Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Az utolsó utasításos országgyűlés 1847 novemberében nyílt meg Pozsonyban. Ez nem volt az a "nagy" országgyűlés, melynek a nevéhez csatlakozó korszakos alkotás miatt közönségesen tartják. Deák, Klauzál, Bezerédy, Böthy Ödön - az előbbi országgyűlés nagyjai mind hiányzottak. A főrendeknél annyiban nevezetes új mozzanat volt észlelhető, hogy most már ott is volt ellenzék, melynek gróf Batthyány Lajos volt a vezére. A követi táblát kissé elevenebb, fiatalosabb szellem lengte át, de egészben véve még magán viselte a régi táblabíróvilág jó patriarchális vonásait. Mirabeau-k, Dantonok nem voltak soraiban. Az ellenzék névleg az ismeretes Deák-féle eklektikus program alapján állott volna, de alapjában véve elég tarka társaságot alkotott. Nem szólva Széchenyiről, ki most először választatta meg magát képviselőnek, hogy Kossuth befolyását ellensúlyozhassa, voltak a követi táblán kiváló erők, Szemere, Pázmándy, Szentkirályi stb., de bizony még akadtak elegen, kiknél hátul ott lógott az ósdiság copfja.
Ez az országgyűlés a februári forradalmat megelőző ténykedésével rajzolta bele eredeti képét az ország évkönyveibe. A februári forradalom után következett a nagy "transsubstanciáció". Az arc a régi maradt még, de a lelkek szuggesztív hatása alá kerültek egy új korszak szellemének, melynek Kossuth volt az interpretátora.
Ezt a gyors átalakulást csak a magyar közszellemben már jó ideje uralkodott dualizmus teszi megérthetővé. Más volt az a közszellem, melynek a megyegyűlések voltak a kifejezői és amelynek átlagképviselői bejutottak az országgyűlésbe. És ismét más volt az a közszellem, mely az egész magyar értelmiségnek a megyei táblabíróvilágon kívül álló, amannál sokkal számosabb elemeit magában foglalta. Ez utóbbinak nem utolsó tényezőjét tette ki a fiatalság.
Kossuthnak voltak hívei az előbbi csoportban is, de igazi tábora az utóbb említett széles rétegekben volt. Egyik fő bűnéül rótták fel Kossuthnak, hogy szónoklataiban, egész eljárásában oly nagy súlyt helyezett erre az utóbbi tényezőre, szóval hogy a népszerűséget kereste. Ellenfelei szemüvegén át nézve ez csakugyan hibának látszott.
De Kossuth, ha nem mondta is, bizonyára érezte gróf Andrássy későbbi szellemes megjegyzésének igazságát, hogy a népszerűség oly tőke, mely arra való, hogy a köz érdekében kiadjuk. Ámde, hogy legyen mit kiadni, ezt a tőkét mindenekelőtt meg kell szerezni. A népszerűség, mi tagadás benne, a gyakorlati államférfinak mindennapi kenyere. Hipokratiság nélkül nézve a dolgokat, természetesnek kell találnunk, hogy Kossuth nem tartotta elégnek ama csoport támogatását, mely felerészben lanyha barátaiból, felerészben titkos ellenségeiből állott, hanem támaszkodni kívánt ama nagyobb táborra is, melyre feltétlenül számíthatott. Ebben a táborban és nem az alkudozók, intrikusok és stréberkedők koteriáiban volt az új Magyarország. Nagyobb joggal lehetett ezt mondani, mint amennyivel Grillparzer Radetzky táboráról mondotta, hogy "in deinem Lager is Oesterreich". Mert Radetzky tábora háromnegyed részben magyar huszárokból és bakákból s lengyel dzsidásokból állott.
Az ellenzék az 1847-i országgyűlésen többségben volt, de ez a többség sem nagy, sem elég tömör nem vala. Metternich ügynöke, Wirkner remélte, hogy többeket különféle eszközökkel levehet a lábukról. S ez a remény teljesült is. A megyék többsége az utasításokban az adminisztrátori rendszer ellen nyilatkozott ugyan, de mikor február 5-én az adminisztrátori kérdésben - mely életkérdés volt Apponyi kancellárra nézve - ingerült vita után szavazásra került a sor, néhány renegát ellenzéki, a soproni Simon, a bihari Reviczky stb. a kormánnyal szavazott s megtagadva utasítását, elidálta követtársának szavazatát és többségre segítette a kormányt. Reviczky követtársa, a beteges, megtört Papszász lelkesedve jelentette ki, hogy Bihar szelleme mindig alkotmányszerető volt, de a demoralizáció öli meg a nemzeteket, hogy ő Gömörrel (az ellenzéki indítvánnyal) szavaz, mert neki nem kell rang és hivatal, neki szabadság kell és haza.
Az ellenzék nagy része idegenkedett Kossuthtól. Némelyeket Széchenyi barátsága, másokat a saját befolyásuk féltése indított erre. Volt, aki Kossuth politikáját valóban veszélyesnek tartotta. Voltak ócsárlói haszonlesésből, különcködésből és nagyúri bornírtságból. Br. Kemény Zsigmond mondja ezt, ki 1848/49-ben és utóbb is legszenvedélyesebb antagonistája volt Kossuthnak. (Forradalom után I. 108. s köv.)
