Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Nagy szerencsétlenségek után a népeknek, akár csak az autokratáknak, bűnbakra van szükségük. A mi nagy nemzeti katasztrófánknak nem is egy, de két bűnbakja van.
Egyiknek Kossuth maga s vele együtt sokan megtették Görgeyt, azért, hogy Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt.
Másik bűnbaknak egy másik párt megtette Kossuthot. Miért? Azért, hogy nem tette le a fegyvert Jellasics előtt.
Szabadságharcunk két legnagyobb szereplőjének alakját nagyon elhomályosította a gyűlölet, az irigység, a pártszenvedély és a tudatlanság.
Kossuth ellen a fő vád az, hogy túlzásokra ragadtatta magát, hogy kockázatos politikájával veszélybe döntötte az országot. Pedig a nemzeti önvédelem szervezése akkor, mikor a reakció egész erejét mozgósította a 48-i törvények visszavételére s a magyar államiság letörésére, semmivel sem volt kevésbé szükséges feladat, mint maga a 48-i törvények megalkotása volt. Aki helyesli ezt, kell, hogy helyeselje amazt.
A diplomatizálás sikertelennek bizonyult. A horvát sereg a fővároshoz közeledett. Semmiféle politikai bölcsesség és mérséklet nem gátolta volna meg Jellasics bevonulását Budapestre. Bekövetkezett volna amire Bécsben bizton számítottak, s amit - sajnos - a reakció elvakult magyar szövetségesei is kárörvendve lestek: Jellasics mint diktátor már szeptemberben gyökerestül kiirtotta volna a magyarság állami és nemzeti létét. Ily helyzetben a túlzásról, kockázatról szóló frázisoknak valóban semmi értelme nincs. Az ellentállás nélküli meghódolás egyértelmű lett volna a becstelen halállal, melyből nincs feltámadás. Hogy ez a szégyenletes kapituláció meg nem történt, az első sorban Kossuth érdeme.
A Batthyány-minisztérium politikájának eredendő bűne az volt, hogy az önvédelmi harc kikerülhetetlenségét kellő időben fel nem ismerte, magát az udvar intencióira nézve illúziókban ringatta, a nemzeti önvédelem előkészítésére magát a kellő időben elszánni nem tudta.
Pedig a kamarilla viselkedése, a délvidéki lázadás, valamint Jellasics lázításai s a katonaság egy részének több, mint gyanús magatartása elég korán feltárták a magyar kormány előtt az örvényt, mely elől kitérni nem lehetett. Deák Ferencnek egy 1848. ápril 30-án sógorához intézett leveléből már világos, hogy a kormány már ez idő tájt, tehát két héttel Pozsonyból Pestre érkezése után körülbelül tudta, mire törekszik a reakció. A tájékozottabb közönség is már ekkor tisztában volt vele, hogy a szónoklatok és lojális frázisok nem használnak, s hogy a haza megmentésére erélyes tettek szükségesek. Deák nagyon haragszik az újságírókra, kik már áprilisban folyvást energiát, erős fellépést sürgettek. Pedig ő maga is azt írja: nincs köztünk senki, aki ezt ne látná.
Sajnos a Batthyány-minisztérium tettereje ebben az időben nem állott a feladatok magaslatán. Kossuth a Batthyány-minisztérium lemondása után közzétett önigazoló iratában azt mondja, hogy "igyekeztem minden tehetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárca nem volt a kezemben, én csak szólhattam, tennem nem lehetett - lemondásomat pedig a legfőbb veszélynek mondá mindenki, s én hónapokon át azon kínos helyzetben valék, hogy együtt kellett egy oly politikai felelősség színét viselnem, mely vagy nem egyezett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganatbavételnél megtörött." Ez szó szerint igaz. De igaz az is, hogy a tehetetlen Mészáros hadügyminiszter kinevezése Kossuth javaslatára történt. Igaz az is, hogy Kossuth maga is soká illúziókban ringatta magát a szabadság csudatevő ereje tekintetében. Pedig csakhamar a minisztérium kinevezése után kiábrándulhatott volna optimizmusából. Stratimirovics vezetése alatt még Pozsonyban (tehát ápril elején) egy szerb küldöttség jelent meg nála, mely szemérmetlenül egy külön szerb terület kihasítását követelte. Világos volt, hogy a szerbek fel vannak bújtva Bécsből. Kossuth szép szavakkal csitította őket, de egyre kihívóbb fellépésük végre arra a mondásra ragadta, hogy hát akkor döntsön a kard. Ezt a mondását akkor tapintatlanságnak tartották, pedig nem ebben volt a hiba, hanem abban, hogy a kard nem döntött, s hogy az, amit a szerb lázadás elnyomására tettek, nem is az erő hiánya, hanem a vezérlet gyáva és áruló magatartása miatt eredményre nem vezetett. Mikor Perczel Mór a pesti képviselőházban bírálta a délvidéki sereg parancsnokának, Bechtold tábornoknak gyámoltalanságát, ki 24.000 emberrel és 48 ágyúval nem volt képes bevenni Szenttamást, melyben néhány ezer szerb felkelő volt, s mikor egyenesen kimondotta, hogy itt árulás követtetett el, akkor az elnök rendre utasította Perczelt. Bechtold tábornok fő gondja az volt, hogy az ellenségben kár ne essék. De ezt akkor Pesten nem merték észre venni, s meg kellett róni azt a Perczelt, ki utóbb 1849 tavaszán pár nap alatt bevette Szenttamást. Hivatalosan ahhoz a fikcióhoz ragaszkodtak, hogy a szerb lázadás csupán félreértés következménye, mert hisz a szerbeken nem esett semmi sérelem. Magának Kossuthnak még novemberben Beöthy Ödön délvidéki kormánybiztoshoz intézett leveleiben is az a nézet nyert kifejezést, hogy a szerbek vezetőivel ugyan nem lehet kibékülni, mert ezeket Jellasics és a kamarilla utasítja, de igyekezni kell kibékülni a szerb néppel. Pedig ez is lehetetlen volt. A szerb lázadók száma júniusban 15.000 volt, júliusban - a Szerbiából átjött Knizsanin-féle hordákkal is szaporodva - 30.000-re emelkedett.
