Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Figyelő

Bródy Miksa: Nagy Endre "Zseni"-je

Nagy Endre talán tizenöt éven át írt mindenféle artisztikus írásokat anélkül, hogy a színpaddal is megpróbálkozott volna. Bőséges megfontolásra, habozásra és körültekintésre vall késlekedése, és a debut, az első kísérletezés mindjárt amellett szól, hogy nem hiába való bölcsesség volt az a várás. Mert Nagy Endre első darabja, némely technikai kezdetlegességtől eltekintve, a legteljesebb érettség zamatával hat.

Gyakorlott és többszörös színpadi tűzpróbát kiállott szerzőknél is ritka az az önmérséklet, mely a "Zseni"-t oly szeretetre méltóvá teszi. Ahányszor alkalma volna Nagy Endrének a darabban szertelenkedni - és már maga a téma, de főképp a miliő jelenetről-jelenetre bőkezűen kínálgatja ezzel -, ő ugyanannyiszor hárítja el magától a kísértést. Ösmeri a közönséget, tudja jól róla, hogy mennél olcsóbb a feléje nyújtott groteszkség, annál hálásabb érte - mégsem ad koncessziókat rikító hatásoknak; féltékenyen őrzi meg íróságát az irodalom számára.

A részleteiben végig ilyen karakterű darab egészének főerénye: az író filozófiája.

Az élhetetlenség és életrevalóság egymás mellettiségének témája olyan régi, mint maga a slemilség. Hogy az élet megfogható anyagai előtt gyámoltalan lángész a körülötte élősködő életművészeknek áldozata, ez sem új felfedezés. Drámai bonyodalmaknak ezerszer volt magva a zseni elbágyadása az anyagiság harcában. Nagy Endre mégis különös savour-t ad ennek a drámaanyagnak, ez a békés és derűs filozófiának köszönthető, amellyel a szerző darabján keresztül nézi a világot. Nem hiába késett Nagy Endre színműirodalmi kísérletezéssel, mindjárt első darabjában egy megállapodott irodalmi világfelfogással jelentkezik, egy optimista bölcsességgel, melynek lényege, hogy nem kell túlságosan megítélni a társadalmat számos kis hibáiért, melyek között nem utolsó, hogy a lángésznek csak hódolatot ád, de egyébként nemigen törődik vele.

Veséket venne ki egy felmagasztosultabb, de naiv és olcsó hatásokkal dolgozó drámaíró kezében az elhanyagolt és üldözött lángész témájával. Nagy Endre művész szemérmetességgel legfeljebb csak nagyon kicsit sajnálkozik a balog zsenin és mosolyog a társadalmon, mely előbb beugrik a maga sznobságában, majd testtel-lélekkel meghódol egy ravasz élet-taktikus ügyeskedéseinek. Különben is nem a zseni sorsának absztrakcióját akarta bemutatni a darabban, amikor egy élhetetlen zongoraművész végzetét tárja fel; sokkal inkább a zseni barátainak absztrakciója az az alak, aki a lángésznek szóló - és nem őszinte forrásból fakadó - hódolatot a maga földi javára tudja kiaknázni.

Már pedig természettudományi gondolkodás rejlik abban, hogy a drámában se tűnjék fel valami túlságos ostorozandónak ez a bár nem egészen fair, de teljesen érthető fegyverfogás az élet kincseiért. Ezzel az okos realizmussal írta meg darabját a szerző, ez a gondolkodás adott a darabnak derűt és optimizmust, sőt ugyancsak ebből felfogásból merődött ki a fölény, mely nem engedte meg az élesen drámai állásfoglalást és megszabta a művészi ízlést a közönség szenzációéhségével és groteszkségvágyával szemben.

Mindehhez persze szükség volt még Nagy Endre ismert elmésségére és írói kvalitásaira.