Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
Mindenképpen illik a "monumentális" jelző Hauptmann regényére: a tárgyáért éppen úgy, mint ráillik a tárgy földolgozásáért.
Emanuel Quint vallási rajongó, olyan, aki Krisztusnak képzeli magát, aki azt hiszi, hogy a világ megváltására hivatott. A regény témája az, miként hatnak Emanuel Quint vallásos révületei az emberekre, és rajta keresztül miként hatnak az ősi keresztyén egyház alapalkotó, de sutba hajított elvei a huszadik században élő emberre, miként hatnak a huszadik század társadalmára és miként hatnak végül Emánuel Quintre magára. Látnivaló, hogy nem új a téma; jó, rossz írásokban egyaránt földolgozták már, de az eddig földolgozások nagyban különböznek attól a módtól, amellyel Hauptmann Gerhart járt vállalkozása végére. Eddig szatirikus módon az államot gúnyolták, amiért börtönbe veti a modern Krisztust, aki pedig szóról-szóra ugyanazt hirdeti, amit minden fenség ideálja, a kétezer év előtt való Krisztus hirdetett. Hauptmann bölcsen látja, hogy az állam nem az ma már, ami volt fejlődésének kezdetén, a keresztyén tanok uralomra jutásának első idejében, s mert teljességgel megvalósítani a krisztusi eszméket a primitív államok sem tudták, a modern, ezer ágazatú állam már teljesen alkalmatlan arra. Nem gúnyolódik azon, hogy Krisztust a jogrend nevében igyekeztek lecsukni, nem nevet ezen, hanem természetes, sőt szükségszerű dolognak tartja ezt. Úgy tetszik, mintha Hauptmann ateista tendenciákat hirdetne; de nem ezt teszi. Bár nyíltan vallja, hogy a keresztyénség egyedül, minden támasz nélkül alkalmatlan ma már az államélet vezetésére, azokat, akik ilyesmiben hisznek, mégsem ítéli el. Még Emanuel Quintet sem ítéli el, pedig ezt a hóbortos rajongót gyűlöli, üldözi a papság és kővel dobálja a templomba készülő parasztok tömege. Talán szereti is inkább; de ez a szereti-gyűlöli probléma maradjon megfejtetlen, hiszen abból a tökéletes objektivitásból, amellyel Hauptmann nemcsak regénye alakjait, de a saját regényét is nézi, döntő erejű bizonyítékokat összehordani amúgy sem lehetne egyik vagy másik fölfogás megvédésére. Bizonyos annyi, hogy Hauptmann védi az állam igazát, de egyúttal annyira ismeri az állam hibáit, hogy nem kárhoztatja még a túlontúl heves támadót se. Ez Hauptmann felfogása Emanuel Quintnek az állam mai rendje ellen törő küszködéseiről. Ezzel igen röviden végez, mert hiszen tulajdonképpen való témája nem is ez; Emanuel Quint és a modern állam között való viszony csak a hatósági közegekkel való összeütközés révén világos, vagyis Quint néhány ember előtt hirdetett tanainak eredményéből. (A krisztusi tanok eredménye mindig a hatóságok fölzúdulása.) Hauptmannra pedig az a fontos - és nagy bravúrral meg is csinálta azt -, hogy Quintnek azokat a cselekedeteit ismertesse, amelyek együttesen adják az eredményeket.