Az uralkodó május 6-án parancsot intézett Latour osztrák hadügyminiszterhez, mely szerint a Szent István koronája területén levő összes katonai parancsnokságok a magyar hadügyminiszter rendelkezése alá helyeztettek. 1848. június 1-jén az összes csapatok esküt tettek a magyar alkotmányra. Ha ekkor egész erővel a cselekvés terére léptek volna, alighanem hamarosan el lehetett volna nyomni a szerb lázadást. A nádor, kinek királyi rendelet hagyta meg a horvátországi mozgalmak meggátlását, pár ezer ember élén bevonulhatott volna Zágrábba, s akár el is fogathatta volna Jellasicsot. De irtóztak az erőszak alkalmazásától. Hrabovszky tábornokot küldték Zágrábba egy királyi ügyésszel, hogy indítson felségárulás pört Jellasics ellen. A királyi ügyészt be sem eresztették Horvátországba, Hrabovszkynak Jellasics a szeme közé nevetett.
A magyar kormány abba a jogi fikcióba kapaszkodott, hogy a király - mert hisz ez kötelessége lett volna - hatalmas parancsszavával meg fogja szüntetni a lázadást. Ez a gondolat vonult végig a kormány habozó, ingadozó, könyörgő magatartásán egészen szeptember 9-én bekövetkezett leköszönéséig. Májusban még a királyt arra akarták rábírni, hogy jöjjön Budapestre hű magyarjai közé. Ettől azt várták, hogy egy varázsütéssel megszüntetik a szerbek és a horvátok lázongását. A király ahelyett, hogy Budapestre jött volna, elment, illetőleg elhurcoltatott Innsbruckba. De a minisztérium még ekkor sem merte meglátni a valóságot. Mindössze annyi változott, hogy eddig Bécsbe, ezentúl pedig Innsbruckba jártak könyörögni.
A miniszterek mind tudták, hogy a kamarilla Magyarország megsemmisítésére tör, legjobban tudhatta Széchenyi, kinek Lajos testvére Zsófia főhercegnő udvarmestere volt. Latour pénzt, fegyvert küldött Jellasicsnak. Egyszer a magyarok elkobozták egyik küldeményét, mely pontonoknak volt deklarálva, de ágyúkat tartalmazott. Pulszky írja, hogy a szerbek egyik ágensénél látta az osztrák hadügyminiszter leveleit a felkelők vezéreihez, melyekben jelzi, hogy megküldi nekik a vezérkari térképeket.
És mindezek ellenére a magyar kormány ragaszkodott a fikciók és az eufemizmusok politikájához. A kamarilla feneketlen erkölcstelensége talán némileg túlhaladta az ő becsületes táblabírói eszük felfogását. De lehetetlen, hogy az ország legnagyobb elméjű férfiai oly határtalanul naivok lettek légyen, amilyenekül őket eljárásuk nem egy esetben feltüntetni. Nem különös-e, hogy mikor a kamarilla arcáról az álarc fokonként lesiklott s a magyar alkotmányra felesketett tisztek egy része berzenkedni kezdett, szóval mikor a magyar csapatokban felütötte fejét a legveszedelmesebb demoralizáció, ahelyett, hogy a renitens tiszteket haditörvényszék elé állították volna, tudatták velök, hogy a magyar kormány nem tart vissza senkit, aki nem akar szolgálni - tiszt vagy közlegény -, mehet. Így intézték el ezt az ügyet a magyar lovagiasság szabályai szerint. A tisztek mentek is s az ellenség soraiban harcoltak ellenünk.
Érdekes példa Hentzi esete. Ez az úr Péterváradon a várparancsnoki tisztet viselte. Az október 4-i királyi rendelet után, mely Jellasicsot teljhatalmú kormánybiztossá nevezte ki, Hentzi megkísérlette a várat az osztrákok kezére juttatni. A várőrség előtt kihirdette a kiáltvány. Mihelyt erről Beöthy Ödön kormánybiztos értesült, azonnal a várba sietett, a kiáltvány törvénytelenségét megmagyarázta s kijelentette, hogy aki annak engedelmeskedik, az honárulónak tekintetik. Szerencse, hogy a várőrség a Don Miguel-ezred jó magyar bihari legénységből állott. A kormánybiztos távozása után Hentzi ismét kísérletet tett a vár átadására, de ebben a Don Miguelek megakadályozták. A kormánybiztos újra megjelent s az áruló tábornokot agyonlövethette volna, erre megvolt a felhatalmazása. De nem tette, hanem Pestre küldötte. Ott Hentzi Kossuth lábai elé vetette magát s Kossuth megkegyelmezett neki. Becsületszavát vette, hogy ellenünk harcolni nem fog. Hentzi ment egyenesen az osztrákokhoz s azzal hálálta meg Kossuth nagylelkűségét, hogy 1849-ben a budai várból minden hadijog ellenére összelövette Pestet. (Beöthy Ákos, Magyar Államiság, III. 291.)
Folytatni lehetne még a példákat annak bizonyítására, hogy a Batthyány-kormányt nemcsak a túlzás vádja nem érheti, hanem ellenkezőleg, túlságosan puhakezű s különösen a katonákkal szemben nagyon is engedékeny volt, és a kezébe letett igen jelentékeny hatalommal is vagy éppen nem, vagy csak tétovázva élt. Minthogy pedig e kormány tagjai sem gyávák, sem korlátolt eszűek nem voltak, magatartásuknak egyetlen igazi magyarázata az, hogy a magyar részről megkísérlendő önvédelmet maga Jellasics könnyűszerrel le fogja verni.