Érdekes mozzanata volt az 1848/48-i országgyűlés első szakának Kossuth és Széchenyi első mérkőzése a felirati vitában. Az ellenzéki felirati javaslatban ez a figyelemre méltó mondat foglaltatott: "Kijelentjük, hogy intézkedéseink által a szomszéd örökös tartományokkal, érdektalálkozásaink méltányos kiegyenlítésére, hazánk országos önállásának s törvényes jogainak megőrzése mellett, annál nagyobb készséggel nyújtandunk segédkezet, minél erősebben meg vagyunk győződve, hogy ezen kiegyenlítés nehézségei nem a közöttünk létező szövetséges viszony természetéből erednek." Somssich, a kormánypárt vezére, semmitmondó felirati javaslata, illetőleg Széchenyinek ezt némileg módosító közvetítő indítványa ellenében az ellenzék javaslata három szavazattal győzött. A kormány régi szokása szerint a főrendeknél buktatta meg a követi tábla felirati javaslatát. Ez az eljárás a régibb gyakorlat szerint hónapokig tartó üzenetváltásra s végtelen időpocsékolásra vezetett volna, tehát Kossuth azt indítványozta, hogy a követi tábla egyszerűen tegye félre a feliratot. A válasz elmaradása lett tehát a válasz a kormány propozícióira.
Ez még fokozta a kormánypárt dühét Kossuth ellen. Főfeladatnak most már az ő megbuktatását tekintették. Nem számítva István főhercegnek nádorrá való megválasztását, ennek az országgyűlésnek a februári forradalmat megelőző időszakára eső tevékenysége tulajdonképp egy kísérletben merült ki, melynek célja Kossuth megbuktatása lett volna. Széchenyi egy középpárt alakításán fáradozott, mely megszüntette volna Kossuth vezéri szerepét. Az aulikus Lónyai János közvetítő politikát ajánlott a nádornak s ezt a tervet Bécsben is rokonszenvesen fogadták. Most is, mint a legtöbb esetben, külpolitikai tekintetek hatottak az udvar magatartására. Szicíliában már januárban kitört a forradalom. Milánóban már csak Radetzky bírta féken tartani a lakosságot, Carlo Alberto szardíniai király magatartása gyanús volt, Párizsban Lajos Fülöp és Guizot helyzete is aggasztó volt, s maga Metternich úgy nyilatkozott Széchenyi előtt, hogy 5-6 hónapon belül komoly események várhatók Európában. Kellemes lett volna tehát a kormánynak, ha olcsó áron leszerelhette volna a magyar ellenzéket. S ennek egy része hajlandó is lett volna paktumra lépni a kormánnyal. Szentkirályi Móric, Kossuth Pest megyei követtársa volt egyik fő faktora az intrikának. Tárgyalások indultak meg Kossuth mellőzésével. Az ellenzékiek hajlandók voltak fátyolt vetni az egész adminisztrátori sérelemre Apponyi maradt volna, de viszont a kormány királyi leiratban megígérte, hogy a közteherviselés, az örökváltság és a városok kérdésében enged. Ez alatt ne képzeljünk valami gyökeres reformot. Az örökváltság oly módon eszközöltetett volna arra, hogy a megváltási tehernek csak felét vagy harmadát viselje a "közállomány". A robot megszüntetésére bizonyos számú éveket akartak kikötni. A jogegyenlőséget is csak elvileg akarták kimondani. A városok kérdése úgy oldatott volna meg, hogy a királyi városoknak, melyeknek eddig az országgyűlésen együttesen csak egy szavazatuk volt, jövőben összesen 16 szavazatot engedtek volna. Az egyenjogúság alatt nem a törvény előtti egyenlőséget, nem is a valóságos képviseleti rendszer behozatalát, hanem azt értették, hogy a jobbágyközségek bizonyos mérsékelt kollektív képviseletet kaptak volna a megyegyűlésen.
Ilyen s ehhez hasonló reformok alapján történt volna a kiegyezés a kormány és az ellenzék között. Nem akarom állítani, hogy ezek a reformok merőben értéktelenek lettek volna, de a valódi jogegyenlőségtől és közteherviseléstől nagyon távol maradtak. A parlamenti felelős kormányrendszernek pedig nyoma sem volt ebben a rendezkedésben Az országgyűlés joga a költségvetés megállapítására s a kiadások számonkérésére egyszerűen elmaradt, a dikaszteriális kormányrendszer a Bécstől való függés összes nyomorúságaival egyetemben megmaradt volna.
Szentkirályi Móric, Kossuth Pest megyei követtársa ráállt arra, hogy kellő pillanatban Kossuth szavazatát a saját ellenkező szavazatával megsemmisíti s tüstént lemegy Pestre, hogy a megye határozzon, kinek ad igazat, Kossuthnak-e vagy Szentkirályinak? Számítottak rá, hogy a megye Szentkirályinak fog igazat adni s akkor Kossuth kénytelen lesz leköszönni.
Ha az ellenzék ily olcsó áron leszerelt s a kilátásba helyezett nagyon is szerény reformokkal beérte volna, akkor is kétes maradt volna ugyan, hogy a reakció, ha majd erőre kap, még ezeket is vissza nem veszi-e. Egy azonban feltétlenül bizonyos: az 1848-i törvények nem jöttek volna létre.
A terv nem sikerült. Szentiványi Károlyt és Szemerét is be akarták vonni a cselszövénybe, s ezek közölték a dolgot Kossuthtal és híveivel, mire a disszidensek egymás után megszökdöstek. Maga a nádor is beismerte, hogy a frondeur-ök jégre vitték.
Báró Kemény Zsigmond, Kossuth nagy antagonistája erről a cselszövényről írva azt mondja, hogy "amit jószándékú emberek Kossuth ellen tettek, csak növelte népszerűségét. A vezérek félénksége, kik egy terv elfogadásába bemenni mertek, de végrehajtásától visszadöbbentek, Kossuth emelkedésére hatott."
Széchenyi január 29-én ezt írta Naplójába: "Apponyi, Ürményi, Széchen, Sommsich, Dessewffy et Comp. eleget parancsoltak, világosan látom, mind inkompetensek, magam veszem a dolgot kézbe, Bécsben is, Pozsonyban is, a conservativeknél és az ellenzéknél."
