Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Charmides
De egy jó Triton ment a vízen át
S a fiu testét görög földre hozta
S egy nimfa megfösülte szórt haját,
másik arab füvekkel balzsamozta,
sirálybandával altatá a másik,
s kisimitá merev kezét s homloka dúlt vonásit.
S közeledvén athéni otthonához
egy tornyos hullám megragadta őt,
egy tornyos hullám, tajtékkal virágos,
mely rajt csodásan, összevissza nőtt
üvegkeblére szoritotta jól
s tört part felé, mint vakmerő, fehérsörényű ló.
Ahol Kolónosz a tengerhez ér,
fekszik egy hosszu, nedves síma rét.
Ismeri jól a fürj és seregély
S elhagyja érte Hümettusz hegyét
a méh és nem ijed fel a faún
ott durva szón, s elmúlat a játszó pásztorfiún.
De elhagyván a tüskés labirintust,
amelyen ezer bojtorján kusz át,
a vadász gyakran látja Hiacintust
ott messze vetni fényes diszkuszát
s lehúzza vétkes szemei felett
a kalapot és kürtje sem mer adni víg jelet.
Vagy hajnalban labdát dobálni jőnek
driádok, sásos partra, víg sereg;
egy kecskefülű Pánt megtesznek őrnek
hogy zord Poseidon ne lephesse meg,
ha egynek öltönye elhagyja válllát
s a habból ki ne üsse kék karját, bibor szakállát.
A szirtes parton barlang odva, sárga
harangú hajnalkával függönyös.
Sima a part; csak néha arra járva
s félve hogy elfelejti közönyös
játszópajtása, a zöld, síma nád,
rajthagyja nádon, homokon az ár vizes nyomát.
Virággal tölt, de olyan kis hely ez,
hogy a csapongó lepke arra kelve
délig ott minden mézet megszerez
és mégsem tellik el mohó szerelme
s ha nem sajnálná a matrózfiú
tépni hogy lenne a hajó orrára koszorú:
virágtalan hagyná a kis mezőt,
mely nem valami pompás hímü rét
csak néhány nárcissz, itt-ott közbeszőtt,
tarkítja a fű zöld, komoly szinét,
amelyet itten senkisem kaszál,
ezüst csillaggal - s búvik az apró ibolyaszál.
Ide kihozta őt a hab s örült
megtenni íly kedves szolgálatot
s ahol a víztől szűzi föld terült
az arany partra lenyugtatta ott
s mint egy szerelmes, vissza-visszatért
e sápadt test csókjára, mely nemrég oly lángban élt,
míg a tenger vízével meg nem ölte
az önemésztő kéjes lángokat
s testén a zord halál fagya letörte
ereit, e lilomágakat,
melyek midőn az erdőn átszökellt,
egyik a másiknak tüzes dobogással felelt.
S mikor hajnalban jött a nimfahad,
az őrszatír a fiúra talált ott
és Pozeidonra gondolt s megriadt
és elfutott és futva felkiáltott,
s mint tisztás árnyán fürge sugarak
a driádok biztos, sürű menhelyre szálltanak.
Csak egy tündérke vélte csöndesen,
hogy oly szörnyűség mégsem lenne tán
egy tengeristen nedves csókja sem
s epedve azon édes csáb után
amellyel cselt tud vetni szerető
a szűziségnek, titkosan lopózott vissza ő.
S nem vélte bűnnek, ilyen szép fiúra
áldozni kincsét s vágyától mohón
költé édes nevekkel újra s újra
s fürtét s ajkát csókolta lángolón
és félve hogy nem ébred, szive döbbent
majd félve, hogy nagyon hamar felébred, tovarebbent.
De visszatért s egész nap véle volt
s mint új játékra nevetett reá;
kezét fogdosta s édesen dalolt
s szemét ráncolta, míg elgondolá,
hogy e szép ifjú nem kivánja őt;
nem tudta, hogy már megjelent Persephoné előtt.
S nem tudta, mílyen bűnös ez ajak
és szólt: "Fel fog ébredni, ismerem,
fel fog ébredni, hogyha majd a nap
vörös paizsát felfüggeszti lenn
Korintus várán; csak csel ez az álom.
hogy ébredve mohóbbnak és vágyódóbbnak találjon.
A víz alatt van egy barlangi ház,
ott mélyebben, mint horgász horga jár
fujja kürtjét egy triton óriás
s a koszorút fejemre fonja már
és gyüjti a tengerből a csigát,
hogy ékesítse nyoszolyánk smaragdszin oszlopát.
Ott fedve majd korállal s habezüsttel
gyöngytrónon, kék vizárny alatt ülünk
tarkázva gyémánttal és ametiszttel
kagylók suhannak szerte körülünk
s figyeljük mint cicáznak a halak
egy vihartól törött hajó árbócai alatt.
Piros szemekkel, arany pikkelyekkel
kerengnek ők, mint karmazsin-pihék
s ha nyíl a víz üvegkapuja reggel,
látjuk mint szunnyad lenn a vízi nép
s hogy ringat ott delfint a jégmadár
ahol a zöldbe öltözött Próteusz nyája jár.
