Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Móricz Zsigmond a Nemzetiben

Mikor Gárdonyi "Bor"-át láttam, valami megrezzent bennem; Szigligeti és Csepreghy parasztjainak látásán nevelkedve, Gárdonyi parasztjaiban itt-ott, nyáron, tanyán, faluhelyen, városvégen megfigyelt alakokra ismertem. "Ez az élet", mondtam magamban. Más azt hitte akkor, amit én, hogy a magyar paraszt színpadra álltásában Gárdonyi kimondta az utolsó szót.

És jött Móricz Zsigmond a Sári bíróval, amelynek zamatos homorú klasszicitása is, cselekvényhiánya is Kisfaludy Pártütőkjére emlékeztet - és Gárdonyi elévült.

A Falu című három egyfelvonásos amily alkalmas arra, hogy írójuk előkelő, magasrendű, magyaros, realista tehetségéről meggyőzzön, éppoly kevéssé alkalmas arra, hogy Móricz drámaírói fejlődésében előhaladást jelentsen.

Nem lehet azt mondani, amit az első előadás után egypár újság kritikusa állított, hogy a három egyfelvonásosnak az a baja, hogy novella volt a csírája; mert a kis dráma alapgondolata mélyen tragikus, s a két vígjáték alapötlete, különösen a Kend a pap?-é jó komikai. A fölépítés mindenütt haladó, emelkedő; a kis drámában különösen mintaszerű a tanító izgatottságának fejlesztése; még az e tekintetben leggyöngébb "dohányos"-történetben is nyilvánvaló gonddal igyekszik az író a dohányosok színrejövetelét drámailag igazolni. A baj ott van, hogy - színésznyelven szólva - Móricz nem tud szerepet írni; a főhőst, a fő történetet gyakran elhanyagolja, realisztikus mellékérdeklődése néha nagyon is előtérbe lépve csakugyan novellaíró módra vezeti vissza gépén kopogtató ujjait. A legsajnálatosabb jelenség előtt állunk: az író a színszerűen fölépített történetet novellisztikusan viszi keresztül. Mintha elfelejtkeznék arról, hogy a színpadon elsősorban beszélni kell a szereplőknek, s nem pedig igen szellemes, pompás, de csak pár szóból álló megjegyzéseket tenni, amelyek könnyen elsikkadnak. Ezért teher a "Magyaros"-ban az a sok paraszt, aki bejön, hogy statisztáljon, a sok suba lehúzza a drámát; ez a nembeszélés árt elsősorban a "dohányos"-történetnek is: a jegyző föláll, a jegyző leül és nem beszél eleget, s a dolog nem halad előre. Ez a körülmény rontja a pap-históriát is: a tanító, de főleg a juhász megjelenésétől fogva a pap alakja elhomályosul, némaságával a háttérbe szorul, akármilyen kitűnő alak is volt eddig. Mellesleg szólva: a két vígjátékban az író szívesebben, bővebben festi a parasztokat, mint a kaputos embereket.

A kis drámában egy alapjában véve kibogozható szerelmi történet tragikussá fordul a tanító ideges félelmén s főleg a falut jelentő parasztok rosszakaratú uszításán. Komiszság, önzés, makacsság, könnyelműség mint a magyar falu nemtői állnak itt elébünk.

A kovács leányának megjelenése nemcsak fölösleges, hanem káros is, mert az utolsó percben téríti el a figyelmet a főhősről, a tanítóról; s az a rettenetes sikoly, amit Paulay Erzsi olyan szépen játszott meg, igazán csak az idegekre pályázik. A három darabban különben sok jel mutat arra, hogy Móricz észrevette, hogy van közönség, amit a Sári bíró írásakor igen helyesen még nem tett meg. A kenyeres és hírt adó közönség élvezetvágya kegyetlen.

Renan azt mondja, hogy arról írjon az ember, amit szeret. Ezért fogtam ehhez a kritikához, s ezért fáj most megírnom, hogy a "Mint a mezőnek virágai" hamar rongyolódó vászonra rakott aranyhímzés. Az egész darab egy ötletért íródott, amelyet az alapul szolgáló novellában főleg az epikus részletek tartanak fönn, s ez az ötlet teszi a főcselekményt, amely nehezen és későn kezdődik, nehezen végződik: a pointe nem egyszerre, hanem szétolvadva jut a néző tudomására.

A harmadikban, a Kend a pap? címűben egy elég széles cselekmény indul meg a tiszteletes és a felesége veszekedésével, hogy később vékony érré csökkenve egyesüljön a tanítóék történetének ugyancsak vékony erével s még később a juhászék történetének már tekintélyesebb csermelyével. Az ekonómia eme hiánya egy kissé nyújtottá teszi a darabot, amit epikus elemek, például a borotválkozási jelent is elősegítenek.

Mindezért pótolt azonban engem az a gazdagsága, az alakok jellemzésében, az a sok pompás megjegyzés, ötlet, sziporka, szóval az a kényszerűségből megédesült keserűség, a Móricz humora.

Hanem...

Merem állítani, hogy a darabok értékéből a gyámoltalan rendezés (mert főleg ennek tudható be az összjáték hiánya) s a színészek rossz játéka vont le a legtöbbet.

Ha Rajnai, aki a dráma tanítóját játszotta, kevesebbet izeg-mozog, kevesebbet kiabál minden apropó nélkül, s ha biztosabb a darab szövegében, igazán nagy sikert vívott volna ki magának is, a szerzőnek is. A második darabot Horváth Jenő jegyzője, aki nemigen tudta magát elhelyezni a világegyetemben és Náday ízléstelenné mázolt és öltöztetett segédjegyzője rontotta. Hanem fő kifogásom Bakó ellen szól, aki a Kend a pap? juhászát játszotta. Már a Sári bíró Hajdók sógorában megmutatta, hogy enyhén szólva, Móricz parasztjait nem tudja játszani. Minek adták neki ezt a szerepet? S különben is, mért haragszik Bakó mindig, ha magyar parasztot ábrázol, s főleg mért beszél kótából?

Gál, Rákosi Szidi, Pethes kiváló alakítása a tiszteletes, a juhászné, a kovács szerepében nem kárpótol eléggé az említett hiányokért, mert a jó színházat nem az egyes színészek, hanem jó összjáték teszi. Szóval a Nemzeti e Móricz-estet is megragadta annak a bebizonyítására, hogy az ország első színháza nem egyszersmind első színpada is, s hogy Móriczot még ez se veri agyon.