Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Figyelő · / · Kuncz Aladár: Két novellás könyv

Kuncz Aladár: Két novellás könyv
1. Lőrinczy György: A verdibáli nász

Megtörténhetett volna a következő dolog: mondjuk, Lőrinczy György nyolcvan s egynéhány esztendővel ezelőtt él és beküld egy novellát Kisfaludy Károlynak. Kisfaludy, az Aurora kedves és bonvivant szerkesztője, szegényesen bútorozott szobájában ül, szertehányt könyvek, poros Aurorák és abbahagyott képek között. Vele vannak a fiatal tanítványok: Vörösmarty, Bajza és Toldy. Mindnyájan pipáznak, mindegyiknek szépen és érdekesen bodorított romantikus frizurája van, szeretik egymást, önmagukat, fiatalságukat, fiatal képzeletük minden szertelenségét és körülöttük, fejük felett nehéz járású, napfényes füstkerekek szállonganak. (A beállítás, amint látható, egészen novellisztikus.) Kisfaludy, a vezér, egyik kezében tartja Lőrinczy kéziratát, a másikkal haját felsimítja és az elragadtatás hangján szólal meg: "Mely szép beszéllyel örvendeztetett meg bennünket ez a Lőrinczy! A beszély címe: Sólyom és Fehér, témája pedig röviden a következő: Sólyomnak és Fehérnek közös ékszerboltjuk van. Sólyom nős ember, a felesége szép és van egy apró gyermeke is. Az összeütközés: Fehér szerelmes lesz társa feleségébe s minthogy hiába ostromolja, kirabolja üzletüket, megszökik és egy levelet küld barátja feleségének, melyet izzó szerelemmel tölt meg. A levelet úgy írja meg, mintha kettőjük között bűnös viszony lett volna. (Pokoli ötlet - szól közbe Toldy.) Sólyom boldogsága és anyagi jóléte összeomlik. Züllésnek indul, de fia kedvéért nem hagyja el feleségét, hanem úgy bünteti, hogy húsz éven át egy szót sem szól hozzá. Megőszülnek, a gyerek megnő, minden nap együtt vannak - de szótól és ágytól távol. Húsz év múlva visszatér Fehér, a fekete Fehér, ki közben Amerikában találkozott lelkiismeretével, a nyomorgók elé rakja az elrablott kincseket és az asszony elrablott becsületét. A végső, megrázó jelenetben a házastársak egymásra borulnak s gyermekük jövendő boldogságában megtalálják a maguk elvesztett boldogságát is."

Kisfaludy mester elhallgat és örömmel legelteti szemét barátjai meghatott arcán. Pár percnyi mély csönd után Bajza szólal meg kellemes csengésű bariton hangján: "A történet kitűnően van kigondolva, s ha a stílje is jó, Auróránk nagy sikert ér el vele, különösen a serdülő honleányok közt..."

Minek folytassam tovább? Lőrinczy novellája nem került az Aurora-kör elé. Lőrinczy novellája most jelent meg, 1911-ben, tekintet nélkül arra, hogy azóta a preromantika lejárt, lejárt a romantika is, a realizmus, a naturalizmus is. Új idők jöttek, új áramlatokban élünk és csodálkozva olvassuk Lőrinczy könyvét és megdöbbenünk azon a bizonyos tényen, hogy nagyon sokan másféle csodálkozással, örömmel, bámulattal, elmerengve és ellágyulva olvassák nemcsak az ő novelláit, hanem sok másét is, a későszülöttekét, akiktől minket három-négy életfelfogás távolsága választ el.

Kétségtelen, hogy a harmincas évek preromantikája teremtette meg nálunk a novellát és a regényt. Történetet és cselekvényt akart minden áron, s különösen vonzódott a megdöbbentő összeütközésekhez, melyek azonban nem alakjaik lelkéből, hanem írójuk kombinációjából eredtek. Petőfi beszélyeiben még ezt a felfogást képviseli, míg költészete már a legszebb, legkifejlettebb magyar romantika produktuma. Prózánk lassúbb fejlődéséből magyarázható az a sajátságos tény aztán, hogy Petőfi, a költő, legalábbis húsz évvel idősebb Petőfinél, a beszélyírónál. A novellát a preromantika salakjától Jókai tisztította meg, míg Kemény és a kettőjük együttes hatása alatt támadt újabb regényirodalom belevitte a pszichológiát és az analízist. Ily körülmények közt roppant furcsának látszik, hogy ma, mikor már Kisfaludyék negyedik generációjának, a felületes analízisbe merülő novellának is lejárt a szent tavasza, még mindig vannak par excellence preromantikus írók.

