Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám
Juli odaomlott a nyakába s Kázmér, akiből az ostrom minden erőt kiszítt, a vad csókra annyira megtántorodott, hogy nekiesett az ágynak s magára rántotta Julit is. Mintha pókok serege tanyázna a barna takarón, olyan hirtelen ugráltak fel mind a ketten, s mintha visszaszállott volna testükbe az elmúlt, a szerelmes éj, olyan vörösre főtt lett mindkettőjük arca.
- Juli! Juli!
Juli ösztönei nógatására rohanni akart, ki a kamrából, de Kázmér visszatartja és csókokba fojtja a leánynak a vágyódó rémülettől makogón elmondott szavát:
- Meg-lát-nak, meg-ta-lál-nak.
Amint a két irányba igyekvő akarat dulakodásra kényszeríti őket, Juli mellén fölpattognak a gombok s a blúznyíláson keresztül Kázmér valami fehér, puha tárgyat lát, aminek vékonyka vörös zsinór van a szélén.
- A sapkám!
Elragadtatással kiáltja s a következő pillanatban már utána kap. Igen boldog, amiért Juli a sapkáját amulettként rejtegeti s kéjes remegés fut át testén, amint égő ujjaival megérzi a lány melleit. Babráló keze érintésére megborzong a lány, s ekkor Kázmér ujjai közé rántja a sapkát. Egyetlen szemvillanásig haboz mindössze, azután enged eláradó vágyának s görcsfogta ujjai egyetlen rántással végignyitják a blúzt, leszakítják az inget és a következő pillanatban a szétroncsolt ruhából kibuggyannak a fehér mellek. Szélesen, gőgösen omlanak és ott hegyesednek előre a leszaggatott ing és a leszaggatott blúz fölött. Őrült vágy rohan keresztül a testén. Tisztán hallja, hogy két ember türelmetlenkedő lépései kopognak a konyhában, de nem törődik vele. Visszarántja Julit az ágyba s mohón végigcsókolja a leány testét, meztelen testét, födetlen nyakától le végig, egészen a mellek összehajlásáig. Belenyomja arcát a dagadó húsú mellekbe, s a lázas csókjai nyomán mindenütt végigcsillog a gyönyörűség kicsordította nedv. A vad csókok alatt megvonaglik a leány teste, és a kéj olyan őrületbe dönti, hogy teljesen megfeledkezik magáról ő is. Kázmér az ajkával letolja magát a lány testén, de Juli szabadon maradt fejével addig hánykolódik, amíg a száját rátapaszthatja Kázmér nyakacsigolyájára. Így még jobban összefonódnak s Kázmér most már a fölgyüremlett blúzt és a széthasadt inget csókolja mindig lentebb és mindig lentebb.
A konyhából behallik a szó.
- Talán a szobájában lesz,
- Megnézhetjük!
A szavak belezúgnak fülébe, de mintha nem is reá vonatkoznának, annyira semmibe veszi, s ajkaival most fölcsúszik, visszacsúszik a leány testén. Megint a mellét csókolgatja, és ekkor tehetetlenségében, hogy már nem tud nagyobb gyönyörre találni, két kezével összecsappantja a leány melleit és kicserepesedett ajkaival úgy csókolja, hogy az ajkai egyszerre mélyednek mindkettőbe. Elhomályosodik előtte minden és kezével tépi, szaggatja egyre jobban, mindig lejjebb a leányról a ruhát. Juli lefogja és nem enged. Dulakodnak és testük egyre jobban fonódik össze. Amikor a két motozó kezet sikerült lefognia, Juli csókolgatja Kázmér testét a szétnyílt inge között. Már teljesen elhatalmasodik rajtuk a szerelmes egyesülés után való vágy, amikor a kertből hangzik föl a türelmetlen kiáltás:
- Kázmér! Kázmér! Kázmér!
