Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Feleky Géza: Cézanne hagyatéka
Párizs a legszentebb, a legnemesebb város, vidékénél pedig, a környéknél, attól fogva, hogy kis villára tagolódnak a hosszú utcasorok, nincs zöldebb, nincs kedvesebb a világon.
A Bois de Boulogne oldalán, Neullyben lakik Cézanne amatőrje, Auguste Pellerin. A kissé lipótvárosias palota halljában, a földszinti fogadótermekben, a lépcsőn, az emeleti lakószobákban négyesével-ötösével lógnak a Cézanne-ok. Egy Renoir-arcképen kívül csupa Cézanne.
Az ember körüljár, néz, egy kicsit csodálkozik, jól érzi magát, boldog, kimegy és azután ott áll a kertben. Két óra előtt vagy talán egy órája jött át rajta, a napsugarak alig dűlnek rézsútabbra és mégis minden más lett, minden megváltozott. A fák többé nem lapos sziluettek, amelyek körvonalban szellemesek vagy unalmasak, hanem kidomborosodott az oldaluk, megtestesedtek, nyugodt, határozott energiával feszítik szét a földet ott, ahol előbújnak belőle, hol keskenyedve, hol meg szélesedve törekszenek felfelé és fenn azután a szó legcselekvőbb értelmében kihajtanak az ágak. A szomszéd fák lombjai egymásba bújnak. Már előbb is egy zöld tető volt a kert fölé ütve, de nem valami szilárd, lombból való, legkisebb szellőre megreszkető. És valahogy az ég kéksége szívta maga felé, tartotta a magasban az egész tetőzetet, mert a törzsek erőtlenül és súly nélkül, el-elinogva, lefüggöttek a magasból, ahelyett, hogy a magasba emelték volna koronájukat; díszül, kissé fölöslegesen állottak sort vagy legfeljebb azzal a hivatással, hogy színben közvetítsenek a levelek és a fű kétféle zöldje között. Most megkomolyodtak és egyszerre erősebbeknek, megbízhatóbbaknak látszanak, eltávolodtak egymástól, nyilvánvalóan szabad út vezet közöttük, oszlopokká lettek, amelyek, ha nem is oly hibátlan szabályossággal, mint a görög templom előcsarnoka mentén, de világos rend szerint helyezkednek el. A lombtető is tudatára ébredt annak, hogy ő zárja el a kilátást az ég felé, amely csak itt-ott pillant le komoly, kék szemekkel, tudatára ébredt nagy, nyugodt, lapos szétterjedésének, tudatára ébredt annak, hogy súlya van. A lombok, a levelek nincsenek többé csak úgy az ágakra szórva, a tető és az oszlopok szervesen összefüggenek.
Ott, a terasz alatt egy kis négyszögletű tó tükre csillog. Az egyik oldalán, szorosan egymás mellett, három karcsú jegenye. Magányosan szöknek a magasba, körülöttük sétautak kacskaringóznak, nagy fűtáblák terpeszkednek, néhány virágágy színeskedik. Három karcsú, magas jegenye, három délceg, egyenes vonal; eltörötten, reszketve fulladtak meg a vízben. De milyen szép, gyengéd akkordot adott a fatörzsek szőkésbarnájának és a világoszöld lomboknak találkozása és hány száz, mindig más és mindig finom változatban táncolt a két szín az eléje fektetett tükörben. Egy óra előtt játék volt az egész, céltalan, pillanatról-pillanatra változó. Most a három jegenye épp oly inas, komoly, épp oly tudatosan törekszik felfelé, mint a kert többi fája. És lenn a tavacskában is hogy összeszervesedett a csillanás-villanás. Nincs többé véletlen, semmi sem függ a pillanat szeszélyétől. Fehér vízvonalakkal elválasztott keskeny sávokban tükröződnek rövidülten a fák, de az első sáv már meghatározza pontosan és kérlelhetetlenül a többit, a többi már mind belőle következik, de ő maga sem szabad választás eredménye. A fák és visszatükrözésük törvényszerűségét rögtön nyilvánító, határozott, éles viszonyban vannak egymással, és ennek a viszonynak az oka vagy eredménye avagy éppen maga ez a viszony a víz. A fák, a tükörkép, a víz egésze összevonatkoznak, egészen egymásból következnek és szinte fel lehetne tenni azt a kérdést, hogy a víz támasztotta-e az aljukon szétágazó fákat, vagy pedig a víznek kellett-e keletkeznie ott, ahol egymásba ér a kétféle fa.
Jó volna egy kissé elgondolkozni a tó mellett. A levegőbe nyúló és a vízre fekvő fa, mindegyik más és mégis valójában ugyanegy a kettő. Fején áll az egyik, az alkonyi szellő egyetlen lebbenéssel szétborzolja, alaktalanná torzítja és mégis annyi benne a törvény, az okszerűség, az értelem, mint a másikban. Jó volna egy kissé elgondolkozni a tó mellett.
De a portás már türelmetlenül köhint egyet és a portást nem szabad várakoztatni.
A portásnak fényes, arany paszományos a libériája, a portás nagy úr.
A nagy szál, zöldruhás ember kinyitja a kaput. Egyik kezével a bronzkilincset szorítja le, a másikat hanyagul, kissé megvetőleg a sapkájához emeli. Közönséges, lusta mozdulatok, alig kívánnak erőt, akarva sem lehet valami nagy szépséget beléjük vinni. De azért nem lehet mellettük elmenni egy percnyi álmélkodás nélkül. Ahogy a kar a vállból kihajlik, a könyöknél előretörik, a mozgékony csukló, ahogy a kar mozgása lassan elnyugszik a testben, anélkül, hogy valahol határ lenne e mozgás és a mozdulatlanság között, hanem maga a mozgás lesz mozdulatlansággá és a mozdulatlanság nyúlik ki mozgássá, a széles nadrágba bújtatott lábak, amelyek szilárd támaszok és leviszik a test súlyát a földre, a kissé ferde nyak, amint előhajt a vállak közül és rajta az egyszerre oly kerek fej - ez mind új és meglepő, egyszerűbb lett és bölcsebb, természetesebb, mint azelőtt volt és mégis figyelemre méltóbb, szinte áhítatot keltő.
Bölcs ma a természet és mindenütt nyilváníthatja a rendet. Cézanne tette ezt, Cézanne, akit halottan is uralnak a fák, az emberek, az élet.