Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
Párizs most már a revüknél, a bécsi operettnél, az orosz táncosoknál s az olasz énekeseknél tart: vége egy boldogtalan színházi szezonnak. Sok volt a bukás, olyan sok, hogy arisztokráciája is van az elbukottaknak: Porto-Riche, Bataille és Bernstein. Ez a három bukás volt a legelőkelőbb, legemlékezetesebb, legtipikusabb s egymással mulatságos rokonságban álló. Porto-Riche, Bataille s Bernstein majdnem szóról-szóra egyformán harangoztak elé darabjaiknak: olyan újat akarnak, amilyen még színpadon nem volt. Hogy nagy reklámmal dolgoztak, az ma már természetes, hiszen még Lamartin mondta, hogy maga az Úristen is harangokra szorult.
Porto-Riche "Le Vieil Homme"-járól Szini Gyula azt írta áradozva, triumfálva, aki a darabot csak olvashatta, s aki Porto-Riche-t meghatóan, saját finom művészlelkének hozzáadásával gazdagítva szereti. Lehet, hogy a "rendezés" is agyonoperálta a darabot, de bizony az színpadról hallva inkább fárasztó, fáradt, rossz darab. Csak nagy magunkbabeszéléssel hisszük el, hogy itt nekünk egy modern végzetdrámát akartak mutatni, egészen görögöt s mégis mait. A színpadról csak egy keservesen unalmas szerelmi drámát kapunk s azt a fájdalmat, hogy a Portor-Riche-ek mennyivel gyorsabban öregednek a Sardou-knál.
Bernstein afférját most Budapest ellenőrizheti: ez a darab megbukik, ha nem is esküsznek annyian össze a zsidó dezentor ellen. Milyen komolyan vallotta Bernstein, hogy ő új igazságra jött rá; mikor már mindent elvesztettünk az életben, de jön egy váratlan, fájdalmas csapás, visszatart bennünket a haláltól új kincsünk, a bánat.
A Bataille darabja, a "L'Enfant d'Amour" talán legkönnyebben válhatott volna egyszerre értékké és sikerré. Hogy a vénülő kurtizán fia, a törvénytelen, a senkifi saját boldogsága s élete árán szerzi vissza az anyja szeretőjét s illúzióját, ez magában emberi és maró szomorúságában is szép. De Bataille nem bízott benne, s annyi mindennel sújtásozta, cifrázta, hogy elveszett majdnem teljesen ez az emberség és szépség.
Tipikus bukásoknak mondtam e különben arisztokrata bukásokat, mert egyforma ígéretek be nem váltásának zátonyán történtek. A nagy szenvedélyek francia színpadi prófétái ijesztő tanulsággal szolgáltak: úgy jártak, mint bohózatíró kollégáik. A szerelemvariációk ki vannak merítve, a mai uralkodó francia társadalom nem tud se könnyes, se tréfás komplikációkat, újakat ágy alatt, ágy fölött. Hatvanöt esztendős férfiak, akik fiatal leányokat gyújtanak lángra s tizenhat éves fiúk, akik meghalnak szerelmükben egy érett asszonyért: jó. De most már a határokat elértük, s ha nem tudnak mást, legalábbis másképpen kell végre írniok a szerelem színpadi poétáinak. Mert a téma nem rossz, egy kis szerelem akadni fog még nagyon sokáig itt-ott, hanem meggyőződésesebb, szenvedőbb, mondjuk, szerelmesebb színpadi költők kellenének.