Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
A színpadon egy kicsit meghalaványodik ez a színdarab. Tiszta elgondolását, finom és gyermekes vonalvezetését, puha szépségeit akárhogy próbálja is a színpad durva mechanizmusa a maga hamvasságában visszaadni - ezt még sem bírta megcsinálni. Pedig a Réjane színházában teljesen hűen kopírozták a moszkvai Theatre Artistique nagyszerű rendezését, s a díszleteket is Wladimir Egoroffal, e kitűnő orosszal csináltatták meg. Erről a finom emberről külön kellene írni. Olyan stílusérzéke s egészséges szeme van - oly pompásan áll a két véglet közötti egyetlen helyes úton -, éppoly távol a naturalizmustól, mint a túlzott stilizálástól - oly egyszerű és kézzelfogható, amit csinál, s mégis oly szárnyaló, hogy az első két kép után azt hittük, íme két tiszta ember szerencsésen találkozott -, ebből tökéletes dolog lesz. Mégsem lett az. Mégis lépten-nyomon kísért a veszedelem, ami a darab olvasásánál soha eszünkbe nem jut, hogy egy egyszerű látványos gyermekmesét kapunk, amely egy ponton végre is untatni fog. A gyermekek bűbájosak, jobban beszélnek és játszanak, mint sok állami ellátásban levő nagy színész - de mégis monoton lesz a dolog -, azt szegénykék, ők nem bírják, talán nem is lehet megcsinálni, talán a szövegben sincs tisztán benne, hogy ez egy rohanás, egy lélegzetelfojtó futás a Kék madár után. (Ha ezt ki lehetne hozni, a darab mindjárt meg is kapná a drámai relífet.) De a kicsi és kedves színészek egy hangon beszélik végig a hosszú darabot - úgy, hogy már szinte türelmetlenül várjuk az ébredést -, s így az álom nem a kék levegőben szárnyaló és csapongó valami lesz, hanem nyomasztó hangulatú képsorozat: Tyltyl és Mytyl nyugtalanul alusznak.
Ez - hiába - a színpad bűne. Mert a darab valóban tündéri. Kristályosan tiszta, noha nem is olyan nagyon egyszerű, mint első olvasásra vélné az ember. Sok minden fekszik mögötte - nem a darab naiv filozófiáját értve alatta (a Kék madár a boldogság, mely után hasztalan futunk), hanem ahogy a költő az életet, a sorsot látja, mindent megelevenítő szemével. A darab enyhe bája korántsem ártatlan és magától értetődő dolog - olyan ember nyugszik meg s mosolyog ily szelíden, akinek már rettenetes borzongásai és rémlátásai voltak (Princesse Maleine, Interieur, L'Intruse, La Mort des Tintagliles). A tárgyak, állatok, fák, virágok megszemélyesítése sem egyszerű mesemotívum, hanem mélységes átérzése a nagy testvériségnek, melyben a világon mindennel vagyunk, s amiről a költőnek már gyönyörű mondanivalói voltak (A méhek, a virágok intelligenciája). Nem bámulatos, hogy ezeket a gondolatokat, azt a mélységes komplikációját az érzelmeknek, amiket ezelőtt csak a végletekbe vesző stilizálással tudott Maeterlinck valamennyire kifejezni (Aglavaine et Sélysette, Pelleas et Melisande), most ilyen egészen tisztán el tudta mondani ebben a mesében? Olyan ez a darab, mint a hűvös, tiszta ital. A költő termése úgy látszik, egészen megérett.
(Párizs)