És remegő, opálszin anemónák
szőnek a tükrös pallón szőnyeget
s bibor rojtokkal szerteszét befonják;
s a roncsolt gályagerendák megett
fésüs halacskák úsznak fel s alá
s mézszinű ámbragyöngy terül kulcsolt lábunk alá."
De mikor a megvert Hadúr a Nap
sugárszárnyával bronzházába szállt
és egymásután fellobogtanak
mint kis pimpók az égi réten át
a sárga fények: akkor ah! a lány
félni kezdett, hogy sohasem csügghet majd ajakán,
és felkíáltott: "Ébredj, már a hold
fehérre mos falombot és levélt,
odvából hallom szólni a bagolyt
s csapkodni a nagy barna denevért,
brekeg a béka, zúg az éjbogár
s lassan közelg a homokon a szürke hideg ár.
Ha isten vagy is, ne légy oly szemérmes:
lásd, él egy tündér itt a sás között,
ki jól emlékszik, hogy egy hetyke, kényes
istenfi egyszer hozzá leszökött,
pázsitos ágyán kéjjel ölelé
s arany szárnyával zúgva szállt vissza a nap felé.
Ne légy oly félénk: látod, a borostyán
még nagy Apolló csókjától remeg
s a fenyő fenn a parti sziklabástyán
sokat mondhatna (lenne csak kinek)
Boreas szerelméről; s magam is
láttam, hogy rámkacsingatott már Hermes, a hamis.
Szépnek tart engem az irígy najád is
s jön minden reggel egy derék legény,
hoz almát és levágja a haját is,
fürtjével úgy kedveskedik szegény,
hogy legyőzze bennem a szűz dacot:
egy irisszárnyú madarat csak tegnap is hozott.
Karmazsinlábú volt a kis madár.
A magas szikamórról csente le
hajnalban, mikor éledt a határ
s fészkét hét pettyes tojással tele
elvette tőle, mind amit talált,
míg párja, borókabogyót keresni, messze járt.
A darázs ki először szüretel,
nem oly hűséges mint e szép fiú,
ki sok driáddal feledtethet el
sok hiú fogadalmat, sok hiú
esküt, mit Artemisznek félve tett,
mert szép, valóban szép fiú és ajka csókra lett.
Ezüst homloka, mint a felkelő hold
a két szemöldök bércei felett:
Az ifjú tiruszi tán épen ő volt,
kit Cythereia úgy meszeretett;
erősek, barnák ifju tagjai
arcát az első pelyhselyem kezdi boritani.
S ő gazdag is. Sok gyapjútól nehéz
bégető játszik rétjén pajkosan;
kunyhójában köcsöggel áll a méz
melyet a légy megkóstol torkosan,
hanem megjárja, mert beléragad;
s sípjából édesen tud ő kicsalni hangokat.
S mégsem szerettem őt, mert csak neked
tartottam én fenn minden vágyamat,
neked tartottam szűzességemet:
tudtam hogy el fogsz jönni; vártalak,
te legszebb csillag a víz kék egén,
legszebb bimbó a vízi rét bimbótlan szőnyegén.
Tudtam hogy el fogsz jönni, mert midőn
először kelt a rügy a fák között
és a tavasz nedvétől gyenge tőm
ezer fehér virággal öltözött,
apró holdakkal gúnyolván az éjt,
sok apró virágholddal, mely a hajnaltól se félt,
midőn a rigófüttyre fölijedt
magtáráról a mókus s a kakuk szólt:
láz járta át új leveleimet
s törzsem mohos ereit s mint az ujbort
éreztem benem forrni a tavaszt,
éreztem szűzi törzsömön, hogy szenvedély apaszt.
Este jöttek az úzikék s legelső
ágamra nyomták vékony orrukat;
magas tetőmön készült már a bölcső,
mely ringatja a madárfiakat:
az ökörszem párjával rajtam élt,
csodáltam, hogy vékony galyam elbírhat ennyi kéjt.
Alattam zengett az athéni pásztor
és Amaryllis alattam nyugodt;
köröttem űzte bimbófakadáskor
Daphnis a lányt, ki félénken futott,
míg leheletet érezett haján
forrón és visszanézve nem futott többé a lány.
Hát jer velem buvóhelyemre, jer,
hol a sürü lomb mennyezetet ád:
Szerelmi kéjhez illik ez a hely,
hol a legforróbb vágy áldozatát
megszenteli a mirtusz s ringató
árnyék alatt hűs rejteken fekszik egy kicsi tó,
menyét tanyája, méhnek drága rét,
mert nyíl körötte mézes líliom
vizen ringatva lapos levelét
s egy aranybárka mindenik szirom,
darázs hajója mindenik kehely:
jer, hagyd e púszta parot itt, jobb hely lesz az a hely
szeretőknek, mint mi vagyunk, ahol
Cyprus urnője gyakran kóborolt
párjával, kit egy karral átkarol;
nedves öltönyét ott veti a hold
Endymion előtt, mert higyj nekem:
Diána párduclába még nem járt e rejteken.
