Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Sven Lange: Sámson és Delila

A darabban egy író a hős, aki a darabban ír egy darabot "Sámson és Delila" címmel - szimbolikus drámai költeményt, melynek allegorikus értelme szerint Delila úgy árulja el Sámsont a filiszteusoknak ("philistern"), mint ahogy a színész elárulja az igazi költészetet a közönségnek, a filisztereknek (szintén: "philistern"). E darab gondolatát a költő egy rejtett és szorongó aggodalma izzadta ki magából: Krumbak szerelmes feleségébe, a színésznőbe, és ösztönszerűleg érzi, hogy az asszony megcsalja őt Meyerrel, a szövetnagykereskedővel. "Sámson és Delila" főpróbáján ez ki is derül: Krumbak, aki Sámsont játssza feleségével, észreveszi, hogy az asszony Meyerrel kacérkodik közben: rárohan, botrány lesz, Krumbak elbujdosik. Egy heti rejtőzés után félőrülten hazajön, otthon találja a szerelmeseket, az egészségeseket, a rosszakat: pisztolyt emel rájuk, de keze lehanyatlik -: azok elmenekülnek, ő szíven lövi magát. "Die Poesie muss sterben."

Ez agyafúrt és furfangos darab problémája zavaros mélységek fölött lebeg. Költő írta, aki tisztában van azzal, hogy az érzések embere nem vitatkozhat az értelemmel: oly dolgokról beszélnek mind a ketten, melyek nem egyneműek, közös mértékük nem is lehet, szálaik valahol az ismeretlenben találkoznak. Hogy magyarázzam meg nektek, miért kell sírnom, ha ezt a három hangot hallom egymás után, vagy ennek az illatnak suhanását érzem? Hogy magyarázzam meg ennek az asszonynak, hogy az én életem tökéletesebb, mint Meyeré, ki rőfjeit hozzádörgöli verseimhez; - hogy embernek tökéletesebb példány vagyok, mint Meyer, s hogy engem kell szeretnie, mert vágyaim gyötrelmében jobban megérdemeltem őt. A szavaimat meg nem értheti, a szavaink nem ugyanazt jelentik. Nem szólhatok veled, közönség, süket vagy és néma, mint a bárgyú természet, melyet szeretnem kell, mert nem hasonlít hozzám - s én sokszor gyűlölöm magam.

Krumbak Péter, a költő megírja költeménynek e mély és rettenetes tragikumot - azután belehal, mert a tragikum azért mégis csak tragikum marad, akár megírjuk, akár nem. De Sven Lange, a költő túllépi Krumbakot és túllépi önmagát Krumbakkal. Tegyük fel, hogy nincsenek drámaírók, versírók, regényírók - hanem egy van csak, a költő és a költő mondanivalója: a mondanivaló megnyilatkozhat bármiféle műfajban, mely legközvetlenebbül fejezi ki. Sven Lange mondanivalóját ez esetben így szövegezném: "Lássuk csak. E tragikum, a megnemértettség kérlelhetetlen átka: önmagáért hiába szólal fel közvetlenül, vagyis versben és költésben: - mert hisz e tragikum éppen abban áll, hogy nem érzi tragikumnak az, aki előidézte. A költő arcát nem látja meg olvasója, mert agyának belsejébe viszi őt lírájával: - megnemértettségét hiába zokogja el közvetlenül, mert hisz nem értjük, mi fáj neki. De lépjen ki önmagából és mutasson önmagára, mintha idegent vezetne elő: nézzétek az arcát és lássátok vonaglásán, hogy szenved, és hasson meg titeket az ő szenvedése. Közönség, te nem érted meg a költőt versiből, mert közönség vagy: neked beszélni fogok tehát a megnemértettségről mint drámai magról. Ez színdarab. Látjátok, az én vagyok ott, a költő. Meghalok abban, hogy nem értetek engem. Azt akarom veletek megértetni, hogy ezt nem értitek. Ez a dráma azoknak szól, akiknek nem kell ilyen dráma. Szóval azt akarom, hogy olyan szépen mondjam el nektek, hogy amit mondok, az nektek nem tetszik, hogy nektek megtessék. Sírjatok Krumbak Péteren, amiért nem tudtok sírni rajta. Sírjatok azon, hogy nem tudtok sírni. A színész elárulja a költészetet és becsapja a közönséget: ezt egy színész fogja nektek megmagyarázni, nektek, a közönségnek. És így tovább. Első pillanatban egészen reménytelen a paradoxon: minden célnak és szándéknak ilyetén nihilizmusa - az ember meghökken, elveszti a talajt maga alól s meginogni érzi a drámai műfajról szóló minden elméletét. Íme egy ember, aki üstökön ragadja magát és úgy rántja fel testét a levegőbe. Kihez beszél hát ez a Janus-arc: nekem vagy a közönségnek? A fej megvetően elfordult a nézőtér felől, de a kezek tovább is neki integetnek. Az ajak így szól: "nem" és a koponya igenlőleg bólogat. Hát ez a különös ember arról ír drámát, hogy nem szabad drámát írni?

