Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő
A békének tett szolgálatok jutalmazására szánt Nobel-díjat az idén, úgy hallatszik, Apponyi Albert gróf fogja megkapni.
Apponyi Albert gróf nem szegény ember, de tehetőségben jóval mögötte áll a dúsgazdag Roosevelt Teddynek. Hasonlóképp: lehet, hogy az egész békeügy komédia, s hogy az Apponyi körszónoklata sem volt a világtörténelem közepe - de hogy Apponyi ér annyit, mint Roosevelt, abban nem lehet kétség.
Márpedig, úgy tudom, legutóbb Roosevelt kapta meg a békeügyi Nobel-díjat. Vagy tán csak meg kellett volna kapnia? nem emlékszem rá biztosan - mindenesetre: szeretném, ha ő kapta volna, hogy semmi Apponyi ellen érthető személyes éle ne legyen az azon való fölháborodó föllázadásnak, hogy bármily érdemes, de jómódú emberek kapjanak pályadíjakat és egyéb ilyen pénzeket, melyeket erkölcstelenség volna adni és erkölcstelenség volna elfogadni, ha nem az volna rendeltetésük, hogy valamely ügy szolgálatát vagy valamely munka végbevitelét lehetségessé tegyék az olyan számra, kit egyébként a kenyér gondja megakasztana ebben.
Ez sehol nincs kimondva, de minden pályadíjhoz oda kéne érteni. S ha az emberek annyira süketek, hogy nem hallják oda, érdemes volna törvényt hozni, mely utólag hozzákösse minden már kitűzött pályadíjhoz s előre kikösse minden kitűzendő mellé.
Tudom, hogy a szegénységnek nincs biztos mértéke. S egyforma sincsen. Van munka, melyhez az emberét alig lehet elég jól megfizetni. Nemzeti ajándékok vagy évdíjak, amiket érdemes államférfiaiknak, művészeiknek vagy egyéb nevelőiknek adnak a tisztességes nemzetek, olyanoknak is, akik enélkül sem halnának tán éhen: e relatívság bölcs átlátását mutatják. A mértéket, mondom, megszabni nem lehet, de megérezni igen. Körülbelül aszerint, hogy a megtiszteltnek magán a tisztességén s a győzedelmen kívül a megélhetése, a gondtalansága, a munkája zavartalansága vagy lehetősége tekintetéből jelent-e valamit e pénz megkapása? Mert ha nem: akkor erkölcstelenség neki adni, mert erkölcstelenség elvonni az ügynek olyan munkásától, aki enélkül nem jut munkához. Olyan rengeteg ügyeknél, mint aminőket a Nobel-díjak jutalmaznak, a méretek is rengetegek - tehát, ha megkapja a Nobel-díjat s ezzel tulajdonképp egy tisztességes életjáradék tőkéjét egy-egy olyan professzor vagy költő vagy államférfi, kinek enélkül is tisztességes fizetése vagy jövedelme volna, de saját vagyona nincs: az ilyen iránt a bőkezűség helyénvaló. Ilyen, teszem, Röntgen vagy Ostwald vagy az öreg Heyse is. De már furcsa volna ez a pénzbeli kitüntetés, mondjuk, Stein Lajos professzor úr számára, ki milliomos, és ezzel sem szolgálhat különben valamely ügyet, amelyet egyébként kedve és becsvágya, hogy szolgáljon. Roosevelt is, Apponyi is: a Nobel-díj nélkül is egész kedvvel és teljes erővel szentelheti magát bármely ügynek.
A dolognak ott a bökkenője, hogy ezek a jutalompénzek nemcsak pénzt jelentenek, hanem jutalmat is - ez pedig igazán kijár minden munkának, s ez a serkentés kell is. Azt tartom, hogy minden pályadíj mellé ki kellene tűzni valami pénztelen kitüntetést is olyanok számára, kik a pénzre rá nem szorultak, hogy a nekik jogosan járó elismeréssel és dicsőséggel együtt ne vegyék el olyanok elől, kiknek nincs pénzük arra, hogy dicsőség után járhassanak. Nagyon kell, hogy mindenki becsvágyó legyen s jutalomnak érezze, ha győz valami versenyben, s hogy megjutalmazzák valami kitűzött díjjal. De az élet szerencséseit nem kell abba a kínos helyzetbe juttatni, hogy le kelljen mondaniok a becsvágyó versengésről, csak mert a pálma felé való igyekvésben pénz után lihegteti őket olyanokkal együtt, kiknek a pénz betévő falatra kell. Igaz és minden dicsőségre érdemes érdemeik iránt való méltatlanság, ha vagy ilyen kínosságba kell keveredniök, vagy le kell mondaniok a dicső versenyről...
Most pedig megvallom, hogy mikor e sorokat Apponyiról s a Nobel-díjról írom a lelkem mélyén nem gondolok sem Apponyira, sem a Nobel-díjra. Hanem gondolok azokra a mindenféle kis summájú irodalmi, művészi s egyéb díjacskákra, melyekkel minálunk állam, főváros, kaszinók s egyéb testületek szokták pártolni azt, amit megevett a fene, ha pártolni kell s nem nő magától is természetesen - s amely pénzek, ha nem is nevelnek irodalmat és művészetet, de jó volna, ha megvolna legalább a hasznuk, hogy egy-egy szegény embernek egy jó napot vagy hetet vagy esztendőt szerezzenek. Ám sajnos: ezek a nevetségesen csekély pénzecskék dicsőséggel is járnak - dicsőség iránt pedig nemcsak a szegény embereknek van érzékük, sőt ki mentül jobban bírja magát, annál jobban ráér dicsőség után járni. Az ilyenek jogos kívánkozása számára kéne valami nyilvános kitüntetést kitalálni, a pénzbelit pedig hagyni azoknak s kimondottan csakis azoknak, kiknek a pénz már csak azért is kell, mert rászorultak.