- Várj! Várj! - súgja a fülébe és a következő pillanatban fölugrik a leány mellől. Valami ötlet nyargalt keresztül az agyán és mozdulatait ezt teszi olyan ideglázasan sietővé. Ingét be sem csukva összegombolja kabátját, fejébe csapja a fehér tornasapkáját és kiugrik az ablakon. Csudálatos önuralom tölti el. Még testében az érzékbódító szerelmes vágy és még zsibong a feje az agyfeszítő érzésektől, de már egészen nyugodtan kerül ki az országútra. Jó darabon végiglohol a poros úton s megáll a kereszteződésnél, ahol a kertajtóból nyíló ösvény torkollik az országútra. Mély lélegzettel szinte fújta magából a levegőt, cipőit beporozza s nyugodt lépésekkel megindul visszafelé. Az út közepén két búzakalászt lát, amelyet a nagy messziségből idesárgálló gabonaföldön szakíthatott le valaki. Örvendőn veszi föl és tüntetően lóbálja a szerencsés véletlen eléje hozta kalászokat. Ötszáz lépésre lehet kapujuktól, amikor meglátta a társaságot. Már messziről kiáltoznak:
- Kázmér! Kázmér!
Nyugodtan megy feléjük s vontatottan felel, amikor ingerülten kérdezik, hogy merre járkált.
- Untam magam, azt hittem, nem jönnek s lementem egészen a gróf földjéig.
Tüntetőn arca elé lóbálta a két búzakalászt, kezével a nagy messziségből idesárgálló gabonaföldre mutatott és azután nyugodtan megfordult a társasággal.
Amikor az ösvényről az országútra léptek, Ilona visszafordult. Kázmér félrehúzza apját és úgy súgja neki:
- Ne szóljak be a Kis bácsihoz? Ne küldjön bort?
Olyan egykedvűen beszélt, hogy apja csakugyan elhitte neki: nincs egyéb vágya, mint minél hasznosabbnak tenni a társaságra magát. Körülnéz óvatosan. Ilona akkor már messzi járt s ekkor visszasúg neki:
- Menj, de siess. Aztán kocsival jöjjetek!
- Persze. Tudja apám az utat?... A grófék földjén túl balra kanyarodnak s a nagy diófa alatt fordulnak be az erdőbe. Arra egy óra alatt kiérnek.
- Tudom. Igyekezz, hogy akkorra te is kiérj. A nádas alatt leszünk.
- Jó!
Egyetlen pillanat alatt elrobog tőlük és futva megindul. Gyuszi kiabál utána:
- Én is megyek!
Apja megfogja: - Itt maradsz!
Most a kapitány szól.
- Hová küldted?
- Kisshez!
- Minek?
- Hát, hogy a parton se legyünk szárazon!
Az állomásfőnök nagyot kacagott a tréfán s tovább ballagtak. A kapitány tépelődőn elmarad tőlük néhány lépésre, de azután pillanatnyi tétovázás után, amint Ilona alakját elnyeli az út pora, megrándítja a vállát és végleg a többi nyomába szegődik. Hamar kimelegedtek, s néhány száz lépés múlva egy faderék mögül látta Kázmér, hogy meglassítják a lépéseiket és megállanak, időről időre, leszárítani a homlokukra verődött izzadságcseppeket. Így másfél óra alatt sem érnek ki, mormolja magában, s rögtön rá megindul futva, a házak irányába. Kertjük sövényéhez lopózik és aprólékos aggodalmaskodással vizsgál minden nyílást, hogy onnan nem látna-e Juli ablakára. Nem, sehonnan. Már benyitott a hátsó ajtón, amikor megállítja egy gondolat: Hát Ilona?!... Erre nem is gondolt és végtelen keserűséget érzett, amiért ily váratlan akadályon bukik föl a gyönyörű terve. Kétségbeesetten lehorgasztva fejét, lábait a porban vontatva maga után hirtelen lejtőre siklott, s erről a pontról végigláthatott Kázmér a kertükön. Majd a torkán ugrott ki, akkorát dobbant örömében a szíve, mert a kert végében, ahol tegnap reggel Gyuszival mulatott, pillantja meg Ilona fehér blúzát és mellette Bethlent. A földig lapult; hallgatózott egy pillanatig, nem vették-e azok észre, s azután így, guggolva surrant a sövény mellett mindaddig, amíg az országút vízszintesre nem fordult. Itt már futásnak eredt, s mintha valami láthatatlan mágnes vonzaná, egyre gyorsabban haladt. Elkerült a házuk hátsó fala mellett s azután benyitott a kapun. Innen vagy húsz lépés volt Juli ablakáig, s izmai megfeszítésével s ezt a tért ugrásnövelő nekifutásra használta föl. Olyant ugrott, hogy amint a keresztfán fölhúzta testét, egy szintben voltak az ablakpárkánnyal, onnan lihegve ugrott a szobába:
- Itt vagyok.