A krízis napjaiban csakugyan felajánlotta szolgálatait. Március 4-én, egy nappal Kossuth korszakot alkotó beszéde után ezt írja Naplójába: "marc. 4. országos ülés - a jó gondolatok későn jönnek - Wirknernél - hát ha én teljhatalommal? Feltételeim: 10.000 frt tüstént, 5000 frt havonként. Folyó kiadások. Szent István nagy kereszt. Általam fogalmazott Handbillet, melyben teljhatalom és garancia. Kinevezhetek, akit akarok. Mindnyájan engedelmeskedjenek nekem. Minden adminiculum. Katonaság. Semmi ellenparancs, mielőtt visszahívatom. Titok. Hat hónapra országgyűlés. Desauálhatnak. Biztosítékok: fejem, családom, javaim. Ellenzéki kör s minden politikai club feloszlattatik, ne legyen presszió."
Tehát Széchenyi egyszerűen diktátornak ajánlkozott a Kossuth március 3-i beszédében indítványozott reformok érdekében megindult mozgalom megfékezésére. A nagy gróf bizonyára jóhiszeműen járt el. Rettegése a forradalomtól, a jakobinus terrortól, mely benne már monomániává lett, magyarázza magatartását. De Bécsben nem fogadták el ajánlkozását. Ő ekkor már nem a 30-as évek nagy Széchenyije volt, hanem egy erősen aláásott idegzetű, megtört, népszerűségében lehanyatlott ember. Bécsben már nem vették komolyan. Eszméit, ötleteit Metternich csak "Stefferliádoknak" nevezte.
*
A februári forradalom bekövetkezett. Hamarabb, mint Metternich hitte és többet rombolva, mint amitől az ancien régime emberei aggódtak. Elseperte Lajos Fülöp trónját. A magyar konzervatívok épp úgy elvesztették fejüket, mint Metternich s az egész bécsi udvar. A februári forradalom hatását a magyar országgyűlésre Kemény Zsigmond a következő jellegzetes szavakkal festi: "A pártok falanxai szétoszlottak, mint a római katonák, mikor először látták meg azokat az óriási állatokat, melyeken az epiróták királya a tábor- és ostromszereket Róma ellen vitte."
De akármily mély volt ez a hatás, egyet ki kell emelnünk: a februári forradalom mozgató erői közül a két legjelentékenyebbet, a szocializmust és a respublikát a magyar közvélemény nem fogadta el. Ha ez időben már szabad komolyan magyar radikalizmusról beszélnünk, hangsúlyoznunk kell, hogy ez a radikalizmus tartalmára nézve alig különbözött attól, ami eddig is a magyar szabadelvű ellenzék programja volt. Csupán a keresztülvitel gyorsabb tempója által különbözött attól.
Azok a republikánus fantazmagóriák, melyek a következő év ápril 14-én egy rendkívüli helyzet szülte forróláz közepette felmerültek, ne tévesszenek meg bennünket. A magyar nép a februári forradalom után is monarchikus maradt. A magántulajdon pedig soha sem volt Magyarországban nagyobb biztonságban, mint ebben az időben. Széchenyit, ki a minisztérium Pestre költözése után folyton attól rettegett, hogy a tömeg megrohanja a vagyonosokat s megkezdődik ezek lemészárlása, barátai igyekeztek megnyugtatni s figyelmeztették erre. Széchenyi alagutat akart ásatni lakásából a Dunapartig, hogy ha majd megkezdődik a rablás és gyilkolás, családjával együtt menekülhessen. De ezek már az ő beteges agyának rémlátásai voltak. Magyarországon a személyes és vagyonbiztonság soha sem állt jobb lábon, mint azokban a politikailag izgalmas időkben. A rácok és oláhok rablásai és gyilkolásai egészen más lapra tartoznak. Az itt-ott felmerülő zsidóellenes kihágásoknak a kormány hamar ura lett.
Jelentékeny volt a lökés, melyet a magyar közvélemény a párizsi forradalomtól nyert, de ez a lökés kizárólag azoknak az eszméknek gyorsabb és bátrabb valósítására hatott, melyek már régóta a nemzeti reformtörekvések inventáriumához tartoztak.
Az első lépés ebben az irányban Kossuth március 3-i nagy beszéde volt. Ez volt egyúttal ennek a tüneményes életpályának legnagyobb tette. Szabad föld, demokratikus alapon álló jogállam, felelős kormány - ezeket követelte Kossuth március 3-án, egy hajszálnyival se többet.
Másodlagos hatása volt annak a nagy beszédnek, hogy megadta a lökést a bécsi mozgalomhoz, melynek nyomában egy alapjában korhadt, erkölcsileg bukott, embertelen, buta és minden ízében korrupt kormányrendszer mint egy kártyavár, összeomlott. De hát ez nem hiba, hanem inkább érdem.
Minket legközelebbről a 48-i törvények megalkotása érdekel. Ennek a megindítása egészen Kossuth érdeme. Mellette hálásan kell megemlítenünk István nádort, ki azokban a nagy napokban, mikor a nemzet vezérei, Deák, Batthyány, Széchenyi ama törvények szentesítését Bécsben sürgették, magaslatán állott nagy és nemes nádori hivatásának, mely a nemzet és a király közötti közvetítésben áll. Sajnos, hogy a dolgok későbbi stádiumaiban nem mutatkozott elég erősnek s összeroskadt ama feladatok súlya alatt, melyeket e mozgalmas idők tőle megköveteltek volna.
Az 1848-i törvények megalkotásának történetét remekül megírta Deák Ferenc a Lustkandl ellen intézett közjogi munkájában. Ezt itt ismételni felesleges. Deák munkájából megtanulhatja minden magyar állampolgár, hogy azok a törvények a legkorrektebb formák közt jöttek létre s az uralkodó által - az uralkodóház minden kiválóbb tagjának jelenlétében - ünnepélyesen szentesíttettek Pozsonyban 1848. ápril 11-én. Nem forradalmi úton jöttek e törvények létre, nem is tartalmaznak mást, mint a legszükségesebb reformokat.
