Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Feleky Géza: Cézanne hagyatéka

Feleky Géza: Cézanne hagyatéka
I. Cézanne és az impresszionizmus

4.

Az elválás azonban nem jelent máselvűséget, Cézanne nem tagadja meg nemzedékét. Ellenkezőleg, ő az eredménye, a betetőzője az impresszionizmusnak, benne valósult meg az, ami körülötte készülődött, csak éppen általa töredékesekké és lapossá zsugorodtak a többiek. Képeiben önkényt és elválaszthatatlanul egyesül a modern művészet két külön fejlődött törekvése, együtt van az, amit a színfoltokkal kifejező festők hoztak, Delacroix leszármazottjai és az, ami a vonal művészeinek az értéke, az Ingres felől jövőknek. A tömeg a nagy szenzáció, az örök téma, a tömeg a térben, a megállapodott, merev tömeg és a mozgó, energiától hajtott. A tömeg színével fordul a levegő felé és nyugalmi helyzetének tengelye, mozgástörekvésének iránya a vonal. Meier-Graefe Manet-nél a színek csatornarendszeréről beszél, Degas-nál összecsengenek a vonalak, az eszközök fel vannak szabadulva, kiélik magukat. Cézanne-nál ilyesmiről szó sem lehet, nála a vonal és a szín megmaradnak az eszközi sorban, alávetik magukat a felsőbb rendeltetésnek és ezért nem csak, hogy nem zárják ki, hanem egyenesen megkövetelik egymást. Magától értetődőleg teljesebbek ezek a képek a többi egykorúnál. Váratlan azonban a Cézanne-ok külső gazdagsága, váratlan az, hogy az eszközzé lett színek gyarapodnak erőben, ragyogásban és az eszközzé lett vonalak karcsúbbak, energikusabbak, egymásba törekvőbbek az öncélúaknál. A tény maga kétségtelen. Az egy Renoir rokona még valamennyire a különben oly idegen Cézanne-nak, az ő egysége talán a legmagasabb rendű a Manet-körben és összetettségre megközelítik néha a másikét, de azért legcsodálatosabb aktjai is szárazabbak, fakóbbak húsban, és tropikus izzású tájképeinek legcseresnyésebb, legpárásabb pirosa sem bírja el egy Cézanne-karosszék támlájának a közelségét, amelynek bordóbrokátjában van valamilyen súlyos pompa és amelyről sejteni lehet, hogy miképpen fog felragyogni az alkonyi napban. Nem is tekintve a testhatárolásra való alkalmasságban és a formakifejező képességben való különbséget, egész elvontan, mint tiszta arabeszk sem találna erőteljességre és szükségszerű szellemességre magával egyenrangút. Degas lineamentumában például egy olyan magába visszasiető vonal, amilyen körülzárja a szerecsen rabszolgát, azt a végső izgalomtól átjárt, karjait szétvető, egyik lábával a magasba rugó, előre csuklott fejű fekete hústömeget, aki szétrántja Sámson és Delila mennyezetes ágyának világossárga függönyét.

Ennek a látszólag paradox jelentségnek az okára is rá lehetne találni. Az uralmuktól megfosztott tényezők bizonyára azért tisztulnak, erősödnek, azért frissülnek fel, mert segíthetnek egymáson, mert felépítésük vesztett átlátszóságából, célzatosságából és okszerűbbé, szilárdabbá lett és végül, mert az előbbi két oknál fogva nagyobb komplikáltság mellett szervesebb egymásból valóság vált lehetővé, a differenciáltabb szervezet okosabban működhet. De ezek a jegyzetek nem törekedhetnek Cézanne művészetének magyarázatára, hanem meg kell elégednünk azzal, hogy a Cézanne-t egy vonatkozásában, a kortársaihoz való viszonyában lehető pontossággal meghatározzák. Erre nézve pedig eredményhez jutottak: a mégis csak véletlen természetkivágások helyett a kép a mindenség ritmusának egy hullámát foglalja magába, a színegyütteseket és a vonalépületeket az anyag ábrázolása váltja fel, az anyagé, amely egyidejűleg nyilvánul színben és vonalban. Egy Manet, egy Degas bizonyára a legérdekesebb és legértékesebb művészegyéniségek sorába tartozik és minden művészet megmarad, minden művészet pótolhatatlan, ha egyéniséget nyilvánít, de a probléma fejlődéstörténetében ez az egész művészeti kör az anyaggyűjtést végezte csak el, szinte módszeresen, két csoportra oszoltan, kétfelől látva a munkához és azután átadta az egybegyűjtöttet másnak felhasználás végett, építésre. És amellett talán még némi szkepszis jogosult a szorgoskodás értékelésénél, hiszen Cézanne valójában nem hagyományt kapott kezébe, hogy alakítsa, hanem inkább elsőül jutott el azokhoz az eredményekhez, amelyeknek következményeit egy élet munkájával kellett levonnia és így csak valamelyes környezetet, egy fúvásnyi levegőt köszönhet bajtársainak. De ha ez az előkészítő munka kissé dekoratív, egy nagyon fontos, bár nem szigorúan művészeti hivatást megadatott Manet-éknak teljesíteniük; nekik köszönheti Cézanne mégiscsak valamekkora hatékonyságát, nélkülük vakoknak, mégpedig nem is képletesen vakoknak festette volna képeit, míg így már azok, akik végigcsinálták az előkészítő iskolát és tudnak némi érzéki szükségletet érezni színek és vonalak, és talántán a tiszta tömegkifejlések után is.

Ez a szembeállítása Manet-éknak és Cézanne-nak mint a kezdetleges és a fejlettebb állapotnak csak látszólag alapul kissé metafizikai ízű fogalmakon, mert a ritmus és a tömeg csak szavak közül csúszik könnyen, de a szem számára meghatározott tartalmú, egészen pozitív mind a kettő. De ha valaki mégis habozna velük dolgozni, szabadságában van az okozatokból elindulni és akkor rá kell jönnie, hogy itt a bámulatos manet-i faktúrához képest ősös, gyermeki eszközök nagyobb, biztosabban kiszámítható, közvetlenebb hatásúak, tehát valahol ott kell rejtőzködnie az oknak, és az ok csak egy nagy fejlődés lehet.