Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő
Művészek, írók és tudósok után - hála istennek - most már velünk, tanárokkal sincs megelégedve Tisza István gróf. Elannyira nincs, hogy egyenesen "lángostort" emleget, amellyel Petőfi bizonyosan nyaka közé vágna a fizetésrendezést sürgető magyar tanárságnak, ha manapság élne.
Tisza Istvánnak ez a szigorúsága nem tesz bennünket elfogultakká s így mindenek előtt szívesen honoráljuk az előkelő cikkíró jó ízlését, amikor nem Ábrányi Emil választójogellenes ünnepi ódájával mennydörög a tanárság ellen, hanem Petőfi szent eksztázisú szavaival. Abban sem akarunk látni semmi különöst, hogy "dicsőséges nagy uraink" újabban már majdnem intézményesen űzik a Petőfi-versekkel való argumentálást. Elvégtére, ha Rákosi Jenő és Garami Ernő naponta hajigálhatták egymás fejéhez a Petőfi-idézeteket, akkor Tisza István is kibővítheti a maga arzenálját - melyben a nemesi ólmosbotok és bihari somfütykösök mellett pium desideriumként ott szerepel a szolgabírói deres és mogyorópálca is - a Petőfi lángostorával. Sőt, tovább megyünk, s határozottan nobilis önmérsékletnek tartjuk Tisza István gróf részéről azt is, hogy Petőfi-versekkel hadakozván a tanárok ellen, a lángostoros költeményből idézget, nem pedig az igen népszerű Diligenter frequentáltam-ból, amely versezet tudvalevőleg nem kertelget holmi szójátékos rokonhangzás körül, de becsületes nyíltsággal, ápertén kimondja, hogy: a tanár csakugyan szamár...
De nincs kedvünk tréfálkozni. Elvégtére is itt komoly dologról van szó. Hiszen - a mai politikai erőviszonylatok szerint - a Tisza István gróf szimpátiája negyedfélezer családra nézve szinte-szinte egzisztenciális kérdés. Hogy ezzel az értékes és főként hasznos szimpátiával a tanárság nem dicsekedhetik - ami ilyenformán, reá nézve gazdaságilag mindenesetre szomorú tény -, véglegesen megállapíthatjuk. Már évekkel ezelőtt megmondotta volt Tisza gróf, hogy kevesebb munkát, jobb fizetést sürgető tanárság kellemetlen látvány az ő szemében. Most már tovább megy, s egyenesen hazafiatlanságnak minősíti a tanárság - mennyi gúnnyal és megvetéssel írhatta le a gróf úr ezt a szót! - "kenyérharcát", megsemmisítő érvként vágván oda, hogy Petőfi éhezett, nyomorgott, szenvedett, de státusrendezés után nem kiabált... Holott hát nyilvánvaló tévedés van a dologban. Mert Petőfi - tudtunkkal - nem volt fizetési státusba sorozva, Tisza István grófé lévén a derék kezdeményezés, mely írókat és művészeket - persze állami kinevezés alapján - rang- és fizetés-osztályokba szeretne sorozni, s előléptetésüket a jó magaviselet és szorgalom conduit-listája alapján eszközölni.
A keserű összehasonlítás pedig, mellyel a tanárok felhánytorgatják Tisza Istvánnak, hogy a parlamentben maga nyújtja át tálcán a fizetésjavítást a vármegye tisztviselőinek, s azután kimegy a folyosóra cikket írni, melyben az ugyanezért kunyoráló tanárokat hazafiatlannak teremtézi össze: - óh, istenem, be kedvesen tájékozatlan, be tanárosan naiv érvelés és panaszkodás.
Hiszen jó, jó: egy darabig egészen pompásul tartotta magát a tanárság abban a versenyben, hol a szolgabírókkal együtt futott a történelmi nemzet hasznos és vállveregető szimpátiájáért, s volt idő, amikor már-már elibekerültünk a vármegye urainak. Óh, nem egyszer mutatta meg a tanárság, hogy a nemes sportban, mely a szemeket behunyja, a füleket bedugja minden új előtt, ellenben fakírokat megszégyenítő köldökbámulással mered bele a múltba; kitűnő kvalitásai vannak. De hiányzott a versengéshez a contenancea: s ímhol, végre is a szolgabírók győztek. Igen, mert a stafétaversenyben, ahol egy-egy nemzedék a láncszem, egyszer csak olyan generációra került a sor, amelyet nem ambicionált többé a cél, nem sarkallt a pályabér, hanem kedvetlenül állott ki az iramból.
Óh, addig jók voltunk, addig puritánok, nemes idealizmussal telt nemzetnevelők voltuk, míg ebben a versenyben feszültek az izmaink. Rákosi Jenőtől megkaptuk a "hazafias elem" címet és jelleget. Tisza Istvántól a szolgabírókat illető szimpátiát, míg óságtartók, míg az ország legkonzervatívabb testülete voltunk, míg az iskolákban szellemi nyomorékokat neveltünk. A szolgabírók, kasznárok és más első cselédek után mindjárt bennünket, tanárokat kedveltek legjobban a nagy urak: szép, nagyon szép idők voltak ezek. Csak az utolsó generáció rontotta el a dolgot végképpen, s ímhol, a búsító eredmény: Tisza István gróf nem szereti a tanárokat.
Soha tisztítóbb, szemfelnyitóbb és produktívabb érzést ennél a "nem szeretem"-nél. A legutolsó fizetésrendezési mozgalom már nyitogatta a hosszú időn át tisztán látni nem akaró tanárszemeket. Már nem is tragikus, de gyilkosan mulatságos dolog volt, hogy akiket hosszú évtizedeken át hűségesen szolgált a tanárság, mint intézték el jogos kérésüket: puritánság, idealizmus s egyéb efféle jó-öreg, megnyugtató frázisokkal, s akik ellen hullámtörő volt a középiskola és a tanárság: a radikálisok kicsi tábora, sajtója, s akik megfrissült irodalmi és művészeti életet akarnak itten - azok állottak, mint egy ember, a tanárság mellé.
Ha lelki és egyéb okoknak kevésbé sikerült a dolog, a gazdaságiak talán megértetik végre a tanársággal, hogy a "szeret - nem szeret" társasjáték, melyet a Tisza Istvánokkal és Rákosi Jenőkkel oly szívesen játszott eddig, se nem méltó hozzá, se nem hasznos reá nézve.