Elszakadásra való törekvésnek nyoma sincs ezekben a törvényekben. Mutatja ezt az is, hogy mily keveset kellett belőlük 1867-ben eltörölni. A nádornak mint a király alteregójának szerepére vonatkozó törvényt, melyet a monarchikus elv elleni merénylet gyanánt szoktak feltüntetni, akár érvényben is hagyhatták volna, mert a nádori méltóság be nem töltése következtében, mint Corpus jurisunknak nem egy elavult törvénye, egyszerűen tárgytalanná lett.
E törvények megalkotása elsőrendű alapvető állampolitikai cselekedet volt, mely a nemzetnek életét mentette meg. Gondoljuk csak meg, milyen következményei lettek volna, ha e törvények helyett oly hiányos félreformok jöttek volna létre, aminőkkel az ellenzék egy része egy szerencsétlen pillanatban nemrég beérni kész volt, vagy ha a törvények alkotása egészen elmaradt volna. A később erőre kapott reakció elnyomásától ez esetben sem menekült volna meg az ország. Erre a mozzanatra még alább vissza fogok térni. De, ami fő, hiányzott volna a leghatásosabb törvényes eszköz, mely másfél évtizedes elnyomás után az alkotmány helyreállítását oly hathatósan előmozdította. Ha a nép milliói a későbbi osztrák kormányban látták volna felszabadítójukat, s ha Deáknak nem lett volna miben megvetni lábát, a magyar nemzet pedig úgy állt volna a világ ítélőszéke előtt, mint elavult, korszerűtlen kiváltságok visszakövetelője; akkor a magyar államiság új életre ébresztése, mely 1867-ben megtörtént, sohasem sikerült volna. Elismerte és hangoztatta ezt ismételve maga Deák, valamint elismerte azt is, hogy Kossuth nélkül a 48-i törvények semmi esetre sem jöttek volna létre.
Egyik legfőbb vád Kossuth és a 48-i törvényhozás ellen, hogy e törvények szentesítését az udvar szorult helyzetének felhasználásával eszközölték ki. Erre a vádra szinte megfelelt Deák örökbecsű közjogi államirataiban. Nem szorosan közjogi, hanem politikai álláspontról nézve a dolgot: szintén világosan kitűnik a fenti felfogás képtelensége. Ha e kifogás jogusultsága elismertetnék, a legfontosabb alkotmánytörvények érvényességét le lehetne tagadni, mert éppen ezek s éppen a legfontosabbak kivétel nélkül a korona és az illető nemzet közti kompromisszumok eredményei, vagyis többé-kevésbé ellentétes erők eredői. Az aranybullákat és a magna chartákat mind a lomtárba kellene dobni, mert ezeket a nemzetek mind oly helyzetekben teremtették meg, amelyekben az uralkodó a viszonyok kényszerűségénél fogva azokhoz beleegyezését megadni kénytelen volt.
A bécsi és linzi békekötés, mely a nemzet sarkalatos jogait biztosítja, szintén semmis volna - hisz ezek pláne fegyveres erővel vívattak ki.
Ama képtelen elmélet szerint a népeknek, illetőleg a népek vezető államférfiainak csak olyankor volna szabad valamely, az országokra nézve hasznos reformot indítványozni, mikor annak keresztülvitelére kilátás nincs. Ez képtelenség s ebből következik, hogy a 48-i törvények megalkotását akkor kellett, mert csak akkor lehetett megindítani, mikor ez tényleg megtörtént.
Az 1848-i törvények elismerték a közös ügyek létezését, aminthogy elismerte ezt a magyar országgyűlés a koronához ismételve intézett felirataiban. Ez ügyek mikénti kezelésének szabályozását, mint ama törvények szükséges kiegészítését, már 1848-ban komolyan tervezték éppen a magyar államférfiak. Hogy az új magyar minisztérium hivatalba lépése után rögtön nem kezdeményezte és nem is kezdeményezhette a közös ügyek mikénti intézésének szabályozását, annak több oka volt. A két legfontosabb ok ez: Ausztriában beállott felfordult állapot miatt egyelőre nem is lett volna kivel tárgyalni e kérdéseket. A másik ok: teljes bizonytalansága annak a viszonynak, mely az osztrák örökös tartományok s az egységes német birodalom közt éppen akkor kialakulásának kezdetén volt.
Egyébiránt a közös ügyek mikénti intézésének kérdésében a kezdeményezés semmivel sem volt kevésbé az osztrák félnek kötelessége, mint a magyarnak. Mégis mindig csak a magyarokat korholják, hogy ebben kérdésben kezdeményezőleg fel nem léptek. Ez a korholás nem jogosult, mert a közös ügyek szabályozását Batthyány 1848 augusztusán tényleg kezdeményezni akarta, de e kezdésre az osztrák kormány egy hazugságokkal teljes ún. "Staatsschrifttel" állott elő 1848 augusztus havában, mely egyszerűen tagadta az 1848-i magyar törvények érvényességét. E "Staatsschriftet" némelyek szerint maga dr. Bach Sándor miniszter írta. Mindenesetre az ő utasítása szerint s az ő felügyelete alatt készült az. A magyar országgyűlés ezen otromba támadás ellenére menesztett a bécsi reichsrathoz egy küldöttséget szeptember havában, mely a tárgyalásokat meg akarta kezdeni, de a küldöttséget, melynek vezértagja Deák Ferenc volt, mivel időközben a szlávok és a reakcionáriusok jutottak többségre, nem is bocsátották a reichsrat elé.
*
Az események amaz emlékezetes evolúciójában, melynek kiindulási pontja a március 3-i beszéd, a történelem Kossuthnak adott igazat. Széchenyi javaslata, hogy e mozgalmas időben, mikor Bécs az udvar ellen fordult, a magyar nemzet álljon a dinasztia pártjára, vagyis vállalkozzék az osztrákok alkotmányos mozgalmának letörésére, miként a horvátok a magyarok ellen hasonlóra vállalkoztak: nemcsak a magyar nemzet évszázados múltjával és minden nemesebb ösztönével ellenkezett s erkölcsi lehetetlenség volt, hanem jutalma is ugyanaz lett volna, mint amiben a horvátok részesültek: elnyomás és germanizáció.