Ezek a cselekedetek minden egyes esetben egy új ember, egy új regényalakot jelentenek. Fejezetről fejezetre változnak a regény szereplői és fejezetről fejezetre sokasodnak a regény szereplői. Olyan ez a regény, mint a patak útja, amely folyóvá, majd folyammá erősödik, amíg elér útja végére, amíg befut az óceánba. Hauptmann Gerhart olyan nagystílű, annyira széles perspektívájú írónak bizonyul regényében, hogy Emanuel Quint pályafutásának határjelző állomásait mindig új emberen és mindig más társadalmi osztályból származó emberen mutatja meg. A rajongó, a lelkesedő asztaloslegény a maga benső tüzétől hajtottan mindig más és más környezetbe érkezik, hogy új és új embereket hódítson meg krisztusi igazságainak; és itt jelentkezik Hauptmann hatalmas írói kvalitása, mert a regény minden szereplőjére másként hat Emanuel Quint. És ez a sok és ez a sokféle ember nem fölszínesen megrajzolt; nem papirosalakok ezek, hanem az élet szellőjétől végigcsókoltan frissek; egy röpke perc alatt a lelkük legmélyén szunnyadó érzésekig ismerjük meg őket. Kevés olyan regény van, amelyben ennyi embert mutatott be író, minden egyes embert külön emberként és teljesen emberként. Káprázatos gazdagsággal variálja azokat a lehetőségeket, amelyek alapján Quintet megítélni lehet.
Csak a tökéletes jelző megfelelő arra a finom disztingválni tudásra és arra az éleselméjűségre, amellyel Hauptmann mintegy az emberi kasztok fölé emelkedetten állapítja meg, hogy az egyéni értékesség független az illető társadalmi iskolázottságtól. Gyönyörűségkeltően nemes az a mindig válogatottan finom eszközöket alkalmazó írásművészete, amellyel ezt a megismerését esetről esetre mindig új emberen mutatja be. A regény alakjai nem véglegesen megkomponáltak valami egyszer adott helyzet révén: a regény csaknem minden alakja önmagában is végigéli Emanuel Quint pályafutásának minden mozzanatát, és nincs a regénynek egyetlen olyan alakja sem, amelyikre csak annyi figyelmet fordított volna a szerző, hogy éppen megkonstruálja csupán, mintegy mindössze azért, mert a monumentalitásra való törekvés kedvéért okosnak találja egy új alak beállítását. Hauptmann messze-messze fölötte van ennek a szemfényvesztő módszernek, mert az Emanuel Quint rengeteg számú alakja mindegyikében legbelsőbb ügye az Emanuel Quint személye, működése vagy boldogulása.
Mik Hauptmann regényének végső konklúziói, mit akart kifejteni akkor, amikor a rajongó Emanuel Quintet annyi mindenféle rendű és rangú emberrel állítja szembe: a regény himnusza a hitnek, a lelkesülésnek, a meggyőződésnek, szemben az állapotokba való sivár beletörődéssel, a filiszteri nembánomsággal. Himnusza a lelkesülésnek még akkor is, amikor a lelkesülés annyira vértelen és annyira hóbort jellegű, mint Emanuel Quint vallási rajongása, himnusza, mert minden lelkesültség annyira szuggesztív erejű, hogy villámütésként hat a tespedő, a mindennap eredményeit lehetőleg küzdelem nélkül megemészteni kívánó társadalomra.
Hauptmann beállításában a rajongó, a bolond Emanuel Quint a fanatizmus magával ragadó erejét képviseli, de Hauptmann tudása, meggyőződése szerint a fanatizmus hosszú, maradandó hatással csak műveletlen vagy beteg idegzetű emberekre lehet. - Amíg kimutatta, hogy a vallásosság gyönge a mai társadalom mozgatására, irányítására, egyúttal tükröt tartott a mai társadalom elé, amelyből csupán olyan hihetetlen arányú hóbort képes kiváltani némi energiát, némileg a dolgok mélyére néző kedvet, amilyen hihetetlen arányú hóbort Emanuel Quinté, aki az újra született Krisztusnak képzelte magát.
Konstruáló képessége annyira hatalmas, hogy kapcsolatot tud teremteni a regény különböző miliőiben szereplő személyei között, éspedig soha a valószínűség és a mesterkéletlenség rovására.
Nemes, tiszta, mély elgondolásból sarjadt tendenciái pedig, párosultan a megalkotás nemességével, a perspektíva hatalmas arányúságával és mindenekfölött a való élet igazságos tükrözésével, az utóbbi évek irodalmi eseményeinek egyik legjelentősebbjévé avatják e könyvet.