Juli az ágy szélén ült és kesernyés arccal a kettéhasadt ingét varrogatta. A blúz az ágyon hever s munkája felére juthatott, amikor Kázmér beugrott a szobába. A fehéren gömbölyödő karok láttára Kázmért megint elönti a forróság és odatérdel Juli lábai elé. Egy darabig azzal a szándékkal nézi, hogy bevárja nyugodtan, amíg elvégzi munkáját, de Juli lába véletlenül odasúrolódik testéhez. Megfogja, egy ideig kezében szorongatja, megcsókolja, azután pedig bontogatni kezdi a cipőzsinórt. Juli elrántja a lábát, de akkorra Kázmér kibontotta a zsinórt és a rántással lemaradt lábáról a cipő. Juli értelmetlenül, idegenkedőn bámulja, de Kázmér olyan könyörgőn néz a szeme közé és olyan melegséggel csókolja harisnyával fedett lábát, hogy nem ellenkezik akkor sem, amikor Kázmér a másik cipőjét is lerántja. Érzései nem tiltakoznak a lemeztelenítés ellen, mert teljesen megszokott dolog volt előtte, hogy mezítláb járjon. Kázmér most már ennyivel nem elégedett meg. Merészen odakapott a harisnyakötőhöz és a harisnyát az egyik lábnál egészen bokáig tűrte. Juli Kázmér mellének feszíti lábát, de hiába erőlködik, nem tudja megakadályozni Kázmért, hogy le ne húzza lábáról a harisnyát. Ekkor eldob tűt, cérnát és leugrik az ágyról:
- Mit akarsz?
Csak akkor veszi észre, hogy karjai mezítelenek és hogy félig összevarrott ingéből kibuggyant a melle; karjait összefonja és háttal fordul Kázmérnak. Az szemközt kényszeríti magával és átöleli. Csókolni kezdi és a csókok közben a fülébe súgja:
- Imádlak; látni akarlak. Engedd, engedd...
A nagy izgalomtól elfúl a szava, a leány kétségbeesetten védekezik az öve megnyitásán igyekvő ujjak ellen.
- Kázmér, hagyj, én kiáltok! Hagyj! Kázmér! Segítség!
Mint békén éneklő madársereg közé, ha lecsap a puskagolyó, úgy megrettent Kázmér az éles sikoltásra. Elbocsátotta a leányt s egy pillanatig arra gondolt, hogy futnia, menekülnie kell, mert a kiáltást bizonyosan meghallották. Csend mindenütt. Kázmér kiles az ablakon, nem lát senkit, visszafordul és még idejében akadályozza meg Julit, aki kétségbeesett sietséggel rángatja magára a blúzát. Csókolgatni kezdi, percekig tartó csókokkal, és olyan szorosan öleli magához, hogy föltüzeli a leány vérét. Perceken keresztül könyörög neki, hogy teljesítse az óhajtását, amelyet fiatalos hevülékenységében a világ legszebb, legszentebb dolgának tart. Egészen, súgja a fülébe, egészen... tégy boldoggá. A leány ellenkezik és diadalmasan hárít el minden erőszakoskodást. Kázmér újból térdre rogy és most már fenyegetődzik: Meghalok, megölöm magam, ha nem. Ez sem hatott, s Kázmér minden reménységét elveszítve, kétségbeesetten fordul el tőle, s amint az ablak felé megy, hogy kiugorjon rajta, kitör belőle a zokogás. Az ablakpárkányról fordul vissza és onnan szállította le az mosolygás, amely azt mondta: meglesz, úgy lesz. Odarohan hozzá, de Juli nem engedi magához.