*
A reakció fellépését nem azok az ún. túlzások idézték elő, melyekkel Kossuthot vádolni szokás. Amit a kamarilla, eleinte burkolva, már a márciusi napokban tett, s amit később nyílt sisakkal a magyar nemzet és alkotmány ellen elkövetett, annak sokkal mélyebben fekvő okai voltak. Ma már feltétlenül megbízható bizonyítékaink vannak arra, hogy az ún. kamarilla tevékenysége jóval a 48-i törvények szentesítése és a magyar kormány kinevezése előtt megkezdődött. Szőgyény alkancellár, ki az udvar döntő tanácskozásaiban személyesen részt vett, emlékirataiban megírja, hogy mikor végre a 48-i törvények szentesítésére elhatározták magukat, ezt mindig azzal az ürüggyel tették, hogy ez tőlük megfélemlítés által csikartatott ki. Wirkner udvari tanácsos pedig, ki ama válságos napok eseményeinek minden részletébe beavatva volt, kinyilatkoztatja, hogy minden engedményt azzal a reservatio mentalisszal adtak meg, hogy azokat, mihelyt lehet, visszaveszik Az események ezt igazolták is.
A reakció élén az uralkodóház két szép nőtagja, Zsófia főhercegnő és Mária Anna császárné állott, bizalmasuk és segítőjük Windischgätz herceg volt. A temperamentumos Zsófia főhercegnőről valaki azt mondotta, hogy ő volt akkor az egyetlen férfi a dinasztia tagjai közt. Ez elég szellemesen hangzik, de nem volt igaz. Nem volt ő "férfi", hanem igazi nő, ki egészen személyes impresszióinak hatása alatt állott. Mária Antoinette gyászos sorsától rettegett, anyai szíve pedig a fiára váró trón jövőjéért aggódott. S ez nem volt csoda, hisz a monarchia hajója akkor összes eresztékeiben recsegett. A magyarok iránt mind a két fejedelmi hölgy bizonytalan volt, mert sajnos félreismerte őket. Ami az uralkodóház férfi tagjait illeti, ezek közt akkor csakugyan alig volt valaki, aki vezérlő szerepre alkalmas lett volna. Albrecht főherceg indulatos, erőszakos katona, aki a bécsi népre komoly ok nélkül lövetett, de nem volt államférfiú. János főherceg, a német birodalmi Reichsverweser és István főherceg nádor jöhetett volna leginkább számba, de ezekre egy neme a csendes bojkottnak nehezedett Az előbbiről azt hitték, hogy német császár, az utóbbiról, hogy magyar király szeretne lenni.
A magyar konzervatívoknak és az országgyűlés ún. békepártjának végzetes tévedése volt az a hiedelem, hogy a 48-i vívmányok egy részének feláldozása árán, talán valamivel módosított 47-es alapon, kiegyezést lehetne létesíteni az udvarral.
A Metternich-féle régi Ausztria azonban meghalt, azt halottaiból feltámasztani lehetetlen volt. Az új Ausztria keretébe pedig semmiféle magyar alkotmányosság bele nem fért.
A bécsi forradalmak egészen a szabadelvű osztrák németség mozgalmai voltak s a német egységért való rajongás hatása alatt mentek végbe. A szabadelvű osztrák németség égett a vágytól, hogy a frankfurti parlament égisze alatt kialakuló német birodalommal minél szorosabb kapcsolatba juthasson. Ámde a német alkotmány 2. §-a szerint "a német birodalom egy része nem lehet nem német országokkal egy állammá egyesítve". A 3. §. szerint pedig: "Ha egy német tartományban az államfő egy nem német tartománnyal közös, akkor a két tartomány közötti viszony a tiszta perszonálunió elvei szerint rendezendő".
A német egységi mozgalom és a német birodalmi alkotmány tehát egyenesen követelte a 48-i magyar alakulást, sőt ennél többet követelt, mert ez a magyar alakulás még nem is volt egészen tiszta perszonálunió.
E politikai alakulásnak körrajza, melynek a magyar különállás egyenesen posztulátuma volt, egy ideig a világesemények láthatárán lebegett. Kossuth és a magyar kormány, beleértve a nádort is, ezt az alakulást komolyan vették, Szalay Lászlót követül küldték Frankfurtba, s ez ott szívesen fogadtatott. János főherceg volt az új birodalom kormányzója, ki el is rendelte a birodalomhoz tartozó összes államok csapatainak, tehát az osztrák örökös tartományokéinak is, felesketését a német alkotmányra. (Ez bizonyos alakban végre is hajtatott 1848 augusztus elején.)
A dinasztia ebbe az alakulásba őszintén soha sem ment, nem is mehetett bele, hisz ez egyértelmű lett volna a monarchia széttagolásával és mediatizálásával. Egy egységes német birodalmi végrehajtó hatalmat az összes német fejedelmeknek, Ausztriának és Poroszországnak is a feje felett, akkor nemcsak a frankfurti parlament, de egész Németország közvéleménye és a szabadelvű osztrák németség is lehetőnek tartatott. Meg is alakíttatott e központi hatalom; hogy később ábrándképnek bizonyult, annak a magyarok nem okai.
Az osztrák szabadelvű németségen kívül Ausztriának egy mérvadó faktora sem volt őszinte híve ennek a német birodalmi alakulásnak: az udvar, a katonák, a bürokrácia, a nem szabadelvű osztrák németek, mindenek felett pedig a csehek halálos ellenségei voltak a német egységes birodalomba való beolvadásnak.
Minthogy pedig sem az új német birodalomba beolvadni, sem a Bundból kilépni nem akartak, önként következett ebből Schwarzenberg herceg politikája: belépni a monarchia egész területével egy Ausztria érdekei szerint szervezendő Bundba s ebben magához ragadni a vezetést.
