Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám
Hallotta ércetek szavát
Pál napja és Bertalan éje
S a megváltó vihar dalát
Ti zengtétek a föld fülébe.
Kondultatok és sírba szállt
Királyi vér, trón, eszme, oltár.
Ágyúk se szórtak több halált
Égig viharzó hangotoknál.
Szilaj zenétek hallatára
Hányszor kezdett a föld remegni!
Van-e harang még a világon,
Amely úgy tud temetni, mint ti?!
Mi kondul benned, durva fém?
Mért rendülünk meg érc-szavadtól?
Mily ősi titkot zúgsz felénk,
Hogy dallamod szivünkbe markol?
Hogy zendülésed hallatára
Viharra vágyunk, nem imára?
Rezgéstől, mely éllettelen
Támadhat-e ily sejtelem?
Szellemhangon mi kondul benned,
Hogy hangod ölhet és teremthet?
Talán világunk őskorából
Rejtesz magadban őserőt;
Szikrát a titánok dühéből,
Az olvadt érc lángtengeréből,
Amely tombolva égre tört.
Vagy benned szunnyadoz, talán,
Az ősi vágyból egy parány;
Mely a teremtés mámorában
A mindenségbe szétsugárzott
S a változások örök útján
Elindította a világot.
Mely mindig volt s véget nem érhet;
Ősibb mint a halál s az élet!
Nem zengted el még minden hangod
Évezredek érchangszere;
Eljön még, érzem, a harangok
Utólsó, nagy hangversenye!
Eszmékért ujra síkra szállsz,
Ha majd a föld lobogva lángol,
Te csoda-hang, mely visszajársz
Valami rég letűnt világból!