Kossuth volt az egyetlen tagja a kabinetnek, aki a védekezés és fegyverkezés szükségességéről meg volt győződve. De az ő kezét is soká megbénította a többi miniszterek tétovázó magatartása. Tovább operáltak tehát Ferdinánd rendeleteivel. Batthyány máj. 29-i kelettel rendeletet eszközölt ki Ferdinándtól, mely a horvát tartománygyűlést feloszlatta s Jellasicsot Innsbruckba rendelte, hol Batthyány miniszterelnökkel a fennforgó viszály a király színe előtt el fogna intéztetni. Batthyány elutazott Innsbruckba, de Jellasics nem jelent meg, ami nyilván előre kicsinált dolog volt.
Amik e napokban Innsbruckban történtek, azok a Magyarország ellen eljátszott politikai cselszövény-dráma legsötétebb részletei közé tartoztak. A Batthyány ellen lefolytatott pörben az ellene emelt tizenhárom vádpont közül a kilencedik így hangzik: "Az 1848. június 10-én kelt, Jellasics báró ellen intézett legmagasabb manifesztum létrehozatala."
Mi volt e manifesztumban s hogyan jött létre? Batthyány Innsbruckban erélyes intézkedéseket sürgetett a szerb lázadók és Jellasics bán üzelmei ellen - hisz ez volt Innsbruckba jövetelének célja. E törekvését siker koronázta. Két rendeletet eszközölt ki a királytól: egyet a szerb lázadók ellen, egy másikat, mely Jellasics eljárását elítéli, őt lázadónak nyilvánítja, báni méltóságától és katonai állásától elmozdítja. Ez utóbbi rendelet az, melyre a fentebb idézett vádpontban utalás történik.
Helfert osztrák történetíró az udvar köreiből nyert információk alapján így adja elő a dolgot: Ferdinánd császár neje jelenlétében fogadta Batthyányt s ez biztosította volna a császárnét, hogy kihallgatása nem állami ügyekre vonatkozik, mire a császárné eltávozott. Ily módon Batthyány Ferdinándtól, ki egy politikai tény jelentőségét felfogni képes nem volt, könnyűszerrel megkapta az aláírást.
Így Helfert. Más források szerint nem Mária Anna császárné, hanem Zsófia hercegnő lett volna jelen Batthyány fogadtatása alkalmával, s őt Batthyány egyenesen felkérte volna a távozásra, mielőtt az uralkodónak előterjesztéseit megtette volna. Hogy a két fejedelmi hölgy közül melyik volt jelen ebben az időben az uralkodó szobájában, az valószínűleg sohasem fog tisztába hozatni. Hogy azonban Batthyány nem mondhatta azt, amit a kamarilla lelkes híve Helfert szájába ad, hogy nem politikai dologról lesz szó (tehát az illető fejedelmi hölgy jelenléte felesleges), ez feltétlenül világos, mert Batthyány sem gyenge elméjű, sem gyáva hazug nem volt. Batthyány ismerte jogait és kötelességeit, ismerte az alkotmányosság követelményeit, s így az illető magas fejedelmi hölgyet, Helfert előadásával ellenkezőleg, csak azzal az indokolással kérhette fel a távozásra, hogy fontos állami ügyek kerülnek előterjesztés alá, melyeknél más személy jelenléte meg nem engedhető. Talán nem ezek voltak Batthyány szavai, de csak ez lehetett azoknak értelme.
Az alkotmányosság legelemibb fogalmai szerint csupán a koronázott királyt illeti meg a szuverenitás és a felelős kormány elnöke, mikor a királynak előterjesztést tenni akar, senkinek ellenőrzését tűrni nem köteles - legyen bár az illető a dinasztia valamely tagja. Sem a dinasztiát, mint ilyet, sem a dinasztia bármely tagját a szuverenitás meg nem illeti, ez kizárólag és egyedül az uralkodó joga. Batthyánynak minden körülmények között feltétlenül igaza volt. Csudálatos mégis, hogy nemcsak a kamarilla glorifikálója, Helfert, hanem az ennél sokkal kevésbé reakcionárius Friedjung is nagy hibául rója fel Batthyánynak, hogy a fentebb említett fontos okiratok aláírása alkalmával a császári család valamely tagjának közreműködését nem vette igénybe. Friedjung nem átallja azt mondani Batthyányról, hogy a császár aláírását kicsalta - erschlichen.
Kétséget nem szenved, hogy mikor Batthyányt halálra ítélték, az ellene emelt botrányos, buta és aljas vádpontok közt a Jellasics letételét kimondó rendelet aláíratása volt talán éppen az a legsúlyosabb, mely miatt Batthyánynak meg kellett halnia.
A miniszterelnök abban a jogos tudatban, hogy helyesen végezte dolgát, Innsbruckból visszautazott Budapestre s a hivatalos lapban közzétette a királyi rendeleteket.
Batthyány távozása után egy nappal jelent meg Innsbruckban Jellasics. A jó Ferdinánd Eszterházy miniszter jelenlétében atyailag megintette, mire az megfogadta, hogy jó útra fog térni. (Mikor ez történt, a jó Ferdinánd valószínűleg már elfeledte, hogy pár nap előtt írta alá ennek az embernek hivatalából való elmozdítását.)
A királyi audiencia után Jellasics Ferenc Károlynál és nejénél, Zsófia hercegnőnél tisztelgett. Helfert osztrák történetíró szerint beszédet intézett hozzájuk, mely a fenséges házaspárt könnyekre indította. Zsófia intésére Jellasics térdre borult előtte és a főhercegnő homlokon csókolta, ezt mondván: Íme, lovagommá avatom!
