Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
Szimpatikusan jóhiszemű, nobilisan egyszerű igényű, nagyképűség és önmagán-túlerőlködés nélkül való maradt az író ez újabb novellákban is. Hajszálnyival sincs bennük több, sem kevesebb, mint tíz év előttiekben: ugyanaz a világos, nyugodt beszédmód, ugyanazok az egysíkban fekvő bonyodalmak, s a - palástolni valók híján - palástoltnak látszani akaró líraiság. Mindaz a szelíd biztonság és házias intimitás tehát, mely az erősen körülhatárolt életnyilvánulásokat jellemezni szokta.
A témái is jóformán változatlanok? az asszony önmagával vívott kis ütközetei a jobb polgári osztályhoz tartozó nők élet- és illemformái között. Tisztes és derék, szolid kőfal keríti be az életnek ezt a területét; s a Lengyel Laura hősnői egy fejjel túlnőttek az átlagon, tehát kinézhetnek, ha felágaskodnak kissé - a falon túlra; de valamely csodálatosan őrködő gondviselés kegyelméből mégis mindig szerencsésen belülmaradnak a védő és biztonságos határon. Ennek az át-nemlépésnek, a kellő időben visszatérésnek variánsa csaknem mindegyik novella; a józan meggondolás, néha kissé bánatos, de mindig okos lemondás örökös diadalai meglobbanó vágyak, veszedelmes álmodások felett, melyek - az öregedés felé vivő legegyenesebb, legjobb úton -, hiába, egyszer-kétszer megkísértik a legderekabb családanyákat is.
Az asszony megszédül egy percre és elindul. Ámde - menő útjában még - egyszercsak elébe hoz jóangyala valamit: intő példát, véletlen, elrettentő látványát saját, jövendő vesztének, melybe rohan - valami régi levelet, izenetet a múltból, figyelmeztető álomjóslatot, akármit: s a hősnő megtér, még sértetlenül ugyan és jogosan emelt fővel, de már meglágyulva kissé a nálánál gyengébbek iránti szelíd, fölényes jóságú részvétre. - Úgyszólván ez, e szende polgárnő-dráma tér vissza valahány novellában: néha egy túlszándékolt pointe-ű példázatban elmondva, hol ama bizonyos szeg eleve láthatóan kiáll a zsákból; legtöbbször pedig igen helyes, szabatos, végigbeszélt dialógok formájában, melyeket fürdői teraszon, nyaraló erkélyén vagy jólfűtött, teaszagú szalonban mondanak el; többnyire egy nő és egy férfiú, higgadtan, folyamatosan, az érvekre észrevehetően előrekészülten; s melyek összes filozófiája végülis a szenvtelenség dicséretében merül ki. E férfiúnak s e nőnek évekkel, sok évvel ezelőtt volt valami dolguk egymással, de akkoriban valahogyan elmulasztották szóvá tenni; évek jöttek, élet, okos, becsületes rend, család, munka és más hasznosságok - és Lengyel Laura bevárta szépen az időt, amikor már így beszéltetheti az embereit, mikor sorsok eldőlését magyarázhatják ki békésen, némi halk szemrehányással a megbocsátásban és megértésben - egy fürdőt, holdfényes teraszon. Akkoriban - - közbejött valami. És azóta, hálisten, minden a szokott medrébe tért.
Az életlátásban tagadhatatlanul van egység, sőt valami egyszerű, lírai szépség is - ez anyás, sőt apácás szomorúságú szeretetben a kívüllévő, szegény emberfajta iránt, mely hitványan csetlő-botló és bűnös, de nem lehet rá nagyon haragudni, mert valóban és komolyan boldogtalan. Az ősi "az vesse az első követ!" morálnak nemesebb és tisztább fordítottja ez: annak van joga jézusi toleranciára, ki maga sohsem vétkezett. S az író, a novellák mögött álló asszony, tiszta tekintetével és eligazított életével mindenesetre szimpatikusabb, is valamennyi hősnőjénél; ez órarugóra járó embermasináknál, akikkel így el lehet bánni, ahogy ő bánik; beledobni egy reminiszcenciát - kijő egy döntés: egy véletlen impressziót, s kijön egy válság, a megtérés. Sejtjük a rossz helyen való szemérem mögött, hogy ő, az ember, az asszony nem ilyen könnyen, ilyen karakán-egyszerűen jutott el megismeréseihez: e sejtelmünkön át megbecsüljük, sőt megszeretjük őt, de percre sem hisszük el neki, hogy az élet összefüggései, a lelkek kalandjai valahol, bár a legtisztesebb társaskörben is, ilyen számtanpélda-egyszerűségűek, biztosra operálhatók, ily kényelmesen szemmelkísérhetők volnának. Hisz akkor még ennyire sem volna érdemes élni - és írni legkivált. Az ezermotívumú életet a művészet határbafoglalón kevés motívumra vezethetni, stilizálhatja; de önkényesen kifogni egy motívumot, megragadni egy szálat azért, mert legfelül van, mert miatta kevésbé kell megbolygatni a lelkek életszövevényét vagy lehántani a diszkrétkedő lepelt önmagunk, csak sejteni-akart élményeink és sebeink felől: igen, ez rejtezésnek elég jó lehet, kényelmes, nemes, tiszteletre méltó, megható; de írásművészet cím alatt felszínes, langyos, egyhangú, korlátolt, szűkös és szegény.
Szürkék ezek az írások, mint a házipamuk; s éppolyan tiszták, józanok, nyugalmasak, puhán legördülők. Tán céljuk is az, mi a kötőpamuké, hasznos foglalkoztatás, erősítés a jó erkölcsben s a szükséges magunk-biztosságban. "A tűzbe, vízbe - mondatja egy helyen - szívesen belemennék egy igazi, nagy érzésért; de a sárba, gyalázatban nem lépek senkiért és semmiért, soha!" Igaza van asszonyom! Helyesen mondta! Mindnyájunk szíve szerint beszélt! Az a rendszerető, mennybéli jóisten oltalmazza szegény asszonyéletünket minden nagyobb háborúságtól, vihartól, veszedelemtől s ne vigyen kísértetbe és szabadítson a Gonosztól és úgy bocsássa vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk szegény, elesett bajtársainknak, nemesen magunkhoz emelvén őket. Mert élnie bizony jobb annak - minden okos számvetés erre megy ki - aki bévül maradhatott a gáttal kerített erős várban, az igazai felől való, szinte felelőtlen biztosságban. De a művészetben, ó, mégis - ott hadd zúgathassa váltakozva hullámait, vészét, záporverését a faltól-határolatlan, sokszempontú, gátlástalanság-törvényű, önkényes és tágas és igazi élet.