- Most menj ki!
Kázmér kiugrott s a függöny mögött ledobált magáról mindent. Akkor visszament. Juli az ágyon feküdt. Aludt és teljesen felöltözötten. Kázmér elkeseredve arcába akart csapni, de könyörgésre fordul a szava. Nem felel. Kelti, rázza. Nem ébred. Kázmér agyában fölvillan egy sejtés. Reszkető ujjakkal kigombolja a blúzt s közben olyan érzése volt, mintha ezért a vakmerőségért az ég halálosztó villáma szállana rá. Némán figyel és vár. Juli nem mozdul, még csak nem is piheg. Egy pillanatra az a gondolat rémíti. Hátha meghalt, de nem, keze alatt dobban a szíve. Sóhaj szakad föl a melléből és vetkőztetni kezdi a leányt. Amint egyre fejtegeti testéről a ruhát, mintha folyton visszatérő rém kísértései elől akarna szabadulni, ujjait újra meg újra a lány szívére nyomja. Dobban és úgy érzi, mintha keze melegétől megvonaglana a test. Most az az impressziója, hogy Juli mosolyog rá, de mire odapillant, csukva a leány szeme. Amikor lehúzott róla mindent, fölemelte az ágyról és a leány élettelenül engedelmesedett. Szorosan egymás mellett álltak. Kázmér ölelte, csókolta és úgy könyörgött neki, nyissa ki a szemét. A karjai csak esetlen lógtak, és mintha a feje is súlyos lenne a nyakának. Ekkor elbocsátja s hátra akar lépni, hogy úgy gyönyörködjék a mezítelen testben, de Juli fölrebbenti pilláit, átkarolja, magához karolja és beletemetkezik a vállába. Most Kázmér könyörög: bocsáss el, látni akarlak! de a leány görcsösen kapaszkodik belé. Kázmér fejét elönti a forróság és olyan erővel préseli testéhez a leány derekát, hogy annak lankadtan hullanak alá a karjai. Ekkor elbocsátja derekát s maga elé emelve a lány párhuzamosan egymás mellé tartott karjait, hátraugrik két lépéssel. Juli egyenesen áll. Valami különös elhatározás alatt feszíteni, hajlítgatni kezdi testét s közben merészen belenéz Kázmér szemébe, s azon sem ütődik meg, hogy nincs Kázméron sem semmi mez. A leány testét körülcsókolják a beözönlő sugarak és végigcikáznak a bőrén, helyenként árnyékába borítva a kerek vonalú tagokat, Kázmér félőrülten bámulja, majd nem tudja nézni tovább, lesüti szemét és fájdalmat okozó vágy fogja el. Térden csúszik hozzá és úgy kényszeríti magához, kényszeríti le a földre. Egymásban omlón dőlnek el. A padlón nyúlnak el egymás mellett, és néha fölkalimpálnak a levegőbe a karok és a lábak. Fölkacagnak és egymást legyűrőn birkózni kezdnek. Birkózó erőlködésük fuldoklásban végződik, s amíg lihegve keresik egymás ajkát, összefonódnak a szerelemesen ölelő karok.