Jellasics visszautaztában Bécsben tudta meg a hivatalos lapból, hogy el van mozdítva állásától és hogy felségárulás miatt pörbe fogják idézni. De egyúttal megtudta János főhercegtől és Latour hadügyminisztertől, hogy ezeket a dolgokat nem kell komolyan venni. Latour parancsára a bécsi helyőrség tisztikara fáklyás zenével tisztelte meg Jellasicsot, s ez nagy beszéddel válaszolt a tisztelgésre.
Ezek a tények, melyek erősen demoralizáló hatást tettek a magyar csapatoknál szolgáló tisztek egy részére, felnyithatták volna a magyar miniszterek szemét. A magyar kormánynak ekkor joga is, hatalma is lett volna fegyverrel támadni Jellasicsot. Június 10-én Mészáros is kapott egy királyi kéziratot, melyben megparancsoltatott neki, hogy a Magyarországon és a kapcsolt részeiben levő összes főparancsnokságot értesítse, hogy az osztrák hadügyminiszter hatalma rájok ki nem terjed, s hogy minden rendelet ezentúl a magyar hadügyminiszter útján fog velök közöltetni. Egyidejűleg Latour osztrák hadügyminiszter is kapott hasonló rendeletet. Egy másik, június 15-én kelt királyi kézirat határozottan kimondja a magyar hadügyminiszter illetékességét a tábornokok, a fő- és altisztek kinevezésénél.
Ha a magyar kormány, élén a nádorral, a kezébe letett nagy hatalmat a rendeletek kibocsátása után nyomban felhasználta volna, vagyis ha fegyverrel ment volna a pártütő Jellasics ellen, akkor a horvát lázadás megfékezése valószínűleg sikerült volna. Ehelyett azonban újból diplomatizálni kezdtek s ezzel hetek múltak el. A magyar kormány felkérte János főherceget, a császár ausztriai alteregóját - ki pedig Jellasics protektorai közé tartozott -, hogy egyenlítse ki a Jellasiccsal fennforgó differenciát. János főherceg vállalkozott is erre, de személyesen mégsem vette kezébe a dolgot, mivel Frankfurtba kellett utaznia, hogy ott mint német birodalmi Reichsverweser elfoglalja magas hivatalát. Ez valószínűleg csak ürügy volt. János főhercegnek nem volt kedve beleártani magát ebbe a dologba. Hetek múltak el, ezalatt meg lehetett volna kísérteni a kiegyenlítést, ha erre a főherceg komolyan törekedett volna. Végre július vége felé Bécsbe idézte Batthyányt és Jellasicsot, felszólította őket, egyezkedjenek a haza és a fejedelem érdekében, feledve minden személyes sértést.
Batthyány a főherceg eljárásból mindjárt látta, hogy a találkozás nem fog eredményre vezetni. Mindazáltal másnap összejöttek a magyar udvari kancellária épületében. Ez volt az utolsó kísérlet a horvát lázadás békés kiegyenlítésére. Jellasics Ozsegovich Metellt hozta magával mint jogi tanácsadót. Batthyánynak Pulszky Ferenc szolgált ily minőségben.
Batthyány előrebocsátotta, hogy ez az utolsó pillanat, melyben a békés kiegyenlítés lehetősége fennáll és kijelentette, hogy a magyar kormány hajlandó Horvátország kívánságait kielégíteni a méltányosság szélső határáig. Felkéri tehát őexcellenciáját - bánnak, mivel állásától elmozdíttatott, sohasem nevezte -, adná elő Horvátország kívánságait, melyeket eddig a magyar kormány sohasem hallott. Erre Jellasics elmondta, hogy Horvátország első követelése az, hogy a birodalom had- és pénzügye maradjon Bécsben központosítva, és hogy Magyarország az osztrák államadósság egy részét fogadja el. Ez volt a két fő pont. Továbbá követelte még, hogy a horvát nyelv egyenjogúsága a magyarral mondassék ki s hogy a magyarországi szerbek kívánságait nemzetiségökre és területi kormányzatukra nézve elégíttessenek ki. Azután beszélt a birodalom nagyhatalmi állásáról és arról, hogy Magyarország küldjön katonákat Olaszországba, s éreztette, hogy ez esetben a szerb kérdésben kész volna engedni.
E nyilatkozatból kitűnt, hogy Jellasics a horvát kérdést csak másodrendűnek tekinti s kész a nemzetiségi álláspontot feladni, ha a birodalmi kérdés a reakció óhajtása szerint megoldatik. Batthyány erre megjegyezte, hogy itt nem b. Jellasics és Batthyány Lajos nézeteiről, hanem Horvátország kívánságairól van szó, s arról, mellyel Magyarország ezeknek megfelelhet. Amit eddig hallott, az nem horvát kérdés, Jellasics erre ismételte, hogy a birodalom erejének és tekintélyének visszaállítása legfőbb kívánsága Horvátországnak. Minden törekvés, mely a monarchia egysége ellen van intézve, nem egyéb, mint rebellió. Batthyány kijelentette, hogy a 48-i szentesített törvények megváltoztatására, mely törvények ellen az országgyűlésen még a horvát képviselők sem nyilatkoztak, nem lehet oly értekezlet tárgya, melynek hivatása eligazítani a Magyar- és Horvátország közti viszonyokat. Egyébiránt figyelmezteti őt a német birodalmi gyűlés határozatára, hogy augusztus első vasárnapján a német szövetség hatalmasságainak seregei feleskettessenek a német birodalom iránti hűségre. Apellált Jellasics hazafiságára, adja elő országának valós vagy vélt sérelmeit, ne tegye ki szűkebb hazáját a háború esélyeinek. (L. Pulszky Ferenc, Életem és korom II., 111. l. és köv.)