Első állomása e politikának egy egységes Ausztria megalkotása volt. Ma már tudjuk, hogy az udvar és Schwarzenberg herceg ebben a pontban tranzakciót nem ismert, mert a centralisztikus Új-Ausztria megteremtése volt politikájának leglényegesebb s elengedhetetlen alaptétele. Ez pedig megkövetelte Magyarország alkotmányának, ún. államiságának megsemmisítését, területének szétdarabolását s az egységes monarchiába való beillesztését.
Második állomásul Schwarzenberg herceg politikájának a német birodalomban való hegemónia megszerzése volt célba véve. E merész koncepciónak a frankfurti parlament terve szerint megalkotott szövetséges állam, bár annak élére kormányzóul János főherceget állították, nem felelt meg. A bécsi udvar engesztelhetetlen ellensége volt a frankfurti birodalmi alkotmánynak, mert ez a monarchia dualizálását egyenesen követelte.
Bécsben a német kérdés megoldását következőleg kontemplálták: vagy legyen egy új német Staatenbund - nem Bundesstaat! -, s a monarchia egész osztatlan és egységes területével lépjen be ebbe a Staatenbundba, éspedig oly feltételek mellett, melyek Ausztriának biztosítsák a vezetést. (Ily alakulást célzott Schwarzenbergnek a frankfurti parlamenthez intézett diktátori hangú 1849. március 9-i jegyzéke.) Vagy állíttassék vissza az 1815-i régi Bund és ebben is fenntartassék és megerősíttessék Ausztria eddigi hegemóniája.
Mind a két eshetőség lényeges premissza gyanánt megkövetelte Magyarország államiságának megsemmisítését. Ha sikerült volna megvalósítani az első eshetőséget, vagyis a hetven milliós birodalom régi merész álmát, ennek kedvéért készek lettek volna megtartani az 1849. márciusi oktrojált alkotmány szerint való centrális parlamentet. Ez nem sikerülvén s a régi Bundra való visszatérés kerülvén sorra, még ezt a halvány alkotmányosságot is a lomtárba lökték s áttértek a központosító abszolutizmusra.
Magyarország alkotmányossága és állami léte e két kombináció közül egyikbe sem fért bele. Mind a kettő megkövetelte Magyarország beolvasztását az új Ausztriába: az első központi parlamenttel Bécsben, a második ily parlament nélkül, a meztelen abszolutizmus alakjában. Mint tudjuk, az utóbbi kombináció valósult meg.
A Metternich-féle régi Ausztria még megtűrte a tökéletlen magyar alkotmányosságot, jóllehet ezt is kellemetlen koloncnak tekintette. A Schwarzenberg és főmunkatársa, Bach koncepciója szerint kialakult új Ausztria nem tűrt meg semmiféle magyar alkotmányt. Ennek az új Ausztriának a vezetői örültek, hogy előállt az ürügy és alkalom e kellemetlen kolonc lerázására. Hisz biztosra vették, hogy Jellasics pár hét alatt elbánik a magyarokkal s bevonul Budapestre.
A bécsi politika tehát kizárt minden tranzakciót, minden kiegyezést. Szörnyen kiábrándulva győződtek meg erről nemsokára a magyar konzervatívok. Kissé később meggyőződtek a szlávok is, a hűséges horvátokat sem véve ki.
A magyar konzervatívok politikája tehát, mely azon a hiten alapult, hogy körülbelül 47-es alapon ki lehet egyezni az új Ausztriával s az országgyűlés ún. békepártjáé, mely valami hasonló megoldásban reménykedett, kezdettől fogva teljesen a levegőben függött. Minden kompromisszum lehetősége feltétlenül ki lévén zárva, a történelem útja a magyar nemzetre nézve az önvédelmi harc vérkeresztségén és a Schwarzenberg-féle központosító autokrácia poklán vezetett keresztül. A történelem nem azoknak adott igazat, kik a kamarillával minden áron békét kötni, tehát egy lehetetlenséget akartak, hanem azoknak, akik azt vallották, hogy Magyarországnak fegyverrel kell védenie jogait s becsülettel megvívnia az önvédelmi harcot.
Helfert, az udvar politikájának alapos ismerője, nem tagadja, hogy az udvar kezdettől fogva el volt határozva, nem megoldani, hanem fegyverrel szétvágni a magyar kérdést.
Két héttel a 48-i törvények szentesítése előtt megtörtént erre az első lépés: a horvátok kijátszása a magyarok ellen, egy eladósodott, de az izgatás terén ügyes ezredesnek, Jellasicsnak kinevezése horvát bánná és egyúttal parancsnokoló tábornokká Horvátországban. Ennek a kinevezésnek a története részletesen el van mondva Szőgyény alkancellár emlékirataiban, ki jelen volt a március 21-én Ferenc Károly főhercegnél tartott döntő tanácskozmányon. Szőgyény is, a nádor is aggályokat nyilvánított Jellasics kinevezése ellen, de ez mégis megtörtént. Befejezett tényt akartak teremteni a magyar minisztérium kinevezése előtt. Magyar konzervatív politikus, báró Jósika Samu erdélyi kancellár tanácsolta Jellasics kinevezését s az egész horvát akció megindítását. Vajon tudatos hazaáruló volt-e Jósika? Vagy talán ő is, mint konzervatív elvtársai közül sokan, csupán egy szörnyű tévedés áldozata? Az utóbbi a valószínűbb. Az egész horvát sakkhúzást ő és elvbarátai akkor egy egészen alárendelt epizódnak tekintették, mely pár hét alatt véget vet majd az egész magyar 48-as alkotmányosdinak. Azután pedig következik a konzervatívok gazdálkodásának folytatása ott, ahol elhagyták.