Nagyon soká hevernek így egymás mellett. Néha egymás felé fordulnak s azután játékosan oldalt hengergőznek, majd rögtön vissza, hogy szomjas ajkuk mennél rövidebb idő alatt csókra egyesüljön. Játszanak egymással, s amikor Julinak az a bolond ötlete támad, hogy föláll és rátapod Kázmér meztelen testére, Kázmér egyetlen szóval sem ellenkezett. Kínozta ugyan a testére nehezedő leány súlya, de fájdalma fölolvadt a nagy gyönyörűségben, hogy kielégítheti annak a leánynak a szeszélyét, aki az imént ringatta kéjbe. Juli mindössze egyszer ment végig rajta, akkor is, hogy súlyával túlságosan ne nyomja, karjaival az ágyszélre támaszkodón, sebesen leugrik róla, és a szövetfüggöny felé tart. Kázmér érzi, hogy a szűk kamrácskából kimegy Juli; érzései nógatják is: keljen föl és akadályozza meg a távozást, de azután közönyösség ömlik el testén s a szerelmes ember sóvárgása, aki imádottját minden pillanatban maga előtt akarja tudni, mindössze térdei fölfelé irányuló megrángásában jut kifejezésre. Juli mögött széles ráncokba gyűrődötten hullik vissza a függöny. Négy-öt pillanat múlik el s Kázmér úgy érzi, helytelenül cselekedett, amikor lusta tétovasággal távozni hagyta Julit, s föl is könyököl. Az ágyon meglátja a lány odaszórt ruháit. Semmit nem gondol végig, egészen a meggyőződésig; megelégszik az impressziókkal is, amelyet Juli itt maradt ruhái súgnak a fülébe és olyan hanyagul dől vissza, hogy feje koppanva verődik a padozatra. Az álmosság gerjedést érzi testében, pillái önkénytelenül lecsukódnak, s most, hogy a fekvőhelye nyomó keménységét is megérzi, vágy ösztökéli, kínozza, bizsergeti belenyugvó vérét, hogy erőltesse magát, álljon föl és feküdjön le az ágyba, a puha ágyba. Valami rendkívül kéjes érzésként jelentkezik előtte mostan az ágyban való fekvés, de az elbágyadásán ez sem képes erőt venni, erre mellére fordul és szemét belenyugtatja a koszorú alakban feje alá helyezett karjaiba. Fojtó, nyomasztó így a levegő, úgy érzi, mintha szűk katlanban volna, amely alá éppen most gyújtottak és a lángok már kezdik áthevíteni a vékonyka rézfalat. Megsülök, gondolja magában, de ekkorra már annyira apatikussá lett, hogy még ötletei sem támadnak arra, kínos helyzetéből mint szabadulhatna ki. Elfekszik a padlón, és lassanként annyira elömlik rajta a bágyasztó forróság, hogy a testre hulló napsugarakat megannyi tűzbemártott hegyű gombostűnek véli és ezek a kínzó, ezek az apró, pillanatokról-pillanatokra százszor megismétlődő szúrások végül is fölkeltik szunnyadó energiáját. Hátára fekszik és szögben emeli maga fölé karjait. Amint nyújtogatja, elhaltnak érzi az izmait, és amikor lassan, bőralatti meleg bizsergést okozón visszatér karjaiba a melegség, egyszerre úgy érzi, hogy tűzbe borulnak. Nem kínozza ez az érzés, és olyan erőfeszítéssel nyújtja előre a karjait, hogy beleropog a csontja és az izmok nagy feszülésétől remeg az ökölbe szorított kezefeje. Ekkor újra oldalt ráncolódik a függöny; hosszában nagy gyűrődések támadna rajta és a hatalmas, hosszú ráncok mindig sűrűbben gyülekezve, a túlsó sarok felé sietnek. Ekkor Juli jelenik meg és mögötte színes háttérként kiterül a függöny, mint a hableány víz felé emelkedett teste alatt a zöldeskék tenger sóváran fölcsapkodó hullámtömege. Valami széles gömbölyűséggel kerekülő, kicsiny fehérséget tart a kezében; Kázmért izgatja, mi az a tárgy, de nem képes fölemelni a fejét, bár gondolatban azzal ösztökéli magát, hogy akkor megbizonyosodna. Éppen rásütött a nap s ezért áttetszőn sárgának érzi a pillái szélét. Kinyitja egy vonalnyira, s ebben a pillanatban irtózatosan fagyos cseppek permetezését érzi a bőrén. Amikor a szájaszögletébe is jutott néhány csepp, eltikkadt nyelve rögtön tudomására adta, hogy vizet szór