Mondom, mindjárt azon kezdtem, hogy roppant furfangos és agyafúrt egy darab ez a Sven Langené. Első pillanatban ugye, szinte meg lehetne szédülni a fent leírt néhány kérdéstől: diabolikus és megoldhatatlan fölényt éreznénk, le volnánk sújtva, no, itt valaki alaposan elbánt velünk és az egész drámairodalommal.

De hát elég a zavarokból: nem is olyan veszedelmes a dolog, uraim, a megoldás igen egyszerű. Egy nagyon közismert és untig megszokott jelenség, mint mikor valaki úgy akar megkapni egy nőt, hogy szerelmének reménytelenségéről beszél és zokog. Ezt budapesti nyelven úgy hívják, hogy főzés. Nagysád, ön nem szeret engem, azért sírok. De nem, nem, Alfréd, kérem, ne sírjon, mert ön olyan szépen tud sírni, hogy én önt ezért szeretem. Ez esetben tovább sírok, nagysád, arról, hogy ön engem nem szeret, mert nagysád így szeret engem. Közönség, te nem értesz engem. Nézd, ennyire nem értesz. De igen, már értlek, olyan gyönyörűen mutatod, hogy mennyire nem értlek. Ez esetben tovább mutatom, így megértjük egymást.

Ne tessék tehát félteni a drámairodalmat. A paradoxon nem is paradoxon: Sven Lange nagyon is számít rá, hogy meg fogják érteni, amit a megnemértettségről beszél. Sven Lange nagyon is számít arra, hogy a közönség érti Krumbakot és a költészetet. Csak az a szamár Krumbak nem érti ezt: Krumbak tragikuma most már egészen másképp néz ki: az egész tragikum abból áll, hogy tévedett a műfajban - nem drámai költeményt kell írni Sámson és Delila témájából, hanem társadalmi drámát, tragikomikus kidolgozásban. Amiből csak az következik, hogy Sven Lange okosabb ember, mint Krumbak: másképp Krumbak gyilkolta volna őt le és nem ő Krumbakot. Ez a komédia. S hogy alapjában véve Sven Lange nagyon lenézi ezt a Krumbakot, egész költészetével együtt. Ez a tragédia. S hogy alapjában véve egyetlen dolgot tisztelnek mind a ketten: Krumbak asszonynak nevezi és Sven Lange közönségnek. Ez a tragikomédia.

*

A Kamaratársulat érdekesen adta elő a darabot. Gellért Krumbakja sokszor meglepte azokat is, akik már néhány éve természetesnek találják, hogy ez a fiatal színész könnyedén és fölénnyel oldja meg a nehezebb feladatokat is. Az utolsó felvonásban igazi könnyek mélyítették és tették remegőbbé pátoszát: talált valamit szerepében, amiben egyek író és színész. Feld Irén Dagmár stilizált alakját tette élővé és valószínűvé. Somlár, Darvas egy-egy karikatúrát ügyesen képzeltek el.