Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő
Egy hét óta Rettenetes Iván szomorú és véres alakját hordom magammal és a dolog egészen reménytelen - nem fogom többet lerázhatni a nyakamról. Ha majd színházban ülök vagy színészetre gondolok, vagy a mesterségemmel foglalkozom - ha meg fog mögöttem zendülni az emlékek néma erdeje, a négy-öt legnagyobb impresszió között, amit az asszociáció elsőnek támaszt majd fel -, mindig ott lesz legelöl a Rettenetes Iván sötét alakja, akit Saljapintól kaptam ajándékba Monte Carlo finom kis operaházában.
Sohasem hittem volna, hogy egy operaénekes ilyen színészi szenzációval szolgálhat. Kitűnő színészek vannak közöttük - gondoltam -, de a nagy emberábrázolást - színészi értelemben - mégsem vihetik úgy végbe, mint a csak szavakra és játékra támaszkodó színészek. A dolgok végső kicsengésében mindig meg fogja őket zavarni egy kicsit a műfaj, amelynél a színészi játék csak kisegítő eszköze a hangnak és a zenének. És az énekes, aki a karmestertől függ, aki tehát valójában más téren mozog - mindig stilizál -, az már eleve le is mondott a művészi ábrázolás ama színészi teljességéről, amit például egy igen nagy színésztől néha-néha kapunk. De ez a Saljapin - íme - nem mond le semmiről. Könnyen veszi fel a versenyt a világ legnagyobb színészeivel s - karmester ide, kotta oda - márványból faragja ki az alakját s úgy adja eléd, hogy soha többé nem fogod elfelejteni. Mert az Ivan le Terrible-ből minden mást elfelejtek - zenét és táncot és énekeseket és az egész gyenge szöveget -, csak maga Saljapin marad meg belőle, jobban mondva a figura, amit csinált s ami megrendítő, emberi hozzáférhetetlen, olyan egész munka, mint Shakespeare-nek vagy Balzacnak egy-egy elgondolása.
És az a nevezetes, hogy Saljapin szinte a semmiből teremti elő ezt az alakot. Említettük, hogy a szöveg gyenge s együgyű - akciója nincsen, a motivációi is haloványak. Rettenetes Iván, az oroszok cárja, megjelenik a lázadás színhelyén. Égő falvak világítanak mögötte - az emberek a porban csúsznak előtte -, ő mindezt, az egész komédiát, az egész háborút, az embereket oly rettenetes életuntsággal nézi - oly nagyszerű, fáradt és beteg, oly véres és oly unott s mindezt a sokat oly kevéssel fejezi ki, hogy már itt éreztük a mindent tudó nagy színész jelenlétét. A második felvonásban egy orosz templomban szüzeket vezetnek elébe - köztük, oh, szent együgyűség! - a saját lányát, akinek nem is tudott a létezéséről. Az öreg és beteg emberben mégegyszer fellobog az érzékiség - egy-egy pillanatra. Amit itt Saljapin mond és tesz, a szeme felvillanásától a hahotázásáig s összeeséséig: tökéletes. Példátlanul diszkrét - talán csak a német Sauernál láttunk ennek mását -, de belső erővel és klasszikus tudással teljes. Hogy énekli a szöveget? - ez nála csak annyi, mintha százszor erősebben hangsúlyozna - talán soha ének emberibb, beszédesebb nem volt, mint az, ami a Saljapin szájából zeng elő.
Feledhetetlen ember. Termetre is óriás. Színészi tehetségre és képességre az emberi lehetőség legszélső határán áll.
(Monte Carlo)