Juli rája. E megismerésre még hidegebbnek érzi a permetezést és kerekre nyitott szeme meglátja, hogy Juli ujjai hegyéről fröcsköli rá a vizet. Maga alá rántja a térdeit és rátámaszkodva a kezeire, egyetlen pillanat alatt talpon terem. Nevetve, mosolygó arccal közeledik a leány felé és a karjai ingerkedőn úgy nyúlnak feléje, hogy Juli rögtön megérzi ebből: a csészét akarja elrabolni. Már közvetlenül melléje ért, erre ijedten mellének zúdítja az egész csészét, s a nagy tömeg hideg víz nagy darabon hűtötte le Kázmér vérét. Úgy érezte, tüdeje megfagy, agyát forróság önti el, és néhány másodpercre eláll a lélegzete. Fuldokolva csapkodni kezd maga körül és kalimpáló karjai széles vonalakban szelik a levegőt. Rögtön a tavalyi eset jut eszébe, amikor borzongva mártogatta lábát a vízbe és irtózott attól, hogy egész testével bemerüljön, és amikor Gyuszi háta mögé kerülten váratlanul belökte a hidegvízű patakba. Dühös lett most is, mint akkor, de amint fülébe hatol Juli kitörő, víg kacagása, szégyenkezni kezd indulatosságáért. A csészét elragadja, a maradékot becsurgatja a haja közé, a leány sikoltani kezd, borzong egész teste és fölfelé húzódik a talpa. Leteszi a csészét, átöleli a leányt és egyik csók a másik csók után, bolondosan körülkeringel a szobában vele. Jobbra-balra, le-fel forognak a szűk térben; sokszor odacsapódnak az ágyszélhez, néha odasúrolódna a morzsoló érintésű meszelt falhoz és végre elfáradtan, kitikkadtan leülnek egymás mellé az ágyra. Fújják magukból a levegőt, s amikor testükből tűnni kezd a kimerültség, összeérnek az ujjaik. Egymásra néznek és elmosolyodnak. A mosoly vérrel önti el mindkettőjük agyát: Juli ajkába harap és távolabb csúszik az ágyvason. Kázmér megfeszült térdét veri az ökle csontjával. A következő pillanatban azonban már megint egymás testén kutat az égőbőrű kezük, ajkaik körül forrón árad a levegő s úgy hajlanak egymás felé, mint a szélnyomás szétválasztotta faágak. Az első csók után mindketten megborzonganak, de vágyuk sóvárgásig erősödik: újra meg újra összecsókolóznak s az ölelésük is egyre vadabb, egyre forróbb lesz. Azután hátrahanyatlanak mind a ketten és Kázmér estében csavarja oldalt Julit és húzza előrefelé Juli testét. Elborul öntudatuk és már egymást sem látják, már csak a maguk vágyát érzik.
Frissen pattan föl Kázmér, a pihegőn elnyúló leányra ráveti a takarót s eltűnik a függöny mögött. Néhány perc múlva előkerül; ráhajol a még mindig pihegő leányra, csókolja és egy rövidke szót súg a fülébe. Fölemelkedik, ránéz még egyszer, s amikor tekintete a leány zavaros fényű szemével kereszteződik, újból odaugrik hozzá. Maradj, maradj, lihegi a leány és átfonja karjaival, de Kázmér nem enged. Apja megbízása jut eszébe és a sapkáját mélyebbre húzva a homlokán, kiugrik az ablakon. Ugrás közben hallja a leány epedő szavát:
- Kázmér! Káz-mér...
Felágaskodik, erőlködik, hogy belásson, de az ablakig nem ér a feje és erre az ablaknyílás felé fordítva a száját, kiáltja:
- Szeretlek! Kicsi feleségem, szeretlek.
...Gyors lépésekkel siet előre az országúton. Végtelenül boldog és nagyon büszke. Különösen az teszi megelégedetté, hogy tartóztatta a leány, s amint megy előre, mindig inkább nekifeszül a dereka. Ilyen könnyűnek sohasem érezte magát és nagyon természetesnek találta, hogy amint visszapillant, az országút porában hiába keresi a lába nyomát. Az önmagával való megelégedés túlárad rajta és fütyörészni kezd. Boldoggá teszi az is, hogy trillákba stilizálódottan buggyan ki száján az operettmelódia, és erre kisuhan száján a fölgyülemlett megelégedettség: milyen szerencsés napom van ma. Kezét maga előtt tartja és nagy gyönyörűségében nevetni kezd, amikor rájön, hogy az ujjai ákom-bákomot rajzolnak a levegőbe.
