Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő
Mivelhogy Szilágyihoz közelebb állok és ismervén írásait tudom, hogy igazán erős és művészi tehetségű költő, sőt még hozzá erudícióban megerősödött gondolkodó, őt kérdem meg, mint vélekedik a közös műről, mely egy elég gyenge metaforából gubózódik ki és legfeljebb arra jó, hogy mindvégig szónoki figura maradjon anélkül, hogy pillanatig is drámai alakot öltsön. Valami gyanúsan katedrális szaga van az egésznek. Költői tétel: A tavaszi vetést a májusi fagy dere halálba csókolja. Metafora: a társadalom - a magyar társadalom májusi fagyban... És mindenkit, aki nálunk valami nagyot akar, megcsapja ez a dér: Pétert is, Pált is.
Egy kis jóakarattal lehetne még mondani, hogy a darab az igazság drámája akar lenni. Utóbb azonban rá kell jönnünk arra, hogy az igazságot mint fogalmat, drámai csapások nem érhetik, tragikusan el sem bukhatik, mert benne maga a győzelem és diadal bújik meg. A Májusi fagyban sem lehet ez másképp. És valóban úgy van, hogy a darabban csak az igazságot jelentő szimbólum - egy becsületet hirdető, csupán az igazáért küzdő újság alakjában - járja meg a drámai utat. A lap megbukik, mert úszni akart az áram ellen. Tessék itt megfigyelni a disztinkciót! Úszni akart csak, de nem tudott, mert fejest ugrott az áramnak s kopp! agyonütötte magát.
Vagy talán az emberek drámája volna mégis darab? Azoké, akik az igazság mellé szegődnek?... Hárman vannak. Egy ifjú, aki a lapot szerkeszti és tükörből nézi magát az igazság palástjában; egy bankigazgató, akinek arcán a megalkuvás jéghideg cinizmusa, de szívében az elejtett igazság fájdalma van (romantikus pillanatokban megmutogatja sebeit); végül egy nagyszabású kultúrliba, aki a két előbbinek mindenben beugrik... A szegény igazság pedig így szól siránkozva: "Hát tehetek én arról, hogy három tehetségtelen ember kezében indultam utamra?" A szerkesztő ugyan úgy tesz, mintha nagyobbszerű egyéniség volna, de még ebből a pózból is kiesik. Nem csoda, hisz folyton vexálják. Előbb a felesége, aki szintén úgy tesz, mintha talentumos ember volna, de ezt csak ő mondja, s folyton mondja és addig mondja, amíg a szegény szerkesztő megundorodik az életétől. Végül a bankigazgató is kellemetlenkedik neki. Ő is úgy tesz, minta egyéniség volna; egy Ohnet hőséhez méltó mozdulattal és szakállal (ez a Gál azt hiszi, hogy szép szakáll nélkül nem is lehet valaki kellemetlen a színpadon) avatkozik bele a dologba és ravaszul - a második és harmadik felvonás közt, amikor a közönség nem tiltakozhatik ellene - a színház társalkodójában feleségül veszi a szerkesztő feleségét. Képzelhető a nézőtér meglepetése, amikor a harmadik felvonásban már mindenkinek más a felesége, mint a második felvonásban...
Van még rajtuk kívül a darabban egy csomó ember, aki az igazság elvtagadó bajnoka és májusi fagyban szenved, de ezek csak kisebb szerepek. Van egy rezonőr orvos, aki kerek és jól megfogalmazott mondatokban pergeti le szentenciáit; egy hivatalnok, aki a felesége drága kalapszámláit jószívűen fizeti ki; egy másik újságíró, aki egy félórával korábban adja el magát a szerkesztőjénél és nyilván ezen a kis félórán múlt, hogy nem ő lett a hőse a darabnak...
És gondolkozom ezeknek az embereknek a sorsa fölött. Hol találom meg benne azt az izgató drámai momentumot, mely egy pici kis katarzist vált ki belőlem? Az elkeseredett és félbemaradt egyének pszichikai tragikuma hol és mikor válik láthatóvá a néző előtt eben a drámában, melyben az emberek azzal igazolják fájó sebeiket, hogy megbontják házasságukat egy jobb parti kedvéért.
Nem! Ez a dráma senkinek sem a drámája. Nem az igazságé, mely amúgy sem kér belőle, nem a szimbólumé és nem az embereké.
Egy dialógusban megfogalmazott szónoki figura - az igen! Vezércikktöredékek, fárasztóan hideg jelenetek, melyekben az itt-ott felcsillanó drámai szenzációkat nyomban elfojtja a doktrinerség és a puritánoskodó komolykodás, mellyel a szerzők metaforikus gondolatuknak érvényt akartak szerezni. Pedig mintha a szerzők valamelyikében volna érzék a színpadi beállítás iránt, egyik-másik jelenet egészen tiszta és főképp epizód-helyzetekben hangulatos is a darab. De nyomban utánuk megint dominál a merevség, a levegőtlenség; széjjel lapul a kis plasztika, beteg testét fáradtan vonszolja tova a természetellenes alkotás.
Az előadásból egyéb örömünk nem volt, mint az, hogy ismételten meggyőződtünk arról, milyen jó színészné Aczél Ilona és milyen kedves ember Rózsahegyi Kálmán. A rendezés szegényes volt és ötlettelen. Könnyelmű hanyagságok szembeötlően bántottak benne. Hiába! A modern rendezéshez kettő szükséges: ötlet és stílus.