Érdekes, amit Jellasics az osztrák csapatoknak a német birodalom iránti hűségre való megeskettetéséről mondott. Kijelentette, hogy a legközelebbi vasárnapot - ez volt augusztus első vasárnapja - mindenesetre megvárja, ámbár nem hiheti a sereg ily megesketését, nem tehet fel ily gyávaságot, de mégegyszer ismételte, hogy nem lesz béke Magyar- és Horvátország közt, míg a hadügy és a pénzügy nincs Bécsben központosítva. Batthyány felkelt és komolyan mondá: E szerint viszontlátásra a Drávánál! A Dunánál, felelt Jellasics. Batthyány távozása után Jellasics Pulszkyhoz fordult és érzékeny hangon mondta: Ön könnyen veheti a dolgokat, ha a magyar minisztérium megszűnik, visszamegy jószágára, de én mindennel, ami vagyok, császáromnak tartozom, ő neveltetett, ez a ruha, mely rajtam van, az övé, bármi legyen a következése, kötelességem őt megmenteni.
Ezzel a szláv eszme nagy hőse egyszerre egy közönséges cs. k. tábornokká zsugorodott össze, ki fiatal korában rossz német verseket írt s most a reakciónak fülig eladósodott előharcosa volt.
Másnap mind Batthyány, mind Jellasics megjelent a bécsi birodalmi gyűlés karzatán. Nevezetes ülés volt ez. A hadügyminiszter a vita közepette jelentette, hogy Radetzky Custozzánál fényes győzelmet aratott Carlo Alberto serege felett. Nagy hoch! hallatszott a csehek és konzervatívok padjairól.
Vasárnap az összes bécsi helyőrség, körülbelül 25.000 ember az akadémiai légió és a nemzetőrség, összesen nyolcvanezren kivonultak a glacisra, hol a tábori mise után a zászlók az oltár elé vitettek, ott mindegyikre rákötöttek egy szalagot a német birodalom színeivel - fekete, piros, arany. Eskü helyett ily alakban fejezték ki a német birodalom iránti hódolatot, vagyis úgy, hogy a tábornokok osztrák érzelmein se essék valami flagráns sérelem, de a német birodalmi kormány rendeletének is elég legyen téve.
*
Radetzky győzelme Somma Campagnánál (júl. 23.) és Custozzánál (júl. 25.) képezik azt a demarkációs vonalat, melytől kezdve a kamarilla levetette az álarcot.
Itt kell megemlékeznünk a Kossuth ellen emelt egyik fő vádpontról, arról az eljárásról, melyet a magyar kormány Kossuth tanácsára az olasz hadjárat részére való segély kérdésében tanúsított. Radetzky májusban kénytelen volt feladni Lombardiát s visszavonulni a várnégyszögbe. Maga az osztrák kormány már előbb alkotmányos különállást kontemplált a monarchia olasz tartományai számára egy főherceg kormányzása alatt, mivel e tartományok nem tartoztak a német szövetséghez és ennél fogva nem lettek volna bevonhatók a német birodalommal szoros kapcsolatba lépendő osztrák örökös tartományok állami keretébe, s ezekkel csak a tiszta perszonálunió viszonyában állhattak volna. Soha senki sem gondolt arra, hogy ezek a tartományok az alkotmányossá váló örökös tartományok parlamentjében képviseltessenek.
Radetzky vereségei után az osztrák kormány, illetőleg az udvar már el volt szánva arra, hogy feladja Lombardiát oly alapon, hogy az Etsch-vonal a várnégyszöggel képezte volna a stratégiai határt. Ez ügyben egy diplomatát küldöttek Angliába azzal az ajánlattal, hogy Anglia vállalja el a közvetítést, de Palmerston erre nem volt hajlandó, mert ő Velencét is követelte. Ez okból június 13-án - tehát éppen azokban a napokban, mikor Batthyány Innsbruckban időzött, egy másik diplomatát küldtek Milánóba az ottani ideiglenes kormány elnökéhez, s közvetetlenül ajánlották fel Lombardiát, csupán az államadósság egy részének elvállalását s a fentebb említett stratégiai határ megállapítását kötvén ki. Ugyanakkor Radetzkyt utasították, hogy ezen az alapon kösse meg a fegyverszünetet.
Ez volt az olasz ügy állása azokban a napokban, midőn a magyar kormány az olasz segély kérdésével foglalkozott. Magyarországtól 40.000 újonc megszavazását kérték az olasz hadjárat részére. Ne feledjük, hogy ugyanakkor történt ez, mikor Magyarország déli részében a Bécsből felbujtott, fegyverrel, pénzzel és tisztekkel segített szerb lázadók vadállati kegyetlenséggel rabolták és ölték a magyar és német lakosságot, és mikor a magyar kormány hiába könyörgött a magyar királynak, hogy hatalmas szavával csendesítse le a lázadókat - ami talán kérés nélkül is kötelessége lett volna.
Július 5-én foglalkozott a magyar minisztertanács az olasz segély kérdésével, tehát akkor, mikor Lombardia tényleg fel volt adva, Magyarország déli része pedig véres polgárháború színhelye volt. Ily körülmények közt még az is érthető lett volna, ha a magyar kormány kereken megtagadja az udvar kérését. De a magyar minisztertanács ezt nem tette, hanem elismerte Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó kötelezettségét, hogy őfelsége többi tartományait megvédeni tartozik, nem is tagadta meg a kért segélyt, hanem kijelentette, hogy mihelyt az országban a rend helyre lesz állítva, kész a rendes hadsereg azon részét, melyre itthon szükség nincs, őfelsége rendelkezésére bocsátani. Hozzátette még a minisztertanács, hogy az adandó segítség nem az olasz nemzet elnyomására, hanem egy becsületes béke megkötésére lesz fordítandó (tehát ugyanarra a célra, melynek elérésén e napokban maga az udvar is fáradozott).