Végigrohant az országúton, mely a házak közé ért és egy távoli kocsmafalról előlibbent egy köteg gyaluforgács. Gyorsabb haladásra ösztönzi ez, és amint siető lépésekkel elsurran a házfalak tövében, az agya akarata ellenére is gondolatokkal telik meg. Frissek, elevenek a gondolatai és úgy érzi, ilyen mélyen még soha nem látott a dolgok mögé, mint most, amikor minden előkészület, minden erőltetés nélkül látja a dolgok viszonyait. Száguldón jár a fantáziája és most az egészen megszokott, mindennapos tárgyak a keletkezésük pillanatában jelentkeznek előtte; abban az időben, mikor új voltukért meglepőek, lenyűgözőek voltak. A kútgémben az elsőt látta, amint a bámész pásztoremberek egymást taszigálva igyekszenek meggyőződést szerezni arról, vajon csakugyan könnyebb-e azzal a vízmerés módja, és látja az emberek meglepett arcát, amikor valami ezermester első ízben illeszt ablakot a ház falára. Az előttünk régen megteremtődött dolgoknak az impressziókban való értéktelensége most azok nagy hasznosságának felismerésében jelentkezik előtte, és amikor elgondolja, milyen óriás már a primitív használati tárgyak jelentősége is, borzongva gondol arra a fejlettségre, amely csöveken szállítja a vizet és amikor az ujj egyetlen mozdulata elégséges ahhoz, hogy széles sugárban ömöljék a víz olyan mennyiségben, amennyi megszerzéséért azelőtt, valamikor régen, óraszám kellett izzadni. Nagyra fejlődöttnek látja az emberiséget, s a borzongása lehűlésén túl annál dicsőségesebbnek az emberiség vezetésében való szerepét.
Amint megy, porban játszadozó gyermeket lát, aki szétterpesztett ujjai között folyatja le a finom homokot. A homok lassan homokbuckává nő s végül csinosan csúcsosodik a magasba. Észre sem vette és már hosszú idő óta figyelte a nagy gyönyörűséggel mulató gyermeket. Lassan meglátja, hogy szurtos a gyerek arca, piszkos, szakadozott a gyerek ruhája; de ekkorra már elfelejti, hogy homokszűréssel mulat a gyerek; nem látja a port sem és a szeme elől később a gyerek is eltűnik. Csak néz maga elé meredten, révedező szemekkel, és egy éktelen csaholással elrohanó kutya rázza föl elmerültségéből. Egy pillanatra még visszasüllyed a képek nélkül való ábrándozásba, de tekintete ekkor a kutyára téved, aki már a harmadik ház oldalánál rohan. Csak most eszmél teljesen magára, s ekkor az az impressziója, hogy végtelenül hosszú idő óta áll már itten; most megvilágosodik előtte, hogy ami eddig csak egy röpke pillanatként tűnt fel előtte: mennyi időt követelt a Juli kamrácskájában való szerelmeskedés. Juli! Kis bácsi! Egymásba gabalyodottan egyetlen pillanat alatt élemedik meg agyában ez a két szó és a hozzájuk kapcsolódott képzetek révén fölgyúlnak testében az előbb élvezett szerelmes gyönyörűségek, de elnyomja ezeket egy másik, komorszínű kép: ott ülnek a patak partján és szidják őt, amiért oly soká érkezik. Testén hidegség fut keresztül, mert úgy gondolja, órák óta várják már és ijedtségében földbe gyökereznek a lábai. Futni, rohanni akar, egyetlen pillanat alatt megtenni a hátralévő kurta utat, de alig fut néhány méterre, zilálva emelkedi a tüdeje és füleiben zúgni érzi a vérét. Szégyenkezni kezd, amiért futott, egyáltalában nem tartja méltónak komoly korához, de mikor vizsgálódón széjjeltekint és csak a porban játszadozó kis gyermeket látja, újra futásnak ered. Jobbfelől a fák és balfelől a különböző színű házfalak olyan gyorsasággal maradnak el mellette, mint mikor a robogó vasúti kocsi ablakából nézett ki. Befordul a sarkon, szeme rávillan a fölötte lóbálódó esővert, szélcibált gyaluforgács-csomóra és mély lélegzettel benyit a kocsmaajtón. Harangkongást hall. Egyet, gyorsan a némaságba veszőt, de amelyet rögtön másik kongás követ. Az óra üt, gondolja magában és ugyanebben a pillanatban fülére tapasztja kezét és az ajtót lábával rúgja be. Odabenn nincsen senki. A szemközti falon a kakukkos óra ketyeg, de amint rápillant, le is kapja róla a szemét. Most kénytelen leemelni kezét a füleiről, a harangütések élesen, tolakodón nyomulnak feléje, de vigasztalódottan rázza meg magát: Most már hallhatom; nem számoltam az ütéseket. Olyan hevességgel, mintha halálos izgalom környékezné minden oldalról, kiált:
- Kiss bácsi! Kiss bácsi!
