Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
A körülbelül lebeg a Művészotthon száz Nagy Zsiga képe között, fantomalakja nyomába szegődik a kiállítás látogatójának, és ha ez egyszer már becsületesen megörülne valaminek, vigyorgó kísérője fülön fogja és csúfondárosan súg neki valamit. Minden vásznon és minden papírlapon meglátszik, hogy egy becsületes és mesterségében alapos művész keze munkája, egy olyan művészé, akinek a képzeletét nagy bibliás események és a mindennapi élet drámai jelenetei foglalkoztatják, és aki amellett melegen, érdeklődéssel közeledik a szürke, jelentéktelen természetszögletekhez. Kompozíciós vázlataiban itt-ott erős ütemekben ver az élet, egy-egy összegubbaszkodott alaknak a karja, a lába elevenen nő ki a törzsből, a barackfa rózsaszín virágai üdén illatoznak a világoszöld mező fölött, a feketehajú, piroskendős cigányleány szinte parázsizzással ragyog elő a zöld lombok közül és a nap melegre süti ölében az almákat, mind szép, mind tisztességes munka, mindennek így kell lennie - körülbelül. Körülbelül. Nagy ujjai fognak és odanyúlnak, ahol van mit találni, de azért fogása mégsem elég kemény, nem elég határozott, többet markol a kelleténél és mégis deformálja egy kissé a jelenségek természetes kifejlését. Kompozícióin a meder nem mély, nem elég kemény partú és a drága nedv, a kép életnedve el-elakadva kereng, a partot iszaposítja, kis halott mocsártükrökké mered. A kendő, a lombok, a hús nem festékek, hanem színek, de meglátszik rajtuk, hogy festékekből lettek; van illatuk, de egy kis olajszag vegyül beléje. Lányok és fák, parasztok és házak természet voltak és most művészet lennének, ha a körülbelül, a kíméletlen, szkeptikus pajtás nem érintené meg fonnyadt ujjával vállunkat és nem mutatna egy halott színre, egy törött vonalra vagy egy más, ilyen botlásra, és nem rikácsolná éles, vékony hangján: körülbelül, csak azért is körülbelül.