E tények keretébe beállítva egészen másképp fest az a minisztertanácsi határozat, mely az új képviselőház megalakulása után a válaszfelirati javaslatba felvétetett s a képviselőház által nagy többséggel elfogadtatott. Csupán a mintegy 40 tagból álló radikális töredék ellenezte, mert túl lojálisnak tartotta. E töredék ellen tartotta július 21-én Kossuth azt a híres beszédét, melyben azt mondotta: némuljon el a törpe minoritás!
Az olasz segély kérdésében hozott minisztertanácsi határozat formulázásába Batthyány miniszterelnök, Deák és a többi miniszterek, maga a nádor is belenyugodtak. Meg is felelt az adott politikai helyzetnek.
Egyenesen képtelenség egyes lojáliskodó magyar publicistának, név szerint Kovács Lajosnak - gróf Széchenyi egykori titkárának - az az állítása, hogy az olasz segély kérdésében követett magatartás idézte fel a reakció támadását Magyarország ellen. Ezt magok az osztrák történetírók sem állítják. De hisz lehetetlenség is az, hogy a reakció támadását, mely tudvalevőleg március 21-én Jellasics kinevezésével indult meg, előidézhette legyen a magyar kormánynak oly határozata, mely július 5-én hozatott.
Kossuthnak a válaszfelirati vita alkalmával mondott felvilágosító beszédéből álljanak itt a következő sorok: "Azt nem akarjuk mondani, hogy az ausztriai kormány alatt az olasz tartományokból semmi se maradjon, hanem azt fogjuk mondani, hogy Ausztria asszekuráljon magának egy oly strategikus vonalat - legyen az Etsch folyó, vagy bármi egyéb határvonal -, mit a körülmények közt kívánatosnak fog tartani. Az ezen vonalon kívül eső résznek Ausztriától elszakadásába is beleegyezünk. Azon részre pedig, mely Ausztriával maradna, minden esetre a legszabadabb institúciók garantíroztassanak."
Ezek a kijelentések tökéletesen megegyeznek az innsbrucki udvar akkori szándékaival s azokkal az utasításokkal, melyeket Radetzky tábornoknak küldött.
A magyar kormány nem tudhatta, hogy Radetzky a saját felelősségére megtagadja az engedelmességet az osztrák kormánynak. Nagy lelki küzdelem után határozta el erre magát a vitéz tábornok. Már be volt mártva a toll - írja Radetzky hadsegéde -, hogy aláírja a levelet, mely a fegyverszüneti ajánlatot tartalmazta. De utolsó percben elhatározta magát egy kérvény fogalmazására, melyben a császári parancs alól való felmentését kérte. E kérvényt Schwarzenberg Félix herceg, ki pár hónap múlva osztrák miniszterelnök lett, de ki júliusban még Radetzky seregében szolgált, vitte sietve Innsbruckba. A kérvény elintézését be sem várva, Radetzky megtámadta a szardíniaiakat és Somma Campagnánál (júl. 23.) és Custozzánál (júl. 25.) fényes győzelmet aratott. Nagy része volt e győzelemben a Radetzky seregében levő tizenkétezer magyar katona hősiességének. E magyar vérrel kivívott diadalok jelzik kezdetét a reakció nyílt hadjáratának a magyar nemzet ellen.
Radetzky győzelmeinek híre közvetlenül a Batthyány és Jellasics közt Bécsben folytatott tárgyalások meghiúsulta után érkezett meg. A magyar miniszterelnök már látta, hogy a fegyveres összeütközés a horvátokkal kikerülhetetlen, kísérletet tett tehát, hogy legalább a bécsi kormánnyal fennforgó vitás ügyek mielőbb rendeztessenek. Megbízásából Pulszky Ferenc, a király személye melletti magyar minisztérium államtitkára elment Dobblhof osztrák belügyminiszterhez e kérdések elintézését sürgetni. Dobblhof azt felelte, hogy az osztrák minisztérium éppen most készít egy emlékiratot az uralkodóhoz, mely az egész magyar kérdést s a bécsi és magyar minisztérium közti viszonyt felöleli. De ennek tartalmát Pulszkyval közölni vonakodtak. Eszterházy herceg miniszter erre személyesen fordult az osztrák miniszterekhez, hogy közöljék vele, mi van az emlékiratban. Pulszky Ferenc szerint Eszterházytól is megtagadták volna az emlékirat tartalmának közlését, s ez indította volna Eszterházyt arra, hogy még aznap benyújtotta lemondását. Valószínűbb, hogy Eszterházy nem mondta meg államtitkárjának leköszönése valódi okát. Eszterházy nem azért köszönt le, hogy ez államirat tartalmát vele nem közölték, hanem azért, hogy közölték vele, s ebből meggyőződött, hogy az összeütközés a dinasztiával már kikerülhetetlen. Tehát ment és külföldre távozott.
Ez volt az a fentebb már említett híres "Staatsschrift", mely hihetetlen rabulisztikával igyekszik bebizonyítani, hogy az 1848-i magyar törvények érvénytelenek. Még oly előkelő osztrák történetíró is, mint Springer, elismeri ez irat érvelésének tarthatatlanságát. Ezt az emlékiratot, egy ellen nem jegyzett királyi kézirat kíséretében, melyben az uralkodó azt mondja, hogy annak tartalmával ő is egyetért, még augusztusban elküldték István nádornak, ki azt közölte az országgyűléssel. A nádor szeptember 19-én megsürgette az országgyűlés nyilatkozatát amaz "államirat" tárgyában. A képviselőház szept. 23-i ülésében Deák Ferenc indítványára - ki szeptember 9-e óta már nem volt miniszter - megokolt határozatot hozott, melyben annak tartalmát határozottan visszautasítja.