Mert a preromantika legfeltűnőbb és legsajátságosabb oldala Lőrinczy írói egyéniségének. A Sólyom és Fehéren kívül elég lesz csak még egypár témájára utalnunk, hogy ezt világosan bebizonyítsuk. Ott van a Vörös ezredes, kit egyik hadnagya a biztos haláltól ment meg élete veszélyeztetésével, de az ezredes megtudja, hogy hozzáerőszakolt feleségének ez a hadnagy az ifjúkori, ideális szerelme, és mikor a nekiszánt golyót felfogó hadnagyot hordágyon elviszik előle, a következőképpen viselkedik: "Rá sem nézett a fiúra többet. Fölemelt fővel, ruganyos lépésekkel, nyugodtan indult a tábor felé és arra gondolt, hogy ő majd jobban céloz a bosnyáknál. Majd a szíve felé. (Miért éppen felé?) Majd, ha az orvos kijavítja azt a kis tévedést, ami miatt most egyelőre nem állhat szembe a kasznár fiával."

Egy másik novellája, Vergniaud lelke, így kezdődik: "Gyanafalvy Pál lecsapta a könyvet az asztalra" - tehát in medias res, a hőst egy ilyen mindennapi könyvlecsapó pózban kapjuk és megtudjuk róla a mese folyamán, hogy meglát egy fiatal úrilányt kétszer az utcán. Megtudja lakáscímüket, elmegy hozzájuk, megkéri a lány kezét, de kosarat kap, mert a lánynak van már valakije. Mit tesz ekkor egy Gyanafalvy Pál? (Minden olvasó varrókisasszony tudja:) Hazamegy és főbelövi magát.

Ki ez a Gyanafalvy? Mit akar az író vele? Élnek ilyen bolond Gyanafalvyk, élnek ilyen rettenetes vörös ezredesek és gonosz Fehérek? Dehogy élnek és legkevésbé élnek Lőrinczy novelláiban. Csak történetfigurák, melyek egy-egy kikombinált történetnek bábszerű hordozói.

Nem lenne semmi baj, ha Lőrinczy novellamodora valami izolált jelenség lenne irodalmunkban, de sokan írnak vele egy stílusban és mindenekelőtt nagy az olvasóközönségük, s így esik meg az a furcsa dolog, hogy az ilyen novellák, melyeknek keletkezésében az életnek nincs semmi szerepe, olvasóikban hatnak magára az életre. Azokat a fejletlen lelkű fiatal fiúkat és lányokat vagy azokat a bevégzetlen műveltségű, könnyen vezethető felnőtteket sajnálom, kik megdöbbenve, könnyező szemmel olvassák az ilyen történeteket és elzárva az élettől, fejletlen, lehetetlen perspektívával a maguk kis történetét beleerőszakolják ilyen romantikus szószba, és könnyelműen nyúlnak a hülye Gyanafalvy pisztoly után. A preromantika a lovagkor történetei és szerelme után kapott mohó vággyal, s e kettős forrásból kiinduló regényirodalma, melynek úgyszólván egyetlen témája a bolond szerelem, ma sem akar kihalni és a pszichológiátlan, életet és embert nem ismerő írók langyos feldolgozásában valósággal mérgévé vált a fejlődő vagy fejlődni már nem tudó olvasó lelkének.

Sajnálatos dolog, hogy Lőrinczy kötetének jó részében ilyen novellákat találunk, s alig van három-négy köztük, melyhez maga az élet és saját átérzett impressziója adta a témát. Ezek apró életdolgok, de feszülésig meg vannak telve írójuk legrokonszenvesebb tulajdonságával: gyúlékony, meleg szíve igaz átérzésével (Gonosztevők, A veréb). Az ilyenféle kis rajzokban aztán humora is otthonosan és eredetien tud megnyilatkozni (Ez is a papé, Az a két hét).