Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő

Kádár Endre: Parasztok
Barta Lajos drámája

Az első impresszió kedvező. Az író levegőt, hangulatot tud éreztetni. S továdabb, hogy hozza embereit, engem, a publikumot megfog, érdekel, tart és már kezdek bízni, figyelek rá. Az emberei emberek. Éppen azt mondja, amit akar, amit kell. Másképpen azt lehet mondani, hogy érti a színpad nyelvét. Vagy azt is, hogy ez a tulajdonság magasabb rendű nála: szinte divináció van abban, ahogyan a formát megtalálja a mondanivalóhoz, primitíven szólva, ahogyan közönségesen, cikornya nélkül parasztul tudja beszéltetni és gondolkoztatni parasztjait. Ez az első tíz perces impresszió. Azután, ha publikum vagyok, bosszankodom. Rendre új játék kezdődik. Új emberek, új miliő, új apró tragédiák. Apró zsánerképek egymás után, amelyben kuszán, lazán itt-ott tetszik fel a tragikai lendület, amelynek pedig vinni kellene a darabot. Tíz percre talán újra megfog a szerző. Aztán úja másba kap. Sok a mondanivalója, szereti a mondanivalóit, látszik, hogy akiknek a sorsáról beszél, a szívéhez vannak nőve. Ezt a túlságos szimpátiát azonban nem bírja el a darab és éppen ezért nincs is benne semmiféle kompozíció. Szinte ötletszerűen tetszik fel egy-egy jelenet, amely meglehet, hogy lefoglal, de kikapcsolódik az előbbiből és amelynek alig van valami köze a következőhöz. Egyke... földéhség... kivándorlás... szocializmus... egy-egy zsánerkép, mint untató élmény ékelődik a darabba, és röviden nyilvánvalóvá lesz, hogy az író áldozatául esett szerelmeinek. Nyilván egy más téma, amelyet kevésbé szeretett, amelybe kevesebb kis igazságot helyezhetett volna el, könnyebben kezelhető massza lett volna kezében. De igaz lehet az ellenkezője is, azért tudott valamit felmutatni, mert a szívügyét találta tollára tűzni.