A magyar kormány és országgyűlés szinte határtalan türelmét mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy midőn augusztus végén ezzel a hírhedt osztrák államirattal már nyíltan hadat üzentek az országnak, még mindig további kísérleteket tettek a békés kiegyenlítésre. Szeptember elején Batthyány és Deák felmentek Bécsbe, hogy megsürgessék a megszavazott törvények szentesítését. Napokig vártak, de az uralkodó elé nem is bocsáttattak. Ezalatt az országgyűlés, mint utolsó eszközt a béke fenntartására, Pázmándy elnök vezetése alatt küldöttséget menesztett a királyhoz, melyet Ferdinánd szeptember 6-án fogadott. A küldöttség vezetője szép beszédben kérte a királyt, jöjjön Magyarországra és királyi hatalmának mérlegbevetésével mentse meg az országot a lázadóktól.
Ugyanezen a reggelen tette közzé a bécsi hivatalos lap a királynak szeptember 4-én kelt, Jellasicshoz intézett kéziratát, melyben hűségét elismeri s a június 10-én kelt manifesztumot (melyben Jellasicsot állásától elmozdítottatott) visszavonja. A jó Ferdinánd trónján ülve fogadta az országgyűlés küldöttségét, látszott rajta, hogy fél. Felolvasott válasza megsemmisített minden reményt a békés kibontakozásra.
A magyar országgyűlés még ekkor sem elégelte meg a kálváriajárást. Még egy küldöttséget menesztett Bécsbe, most már a reichsrathoz, Deák vezetése alatt. Ezt a reichsrat tudvalevőleg maga elé sem bocsátotta. Decemberben következett végül a szomorú emlékű békeküldöttség Windischgrätzhez. Ennek gőgös válasza, hogy lázadókkal nem alkudozik, betetőzte a békülési politika kudarcát. A fikciók, önáltatások, könyörgések politikájának sikertelensége s az önvédelmi harc kikerülhetetlenségének bizonyossága, melyet a fentebb röviden elsorolt meddő kísérletek ma oly világossá tesznek előttünk, akkor a dolgok természete szerint csak fokról-fokra bontakozott ki a magyar államférfiak szemei előtt. Batthyány, Széchenyi, Deák és a többiek kétség és remény közt ingadoztak, s Kossuthra, ki valamennyiöknél világosabban látta a helyzetet, a nála feltételezett forradalmi törekvések miatt nehezteltek.
Batthyány még szeptemberben is, mikor Jellasics már átkelt a Dráván, nem mondott le végleg arról a reményről, hogy ha Kossuth mellőzésével új minisztériumot alakít, esetleg még az utolsó órában sikerül elsimítani az ellentéteket a nemzet és az udvar között. Az utolsó percig mindent megmozgatott a kibékülés érdekében, de végre ő maga is kiábrándult reménykedéséből.
Az igazságos történelem anélkül, hogy szemet hunyna Kossuth egyes tévedései előtt, fő dologban, abban ugyanis, hogy ő látta be legelőbb az önvédelmi harc kikerülhetetlenségét, kénytelen neki igazat adni. Tarthatatlan az a felfogás, hogy mivel ő előre látta, tehát ő idézte föl a harcot. Kossuth erre soha sem törekedett, a kiegyezési kísérletek útjába akadályokat nem is gördített.
A minisztereknek tulajdonképp már májusban nagyon komolyan hozzá kellett volna fogni az önvédelmi harc előkészítéséhez - ami azonban különféle okokból kivihetetlen volt -, vagy le kellett volna köszönniök. Utóbbit azonban azért nem tették, mert méltán attól tartottak, hogy visszalépésük esetében nem neveznek ki újabb alkotmányos minisztériumot. Húzták-halasztották tehát a leköszönést szeptemberig, mikor a lojalitási fikciók fenntartása lehetetlenné vált.
Kossuth július 11-i korszakot alkotó beszédével rálépett a cselekvés terére, megszavaztatott az önvédelem céljára 200.000 újoncot és 42 millió forintot. Tulajdonképp e lépést már előbb meg kellett volna tenni, de hát nem lehetett, mert az új országgyűlés csak július első napjaiban alakult meg. A július 11-i beszéd Kossuth pályájának második nagy ténye volt. A március 3-i beszéddel megindított akció nélkül a 48-i törvények soha sem létesültek volna. A július 11-i beszéddel megindított s a honvédség szervezése körül kifejtett fáradhatatlan tevékenysége nélkül Jellasics kardcsapás nélkül bevonult volna Budapestre.
Batthyány arról volt meggyőződve, hogy Jellasics könnyűszerrel meg fogja törni a szervezetlen magyar erőt. Így vélekedett Széchenyi is. Azért akarták minden áron kikerülni az összeütközést, mert arról voltak meggyőződve, hogy az a nemzet dicstelen halálát fogja maga után vonni.
A nemzetnek ezredéves múltja, férfias jelleme s egészséges életösztöne nem sugallhatott mást, mint bátor megkísértést az önvédelemnek. Ennek szervezésére szánta el magát Kossuth. Ez az ő legnagyobb érdeme, mely mellett hibái, tévedései mind eltörpülnek. Helyesen mondja Pulszky Ferenc, hogy ezért csak az vádolhatja őt, ki nem tartja tisztességesebbnek a halált a csatatéren, mint a megfulladást a mocsár sarában.
