Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Feleky Géza: Cézanne hagyatéka

Feleky Géza: Cézanne hagyatéka
I. Cézanne és az impresszionizmus

5.

Szövevényes út kanyarog oda, ahová egyetlen pillantásnak kellene elvezetnie. Ha volna, ha lehetne ma csak egyetlen egy olyan naiv ember is, aki látna, ha a mi különös korunkban veleszületett tehetségül is kaphatná valaki a látást, és nem küzdelmes évekkel, nagy raffinement árán kellene megszerezni az arravaló képességet, akkor ennek az egy embernek egy szava mondhatna mindent. Az elfogulatlanul látó ember elragadtatással csodálná Manet előkelőségét, Renoir izzó színpompáját, csak dicsérni tudná az éles és szellemes Degas-t, élvezné a természet témájáról írott sokféle változatot. Cézanne előtt azonban, ama kép előtt például, amely művész atyját ábrázolja, amint egy karosszékbe telepedve újságot olvas, ott egyszerűen azt mondaná: ez a természet, ez egy öreg úr, aki karosszékben ül és újságot olvas.

Eddig csak olyan emberek eresztették közel magukhoz Cézanne-t, akik sok gondolatot űztek-fűztek életükben a művészet és a természet viszonyáról és már megállapodott nézetekhez jutottak erre nézve, olyan emberek, akiknél a művészet és a természet hasonlóságának kisebb vagy nagyobb foka nem lehet szempont. Bizonyára alig egy-két olyan akadt tehát közöttük, aki becsületesen elszégyelli magát, amikor Giotto nagy mozdulatúakká stilizált manökenjeire gondolt és azután Boccaccio szavaira, amelyek pedig a már egészen száraz freskókra vonatkoztak. "Nem találkozott a természetben semmi, amit ő ónjával, tollával vagy az ecsettel úgy ne ábrázolt volna, hogy a hasonlóságon fölül magának a dolognak ne lássék; sőt művei előtt gyakran megtévedt az emberi szem és igaznak tartotta azt, ami csak festve volt." Most nekünk is van egy művészünk, akinek képeiről száradt kígyóbőrökként levedlettek az üres, értelmüket vesztett konvenciók mind, és így ők meztelenül, újságukban kissé borzongva a mai ember és a természet között a legerősebb, a legközvetlenebb kapcsolatot jelentik. De mi nem bízzuk a száz év múlva jövőkre, hogy stilizáltnak lássák művészetét, és még Cézanne legavatottabb monográfusa is bizony másképp fejezi ki magát, mint ahogy annak idején Boccaccio tette. "Úgy látszik, mint ha tájképeiről le lehetne olvasni a barométer állását, ami természetesen csak képzelődés, de éppen neki köszönhető, hogy nemigen keresgélik a képeken azokat a dolgokat, amelyek hiányoznak róla; és ez a képzelődés tulajdonképpen határállapota a miszticizmusnak."

Tudatosabb és tudósabb lett az ember az utolsó hatszáz évben, de elvesztette azelőtt természetes egységét, bizonytalanul áll a kezdetlegességek és komplikációk kavarodása közepette, ezért marad ilyen idegen, ezért esik olyan távol a reá szorultaktól is Cézanne művészete. Benne van minden, amire csak szükségünk lehet, benne van a nagy, csodálatos gazdagság, de még nem hangzott el a bűvös lakatot felpattantó varázsmondás, még senki sem vallotta meg, hogy egyszer egyedül maradt egy szobában Cézanne-csendéletekkel és akkor bele akart harapni az egyik kemény húsú sárga almába.