Későn ébredtek fel a magyar konzervatívok és a tout prix békepártiak ebből a rettenetes álomból, melynél fogva azt hitték, hogy a Schwarzenberg herceg Ausztriája egyszerű folytatása a Metternich Ausztriájának. Késő volt Jósikának egész az inzultusig menő szembeszállása barátjával, Schwarzenberg herceggel. És késő volt, hogy a döblingi remete ezt írja Schwarzenbergről Blickjében: "Ez a vámpír lett a tizenkilenc éves, tapasztalatlan fejedelem tanácsadója, hogy nemzetünket vérbe fojtsa, becsületét, életét elrabolja, akit mindezekért verjen is meg a mindenható átka." (Blick, 457.l.)
Széchenyi, mint sok más esetben, túllőtt a célon: a magyar nemzetet legyőzték de a becsülete megmaradt s életereje is győzedelmeskedett a nagy katasztrófán. A magyar nemzet él és ma kétszer annyi magyar van, mint 1848-ban.
*
A tranzakcióra való hajlandóság a támadó reakció részéről tárgyi és alanyi okból ki lévén zárva, a történelem az elé az alternatíva elé állította Magyarországot: vagy megadni magát gyáván, kardcsapás nélkül, vagy védeni magát teljes erejével, s ha győzni nem lehet, mindesetre megmenteni a becsületet. Mennyiben állott ez áprilistól szeptember elejéig az ügyeket intéző 48-i magyar kormány e feladat magaslatán?
Batthyány a legkiválóbb embereket igyekezett kabinetjében egyesíteni. Ez sikerült is neki. Az első magyar minisztérium az ország legkitűnőbb embereit egyesítette magában. Az egész ország bizalommal tekintett erre a minisztériumra. Az 1848. július 2-ára Pestre összehívott új képviselőházba pártharc nélkül a kormánynak igen jelentékeny többsége jött össze. Ennek a háznak az arculata lényegében hasonlított az előbbi követi kamara arculatához. A Ház tagjainak száma nagyobb lett, a szellemi fajsúly ennélfogva átlagban némileg csökkent. Egészben véve azonban az új képviselőház nem ellentéte, hanem kibővítése volt a régi követi táblának. A kormány tagjai iránti bizalomnak volt köszönhető az is, hogy a földesúr és a jobbágy közti viszony megszüntetése sehol rázkódással nem járt. A magyarság természetesen mindenütt rokonszenvesen fogadta. Földosztási hajlamok nem mutatkoztak. Ahol voltak differenciák bizonyos földekre nézve a volt jobbágyok és a földesúr közt, a nép küldöttségekkel járult Deák Ferenc elé s az ő bölcs fölvilágosításaiba, mint valami békebíró ítéletébe, rendesen belenyugodott.
A miniszterek egyenként a legkitűnőbbek voltak. A kormány egészben egyike volt a leggyengébbeknek. Nagy baj volt ez oly időben, mikor vaskezű kormányra lett volna szükség. A kormány a legkülönbözőbb gondolkodású és érzésű embereket egyesítette magában. Egység, egyetértés, egyöntetű, világos cselekvési program hiányzott. Sajtóorgánuma nem volt a kormánynak. Elvének azt vallotta, hogy nem egy pártra, hanem az összes pártokra kíván támaszkodni.
A kabinetben ott volt mindenekelőtt a két nagy ellenfél: Kossuth és Széchenyi. Kell-e magyarázni, hogy Batthyány nem nélkülözhette Kossuthot? Ennek volt legnagyobb hatalma a parlament felett, ő hozta létre az új alapvető törvényeket, melyeknek végrehajtása lett volna a kormány természetes programja, ha normális idők következtek volna.
Kossuth volt a kabinetben a legnagyobb erő azáltal, hogy korának legnagyobb szónoka volt. Ez volt az ő legerősebb oldala, hatalmának forrása. Még legnagyobb ellenfele is, báró Kemény Zsigmond, ki lehetőleg szűkmarkúan méri neki az elismerést, így ír róla: "Semmi kétség, hogy Kossuth csodálatosan szép orgánummal bírt, melynek a suttogástól kezdve a legélesebb hangokig saját varázsa volt, ellenállhatatlan, majdnem hódító! Őt az arckinyomattól egészen a kéz legkisebb mozzanatáig, ha nem is művészi, de gyakorolt, kellemes és néha kiválóan nemes előadási modor jellemzé. Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek voltak, soha az unalmasságig hosszúk vagy a figyelem fárasztásáig tartalmasak nem valának."
A pátosznak az a túltengése, mely Kossuth beszédeiben az ezeket olvasó modern ember előtt hibául tűnik fel, akkor nem volt hiba, hanem erény. Eszköze az emberek érzelmei és akarata feletti uralomnak.
Az emberek vezetésének másik lényeges eszköze, az államférfiúi sikereknek minden másnál fontosabb tényezője, az emberismeret nem állt ékesszólásának magaslatán, sőt alig tévedek, ha azt mondom, hogy Kossuthnak ez volt a leggyengébb oldala. Államférfiúi tájékozottság és tapasztaltsága sem ütötte meg mindig a vállaira nehezedő óriási feladatok mértékét. De hát mikor is szerezhetett volna magasabb államférfiúi tapasztalatokat 1848 előtti szereplése alatt? Talán a börtönben, magános meditációi által, vagy a szerkesztőségben vagy a megyegyűléseken? Ezt a hiányt Kossuthnak szokatlanul nagy észbeli képessége, felfogásának csudálatos gyorsasága is csak részben pótolhatta.
Annak a gyorsaságnak, mellyel magát új feladatokba beletalálta, feltűnő példája pénzügyminiszteri működése. Ezt a tárcát senki sem merte elvállalni, azért jutott neki. Mindenki más összeroskadt volna e teher alatt. Kossuth, pénzügyi téren homo novus, mégis bírta. Pedig az előző kormány, illetőleg a pénzügyek felett rendelkező osztrákok gondoskodtak róla, hogy a magyar minisztérium hajója a pénzügyi nehézségeken szenvedjen hajótörést. Számítottak is erre. Gondosan kiürítették a magyar állami pénztárakat s Kossuth csak 480.000 forint készpénzt vett át - nem sokkal többet a semminél.
