Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: A Műcsarnokból

A Műcsarnoknak, amely bizony most is, a társulati jubileum alkalmából is sivár, unalmas és jelentéktelen kiállítást rendezett, vigasztalására szolgálhat, hogy a hozzá hasonló hivatalos testületek mindenütt a világon megavasodtak a képzőművészet hasonló hivatalos központjai. A bécsi Künstlerhaus is jubilált az elmúlt hetekben és szavahihető művészemberek kijelentése szerint a tárlat, amelyet a császár személyesen nyitott meg, szomorúbb, vértelenebb a Műcsarnok legsikertelenebb kiállításainál. Ez vigasztalása lehet a jubiláló magyar társulatnak, mert valóban nem igazság, hogy diadalmas szecessziókkal, kisebb művészcsoportok harmonikus működésével hasonlítják össze azt a testületet, amelynek Budapesten, Bécsben, Berlinben és Münchenben művészeti céljai nincsenek, mert nincs tendenciája, helyesebben mélyen gyökerező meggyőződése, mert sikert, okvetlenül sikert keres egy tagdíjakat fizető, ügynökök buzgólkodása révén összetalálkozott közönségnél, amely a legjobb esetben középszerű és természetesen egy legfeljebb középszerű piktúrát nevel nagyra. Igen, a kvalitásbeli selejtesség, az a Műcsarnok mostani kiállításának jellemző sajátossága, nem is az öregség, nem is a vénhedés. Ha az elöregedés természetesen, magától értetődően megölné a művészt, akkor minden emberöltő okvetlenül és végérvényesen legyilkolná a rövid periódus alkotásait. Ez azonban nem történik meg. Vannak ötszáz éves nagyjaink, vannak száz évesek és vannak huszonöt esztendősek. Nem a fiatalság harcol az öregség ellen. Jó festők küzdenek a rosszakkal és e küzdelemben azok, akik műpártoló egyleteket alakítanak, akik állami és társadalmi pénzzel igyekszenek a művészetet felsegíteni, csudálatos módon mindig a rossz, a középszerű, a színehagyott mellé állanak. Ennek kikeresésében ízlésük szinte csalhatatlan. E közepes, nem őszinte szeretetből fakadó, nagy hangot, széles gesztusokat kedvelő ízlés kifejezői világszerte a műcsarnokok és künstlerhausok kiállításai. A gesztus, a deklamálás milyen nevezetes szerepet játszik az egész szervezetnél! A művészkedés minél középszerűbb, annál nemzetközibb. Az uralkodói és kormányvédnökség alatt álló kiállításokon szinte megdöbbentő egyformasággal vannak jelen ugyanazok a cukros portrék, mártással leöntött szentképek, viaskodó szarvasok és divatlapokból kivágott katonajelenetek. A megnyitó szónoklatoknál azonban Budapesten, Bécsben és Berlinben harsogva emlegetik a nemzeti művészetet. A Műcsarnok és a Képzőművészeti Társulat is, ha hinni lehet a ma és tegnap és ötven éve elhangzott szónoklatoknak, mindig a nemzeti művészetet pártfogolta. Évtizedeken át a másodlagos régi müncheni piktúra, a pilotizmus volt az egyedül uralkodó irányzat - és megkapta a nemzeti bélyeget. Ma is Benczur Gyula meg László Fülöp a nemzeti jelleg védelmezői és fenntartói, holott minden országnak megvan a maga Benczurja és Lászlója, aki a miénkhez hajszálig hasonlít. Ha úgy tetszik, kicserélhetjük őket. Ezen a tavaszi tárlaton is - amelynek részleteivel alig érdemes foglalkozni, éppen a legnépszerűbb közepesek vagy a legközepesebb népszerűek viselik az unott, mindenütt egyforma kozmopolita ruhát, míg az egyénibbek, a tehetségesebbek többnyire árasztanak bizonyos finom magyaros zamatot, már csak a témáikkal való becsületesebb, alaposabb foglalkozás miatt is. Ezeket a témákat a magyar föld szolgáltatja, bennük valami sajátos aromát észrevesz minden festő, aki a világot a saját egyéniségén keresztül híven szemléli, míg a nagyon rendes, a szemérmetes, az önmagukat gondosan rejtegető piktorok mintha Londontól Konstantinápolyig ugyanazt a szemüveget kölcsönözgetnék egymásnak. Ezek a valóban nemzeti művészek, ezek a megtűrtek, a jószívűségből, véletlenül vagy kelletlen kötelességből bebocsátottak, akik el vannak szórva, többnyire a legrosszabb sarkokban, a legfélreesőbb szobákban. Kevesen vannak és közöttük sincs valami összekötő, művészi gondolat. Amit produkáltak, nem is valami nagyobb lélegzetű és nagyobb jelentőségű dolog, nem nyit új perspektívákat, csak éppen az ízlést képviseli a trivialitással, az ötletet a sivár vérszegénységgel szemben.

Nagyobb jelentőséget egy műcsarnokbeli tárlat sikerének vagy kudarcának nem tulajdonítunk. Artisztikus termékek végső értékei csak évek, gyakran évtizedek alatt alakulnak ki és a jövendő, a magyar művészet szempontjából igazán mellékes még az is, milyen módon használja fel egy hivatalosan támogatott testület a jóhiszeműen rendelkezésére bocsájtott anyagi és morális erőket. Mi úgy hisszük, hogy nem jól használja fel, nem az igazi művészet, nem is az általa oly fölöslegesen gyakran emlegetett nemzeti művészet érdekében. Lehet, hogy nem az emberekben, hanem a szervezetben van a hiba. Annyi bizonyos, hogy a most megnyílthoz hasonló kiállításokra semmi szükség nincsen, ezek nem adnak művészi szenzációkat, ezek nem nevelnek, nem tanítanak, ezek nem egyebek, mint lerovásai egy unott konvencionális kötelezettségnek.