A szabadságharc győzelmes befejezését, különösen mikor a forradalmi mozgalmak egész Európában leverettek s a német egység ügye is zátonyra futott, a mélyebben látó hazafiak már akkor sem remélték. A magyar seregeknek az 1849 tavaszán kivívott fényes győzelmei megmentették a magyar vitézség régi hírét, de nem biztosíthatták a végleges diadalt. Görgey májusban azt hitte, hogy sikerül kiküzdeni egy tisztességes kiegyezést. A Magyarországban működő osztrák seregekkel, melyeknek száma nem volt nagyobb a magyar seregekénél, ez utóbbiak győzelmesen mérkőztek meg. De Ausztriának még 150.000 emberből álló kitűnő serege állott Olaszországban. Ha e haderőt onnét kivonta volna, vagy ha ott csupán a védelemre szorítkozik, valószínűleg győzött volna Magyarországon idegen segítség nélkül is. De ezt tenni nem akarta, mert Schwarzenberg herceg el volt határozva fel nem adni Ausztria olaszországi pozícióját. Szardínia leverése után az osztrák seregek tovább harcoltak Olaszországban, hogy megvédjék a pápa világi uralmát s a többi olasz államok abszolutizmusát. Gyűlöletes volt a szerep, melyet az osztrák sereg mint az olasz szabadság elnyomója Olaszországban játszott. Ez a gyűlöletes politika megtermette gyümölcseit. 1859-ben és 1866-ban, az olasz pozíció pedig végül mégis elveszett. Ausztria tehát elszánta magát az idegen segítség igénybe vételére. E tekintetben a porosz és az orosz segítség közt választhatott. Nevetséges állítás, hogy az április 14-i függetlenségi nyilatkozat sok okból káros volt, egyebek közt azért is, mert a magyar sereg tisztikarának egy részére demoralizáló hatást gyakorolt. Nem érdemes fejtegetni e felesleges és haszontalan lépés káros voltát. De az orosz inváziót semmi esetre sem április 14-e hozta a nyakunkra.
A berlini és szentpétervári udvarok együtt éreztek a Habsburg-házzal a forradalom elleni harcban. IV. Frigyes Vilmos porosz király konzervatív minisztereinek tanácsát és saját érzelmeit követve kész lett volna katonai segítséget nyújtani Ausztriának Magyarország leveretéséhez, de nem ingyen. A segítség feltétele az lett volna, hogy Ausztria egyezzék bele egy északnémet szövetség alakításába porosz vezetés alatt s a német birodalomban a porosz katonai hegemónia megalapításába. (L. Gerlachnak, a porosz király főhadsegédének emlékiratait II. k. 61. l.). Ebbe azonban Ausztria nem volt hajlandó beleegyezni, mert szorult helyzetében is szívósan ragaszkodott Németországban vezető állásának megtartásához. Schwarzenberg sem az olasz, sem a német pozíciót nem volt hajlandó feladni. Ez volt és ez maradt Ausztria politikája 1866-ig.
Azért az orosz segítséget választotta, melyért Miklós cár semmi viszontszolgálatot nem kötött ki magának. Miklós cár már 1833-ban ünnepélyes fogadalmat tett Ferenc császárnak, hogy utódját cserben nem hagyja soha. Mikor Windischgrätz herceg egy ízben jelen volt az orosz hadgyakorlatoknál, Miklós cár e szavakkal mutatta be neki csapatait: "Látja, ön, ez az önök tartalékserege."
Az önvédelmi harc tehát csak a magyar nemzet leveretésével végződhetett. Midőn Kossuth Európa segítségében bizakodni meg nem szűnt, ezzel az európai viszonyok megítélésében való tévedésének adta bizonyítékát. De ha optimizmus volt is a magyar önvédelmi harc szervezőjének ez a hite a végleges diadal lehetőségében, ez mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet idő előtt el ne csüggedjen, s hogy megmenthető legyen az, ami megmenthető volt: a nemzet becsülete.
A nemzet fátuma volt, hogy azt a férfiút, aki a nemzet önvédelmi harcát megindította, aki a honvédsereg anyagát s a hadviselés anyagi eszközeit előteremtette, legyőzhetetlen bizalmatlanság választotta el attól a férfiútól, ki ezt a magyar sereget fegyelmezte, harcképessé tette és a szabadságharc második stádiumában, akkor, mikor a magyar szabadságharcot már egész Európa végvonaglásban levőnek tartotta, dicsőséges diadalokra vezette. Kossuth végzetes tévedése volt, hogy csakhamar a szabadságharc kezdetén fel nem ismerte, hogy e harcnak mondhatni predesztinált fővezére nem lehet más, mint Görgey Artúr.
E két férfiúnak egész a gyűlöletig menő áthidalhatatlan kölcsönös bizalmatlansága gátolta meg a nemzetet abban, hogy a szabadságharcban kifejtse az ellentállási erőnek azt a maximumát, melyre képes lett volna.
De az elkövetett hibák és végzetszerű tévedések ellenére is sikerült a magyar nemzetnek megmutatni félelmetes erejét. A rettenetes túlerő ellenében bekövetkezett, ami kimaradhatatlan volt: a szent ügy legyőzetett. De meg lett mentve az, ami megmenthető volt: a nemzet becsülete.
A romokból fennmaradt számunkra a nemzetek megbecsülése, s ami ennél nem kevesebbet ér, a nemzet önbecsülése. Ez az eredmény megérte azokat az áldozatokat, amelyekbe a ránk kényszerített önvédelmi harc került.
Egy dicstelenül elbukott, gyáván behódolt nemzettel szóba sem állott volna a hatalom. A bátran és férfiasan megvívott önvédelmi harcnak köszönhettük, hogy a történelem felettünk napirendre nem tért, s hogy oly faktornak ismertek és ismernek el bennünket, mellyel számolni kell. A csatákban elhullott honvédek s a nemes vértanúk nemhiába áldozták fel életüket a hazáért. Az ő kiontott vérük termékenyítette meg a jövő számára a talajt, s e talajból új élet, új erő, új szabadság sarjadozott ki egy következő nemzedék számára. A szabadságharc csatáiban elesett honvédek szellemalakjai, mint Attila és Aëtius catalauni csatája után az elesett hősök árnyai Kaulbach híres festményén, ott harcoltak az élőkkel együtt a nemzet jogaiért, midőn e jogok revindikációjának napja elérkezett.
(További közlemények következnek.)