedve se volt hozzá, hogy a sanzon hallatára felébredt fantomoknak, látomásainak búcsút mondjon. Nyugodtan tűrte, sőt talán dédelgette a fájdalmat, amit a francia nő torkából kivágódó hangok szíve szobáin végigbillegve felszítottak. Jólesett neki ez a fájdalom és hálás volt érte a francia nőnek.
És szinte fájt neki, mikor a bánatos, szaggatott, balladaszerű dallam a francia nő egy éles sikoltásával véget ért.
Csak egy pillanatig tartott a csönd, a másik pillanatban a nő már új énekbe kezdett.
Az első hangokat oly döbbenetes drámai erővel lökte ki magából, hogy a fiú ijedten ugrott ki az ágyból. Ünnepélyes pogány szertartások megszállt papnői elevenedtek meg előtte és kárminnal megfestett babonás vadak. De mikor ráismert a dalra, kiáltani szeretett volna.
A dal, amit a francia nő énekelt, az volt, ami "Yo-Ko"-val szoktak - valamikor - bús éjszakákon együtt énekelni. Ugyanaz a dal, amit egy külvárosi lebuj füstös, alacsony helyiségében ismerkedésük estéjén énekeltek el először, és ugyanaz a dal, amit egy budai csapszékben énekelt "Yo-Ko" a halála előtt, búsan, lehajtott fejjel, elcsüggedve. Az a dal, amit "Yo-Ko" kedvéért elfelejtett...
Kitátotta a száját és teljes erejéből énekelni kezdett. Úgy érezte, hogy ehhez a dalhoz csak neki van joga és bömbölő hangjával el akarta hallgattatni a másikat.
A nő azonban, aki ugyancsak valami szerelmet sirathatott, nem akarta abbahagyni. Görcsösen ragaszkodott a dalhoz és szintén feldühödve, rekedten, csökönyösen, szívós kitartással rikácsolta a melódiát.
Mind a kettőjük agyát elöntötte a vér. Felrántották szobáik ablakát s eltorzult arccal, szinte szitkozódva s mégis csaknem átszellemülten énekeltek.
A háznép őrült hahotája közben összekeverték a kegyeletet a megvetéssel.