Kicsi lányka totyog eléje:
- Mit akarsz, Kázmér?
- Hol az apád?
- Nem tudom, kiment.
Úgy tűnik föl előtte, egész világ megrontására szövetkezett, s amíg dühös indulattal toporzékolni kezdett a vert agyagpadlón, küzdenie kellett szemével, amely egyre az óra számlapja felé vetődik. Nehéz, keményen kongó lépéseket hall, s amikor kékes pipafüst száll a belső ajtóra, túláradó örömmel kiált fel.
- Kiss bácsi!
A következő pillanatban belépett az öreg kocsmáros:
- No, mi az, fiam?
- Apámék már kint vannak; jöjjön Kiss bácsi is. Bort is hozzon!
- Magam is készültem!
- Igazán?
- Úgy, úgy!
- Akkor menjünk, menjünk!
Nem bírt a remegő idegeivel, kirohant az udvarra és a következő pillanatban már a bakon ül. Örökkévalóságnak tűnt föl előtte, amíg az öreg kocsmáros kibotorkál, a kocsi oldalába rakja a szalmabutykosokat, amíg nagy szuszogással maga is fölkapaszkodik. Amikor fenn volt, évődve kérdezte, vagy talán csupán azért, hogy valamit mondjon:
- Hát kocsival megyünk?
- Nem azért fogott be a Kiss bácsi?
- De igen...
- No, hát akkor...
- Menjünk!
Kiragadta kezéből az ostort és nagyot csördített a lovak felé. Azok ijedtükben akkorát ugrottak, hogy a béresgyereknek alig maradt ideje a kapu kitárására és az öreg kocsmáros pedig a lőcs végébe kapaszkodott, nehogy a hirtelen jött, heves rántás kivesse az ülésből:
- No, hiszen, nem kerget a halál...
A gyeplő felé nyúlt, de Kázmér nem adta oda, hanem most már valamivel nyugodtabban, nehogy felingerelje a vagyonát féltő kocsmárost, csak a nyelve csettegtetésével serkenti gyorsabb haladásra a lovakat.
- Nye Sáfrány, nye Piros!
Porzik nyomukban az út és Kázmér izgalmában bolond feleleteket ád az öreg korcsmáros kérdéseire. Az nem tudja fölfogni, miért a nagy rohanás, de, bár egy cseppet sincs ínyére, hogy lovai testéből párák szállanak ki, nem akarja Kázmért akadályozni a mulatozásában. Kázmér egyszerre megszólal:
- Már nem ismernek a lovak!
- Dehogyis nem, dehogyis nem. De az ördögbe is, miért megyünk ennyire lóhalálba. Még ozsonnát sem hozhattam.
Fölcsillan a Kázmér szeme:
- Ozsonnát? Hát még nem uzsonnázott? Hát hány óra?
- Háromra jár!
- Csak?
Kázmér megkönnyebbül; meglazítja a feszülő gyeplőt és amíg a lábait kényelmes lassúsággal ráemeli az ülés deszkájára, mosolygón emeli szemét az öreg kocsmárosra:
- Nem baj, Kiss bácsi, nem baj; vittek apáék eleget.
...A lovak innentől lassú ügetésben kocogtak.
(Folytatása következik.)