Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Szilágyi Géza: Neked írtam

Szilágyi Géza versei értékes versek. Új, "Neked írtam" című kötetében a legjellemzőbb, legsikerültebb költemények valamely megkapó, többnyire igen sötét, komor hangulatú hasonlatból indulnak ki, s voltaképpen egy-egy ilyen hasonlatnak a kiépítéséből kerekednek egésszé. Úgy gondolom tehát, hogy akkor nyitok rá legbiztosabban verseinek a lelkére, ha megfigyelem, miképp bontakoznak ki ezek a hasonlatok s hogyan közlődik rajtuk keresztül a költő érzése.

A hasonlatokkal ható versek - a legművészibbek, szinte észrevétlenül, kielemezhetetlenül, asszociációk rejtelmes felrajzatásával zsongítanak el, ringatnak bele abba az édes, furcsa transzállapotba, amelynek kimesterkedése miatt értékes és érdemes dolog a csilingelő szavaknak ez a drága művészete: a poézis. Halk, kísérő rezonancia támad a lelkünkben, mely teljessé, erőssé, elevenné teszi az olvasott vers benyomását, mint a húr zengését a hegedű öblében keletkező hanghullámok. Szilágyi nem ily művészi. Verseiben a hasonlattal dolgozó lírikusoknak régi, klasszikus, de valljuk meg - hideg és túlontúl értelmünkhöz szóló módszerével él: a hasonlatot strófáról strófára kiépíti, részletezi s aztán párhuzamosan kifejti egy-egy hasonlatrészletnek az ő érzésállapotával való egybevágóságát. "Örök tűz" című versének két első strófájában maga írja a "Baku szent táján" előtörő, örök lánggal égő naftatüzeket, s a másik két strófában rátér arra, hogy: "Szívemből is a vágyak sustorogva kidagadnak piros tűzoszlopokba". A módszer jó, megkomponálttá, egységessé teszi a verset, nyilvántartja, de tán fölöslegesen és túlontúl is nyilvántartja a költő mondanivalóit - inkább értelmemnek imponáló, mintsem megindító, elérzékenyítő. Úgy hat ez a vers, mint teszem Baudelaire "híres" (bizonyos ízlésnek ma is leginkább tetsző) versei, pl. a "L'homme et la mer". De amint vallom, hogy Baudelaire se azért jó költő, mert "L'homme et la mer"-szerkesztésű verseket írt, azonképp Szilágyi hasonlatból fejlő verseit sem azért említem teljes elismeréssel, mert ezt a módszert tisztasággal és ökonómiával használja.

Szilágyi kemény, sötét hasonlatbimbókból gondos kertészművészettel kipattantott verseit valami különös, egészen közelről ránk támadó közvetlenség teszi értékessé, mint valamely, szinte fizikai fájdalmat okozó, forrón megcsapó, buja illat. Ő nem rezonáltatja a lelkünket, hanem megüti. A szinte brutális feszültségű, nyers, vad erejű hasonlat érezteti, hogy itt nem költői mesterkedésről van többé szó, hanem fájdalmas, véres lelki élményről. Hasonlata nem átbocsátó közegféle többé, amolyan színes vagy fekete üveg, mely az érzés felémsugárzó fényét komorrá vagy szelíddé festi az író célja szerint. Szilágyi hasonlata élő, szerves valami, mintegy inkarnációja az érzésnek, maga a látható, szinte tapintható érzés. "Szívembe ások" - így kezdi egyik versét, nyers, élesen ható képpel, "epés kétely ásójával leások" - hangsúlyozza, ismételten leírja az "ásó", "ások" szót; egy másik versében törpe, kőkemény patkójú lova a halálnak szaggat szörnyű sebeket szíve lágy fenekén; "mint gyilkoló tőr döfne le a béke" - mondja egyik legszebb sorában.

Azokból, amiket itt elmondani megpróbáltam, ízesül elő, úgy vélem, Szilágyi új verseinek különös, jellemző zamata. A hideg, klasszikus, szigorú komponáltságú, inkább értelemre ható módszer szerint készült verseket átfűti a vad energiájú, brutális közvetlenségű hév. Szinte az a fizikai érzése van az embernek, mint mikor a szigorú formákban tartott, gazdag kiképzésű, de egy anyagból, masszívra öntött friss vasöntvény felé hajlik figyelő arcával - megcsapja a nemrég még izzó fehérségű, sistergőn, bőven előbuggyanó ércnek a kész műből is előáradó heve. Ezt a hatást a használt hasonlat nyers elevenerején kívül még az segíti elő s teszi maradandóvá, hogy a szavak, melyeket Szilágyi soraiban használ, mindvégig igen energikusak. "Örök tűz" című versében például egymást érik az ilyen szavak: "lángoszlop", "vesszőz", "vad eső", "durva bot", "őrült vihar", "fojtón rárohan", "sustorog", "kidagad", "bősz tánc".

A kötet legmegindítóbb versei azok, melyekben a költemény túlfűtöttsége filozófi mélységű gondolatokat olvaszt össze a végtelen szerelmi vágyódással, mikor a "szeretlek"-pointe-re az arasznyi létnek, a semmiből semmibe való bús vándorlásnak tragikus elgondolása vezeti a költőt, vagy amikor hódolva Végzetté emeli szerelmesét, akinek "táncos lába eltiporja".