Államtitkárja megválasztásánál azonban szerencsés volt. A derék Duschekben elsőrendű szakerőre tett szert, ki ezenfelül odaadó, rendületlen híve volt és maradt mindvégig Kossuthnak és a magyar ügynek.
A zenit után a nadír. Kossuth mellett Széchenyi, ki tíz év óta ádáz harcot folytatott ellene. Lehet-e képzelni nagyobb ellentétet? Ennek dacára Batthyány mindent elkövetett, hogy Széchenyit bevonja a kabinet szolidaritásába, mert tartott tőle, hogy különben a minisztérium elleneinek táborát támogathatná. Meg kell azonban adni, hogy ez a nagy hazafi méltó volt önmagához. Igyekezett legyőzni magában minden személyes ellenszenvet. De hát ez neki sem sikerült mindig. Egyébiránt az ő, örökké ellentétes végletek közt hányattatott lelkében nevezetes változás ment végbe az 1848-i vívmányok megítélése körül. Márciusban az egész Kossuth-féle akciót nyersen ostobaságnak s a legnagyobb szerencsétlenségnek mondotta. A minisztérium megalakítása után az ellenkező végletbe csapott át. "Hosszú, halálos álom után - írja Széchenyi ezidőben - új, vagy legfeljebb sejtelemként reménylett, gyönyörű reggel hasadt fel az oly sokáig eltaposott haza felett. Ez úgy történt, hogy bátrabbak, merészebbek, kikkel magasabb, láthatatlan hatalmak látszanak szövetségben lenni, rövid napok alatt oly alapra fektették le a honnak jövendőjét, melyet - tisztelet, becsület, de igazság is - velem együtt más rokon hangyamunkások talán soha vagy csak nemzedékek után lettek volna képesek megalkotni."
Így viszonozta Széchenyi az elismerést annak a férfiúnak, ki őt legszenvedélyesebb harcaik közepett a legnagyobb magyarnak nevezte. De a következő hónapokban, mint tudjuk, felfogása ismét erősen eltávolodott a Kossuthétól.
Szemere volt a minisztérium legerősebb demokratája, de éppen ez okból sem a miniszterelnökkel, sem Széchenyivel nem rokonszenvezett. Klauzálra haragudott, Eötvös iránt hideg volt, Deák szkeptikus egyéniségében akadályát látta a haladásnak.
Deákról nem szükséges bővebben szólanunk. Ő normális viszonyok közt a legértékesebb szolgálatokat tette volna a 48-i törvényekben foglalt nagy átalakulás keresztülvitelénél. Mozgalmas időkbe nem volt való. Egyes esetekben mindazáltal így is nagyszerű szolgálatokat tett. Így a híres "Staatsschrift" cáfolatát egészen rábízták. Nevezetes, hogy szeptember 10-én, mikor már attól tartottak, hogy az országgyűlést feloszlatják - ami nemsokára meg is történt -, ő volt az, aki rámutatott arra, hogy ez a feloszlatás törvénytelen lenne, mert a törvény értelmében az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt feloszlatni nem szabad. Ő, aki, mint talán senki más, irtózott minden ún. forradalmi lépéstől, midőn törvényt érzett a lába alatt, kellő bátorságot tanúsított s lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy október 3-án, mikor a király az országgyűlést törvénytelenül feloszlatta, a nemzeti ellenállás természetes központi szerve, az országgyűlés a feloszlató leirattal dacolt és együtt maradt.
B. Eötvös, a nagy idealista, még kevésbé volt a beállott mozgalmas időkbe való ember, mint Deák. Becses közoktatási törvényjavaslatot terjesztett elő s tárgyaltatott is le akkor, mikor a nemzetnek a ház gyulladt ki a feje felett.
Herceg Eszterházy Pál, az Európa-szerte ismert grand seigneur a lehető legfényesebben reprezentálta a minisztériumot a király személye mellett, Innsbruckban is ott volt, de mikor meggyőződött róla, hogy az ellentéteket békés úton kiegyenlíteni nem lehet, még hamarabb, mint kollégái, leköszönt és eltávozott.
Legfontosabb lett volna a honvédelmi, mint akkor mondták, a hadügyi tárca. Ennek a betöltése a lehető legszerencsétlenebb volt. Kossuth hozta javaslatba Mészáros Lázárt, ki huszárezredes volt Radetzky seregében. Kossuth onnét ismerte, hogy néhány cikket írt a Pesti Hírlapba a selyemtenyésztésről. Az Akadémiának is tagja volt. Hogy a honvédelmi tárca betöltésénél a hazafias megbízhatóságot elsőrendű fontosságú minősítvénynek tekintették, az természetes és jogosult álláspont volt. Ennek meg is felelt a derék, bátor és jellemes katona. Mindvégig hű maradt a magyar ügyhöz és sanyarú számkivetésben fejezte be mocsoktalan életpályáját. De a katonai ügyek vezetéséhez megkívántató többi tulajdonságok csak fogyatékosan voltak meg benne: hiányzott a kemény kéz, az imponálni és parancsolni tudás.
Ilyen volt az a minisztérium, mely az újjászületett magyar állam hajóját a viharos tengeren kormányozni hivatva volt 1848 ápril elejétől szeptember 9-ig, amidőn Jellasics csapatai az országba betörtek. Békés időben, jóllehet hiányzott belőle a nézetek és érzelmek tökéletes összhangja, tagjainak kiválóságánál fogva kitűnő minisztérium lett volna. De midőn inogni kezdett a föld és már nagyon is hallgató földalatti moraj jelezte az irtóháború közeledtét, akkor ez a kabinet ingatag, habozó és gyenge volt, mert tagjainak nagyobb része nem tenni, hanem menni akart.
(További közlemények következnek.)