De hogyha jobb szeretsz, a vízre vissza,
a vándor vízre visszamehetünk,
a tenger legét ajkunk kéjjel issza,
s Neptún csarnoka megnyílik nekünk
s naphosszat nézzük majd az óriás
zörnyek ottlenn hogy játszanak s hogy ugrál Xiphiás.
Ó jer, mert hogyha úrnőm itt találna,
szánalom arcán nem fog látszani:
vadászlándsáját leteszi Diána
és somiját felajzzák ujjai
s tollas nyilát keblére vonja mad
és elröpíti majd a nyílt - s jaj! hallom már a zajt:
ébredj! már hallom lába gyors zaját,
szerelmi harcunk nyomoréka te,
add innom végre csókod italát,
mely édes mint az istenek teje:
ó régen vágyó szívem vágya jőjj,
még talán elrejtőzhetün az istennő elől!"
Alig csukta le ajkait, midőn
megrázkódott a galy, szétvált a lomb,
istenillat érzett a levegőn
s a tenger szürke árja visszafolyt,
csaholt az eb, riadt a szörnyü kürt
s zúgva egy lángszakállu nyíl a légen átröpült.
S hol a lány keble fölött gazdagul nőtt
az uj tavasztól tejfehér virág
e hívatlan vendég, e gyilkos úrnő
ép odafurta borzasztó nyilát
és vérvörös barázdát szántva ott
a nyíl hosszú vörös uton szivébe behatott.
S keserü jajjal kibocsátva lelkét
a driád a fiú testére dőlt:
a sírba víve szűzessége terhét
az élvezetlen élvet, holt gyönyört
s elégületlen vágyait siratta,
míg ifjú vérét verdeső szívéből mind kiadta.
Ah! borzasztó volt hangját hallani
és borzasztó volt halni látni őt,
mielőtt élvezhette valaki
testének szűz gyümölcsét, mielőtt
megismerhette volna ő a kéjt,
melyet ki nem ért, sohsem élt, de halva hal, ki ért.
De történt, hogy Cythere asszonya,
ki Adonissal teljes éjen át
egy pásztorlakban kéjeleg vala,
galambhintóján szép Arkádiát
elhagyva Paphos felé költözött
távol halandó szemtől, a csillag és bérc között
s midőn meglátta a boldogtalan
párt s hallá végső gyenge sóhaját
az oreádnak, mely mint nyugtalan
hegedühang rezgett a légen át,
megállitá ezüst galambjait
s a parton termett és a két hullát találta itt.
Mert mint a kertész, hogyha fölfigyel,
a kis pacsirta hangját figyeli,
és sarlójával nagyon is közel
állván a rózsa ágát átszeli
s a barna földre hull a szép virág
véletlen - vagy pásztrogyerek ha jár a réten át,
s két nefelejtset durván eltapod
rájuk se nézve a gonosz fiú,
melyek kis testvérekként álltak ott
s el nem kerűlte őket a hiú
pillangó, míg most kis kelyhükre hág
az öntudatlan könnyü láb, s elhull a két vírág; -
vagy iskolásgyerek megúnva könyvét
a fű közé magát ha leveti,
liliomszárakat nevetve tör szét
s a szálló órát percre feledi,
nevetve töri szét a liljomot
s ott hagyja eltiporva. - úgy feküdtek ők is ott.
S Venus kiálta: "A nagy Artemisz
kegyetlen karja tette ezt talán,
vagy részes ama másik isten is,
ki gőggel trónol Athén hegyfalán -
Ó, hogy akikben úgy égett a lángja
a kéj vágyának, kéj előtt szállnak az alvilágra!"
Igy lágy kezekkel a fiút s a lányt
aranyos hintajába tette ő;
s a lányka melle dús gyöngyház gyanánt
fénylett, milyet sok kékes ér besző
és dobogott, még egyre dobogott
mintha szél rázza nyugtalan a hervadt liljomot.
És akkor a galambok terjfehér
szárnyával úgy szállt át az ég taván
tenger fölött a ragyogó szekér,
mint bárányfelhő, légi karaván,
az Aegeusi víz fölött, amig
távol a Thammuszért sirók siráma hallatik.
De ép midőn a dús márványu lépcsőt,
szokott házát, elérte a galamb,
rezgett a lány ajkának szirma végsőt
és a nagy ürbe lelke átsuhant
és Venus az istennő tudta már,
hogy újra eggyel kevesebb, ki őt kisérni jár.
S rendelt cédrusból illatos koporsót
és rámetszette történetüket,
hogy abban álmodhassanak utolsót,
hol dús olajfák hímzik az eget
Paphos szigetnek alacsony fokán,
hol nappal a faún zenél, éjjel a csalogány.
És meg is lett a koporsó s mire
a méh hajnalban a virágba verte
apró lándsáját s a hegy élire
ébredve felszökellt a könnyü zerge
s felijeszté a mókust és gyikot:
a verőfényes hant alatt aludt már testük ott.
S midőn az új nap csókja rátalált,
Venus már ott térdelt a hant előtt
s ki szerelmessé tette a Halált
buzgón kérte az alvilági nőt,
hogy most az egyszer birja rá urát,
hogy hadd mehessen földi vágy a szörnyü réven át.