Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Regény

Bethlen nem tudta folytatni a beszélgetést. A fővárosban a léha mulatozások között felnőtt emberek közül való, akik a kor uralkodó eszmeáramlataiból csupán annyit tudnak, amennyi benne van a levegőben; amennyit elsajátíthatnak újsághírekből, a vegyes rovat anekdotáiból, fölszínes társalgásból, fogalomzavaroktól nyüzsgő vitatkozásból. Félt, hogy érett, meglett ember létére okosabbnak bizonyul nála egy félig gyerek diák s nem mert belemenni a részletekbe. Érezte azonban, hogy fölényessége biztosítására kell valamit mondania.

- No igen; valamikor én is szerettem Rousseau-t. De az ilyen láz csak gyerekbetegség: én is tüzeltem minden konvenció ellen és fanatikusan agitáltam pajtásaim között Rousseau eszméi mellett. Meg is hódítottam sokat és talán nekem is van valami érdemem abban, hogy ma olyan sokan olvassák ezt az igen nagy filozófust.

- És most már nem szereti?

- Most már nem; mindenkire elkövetkezik a kiábrándulás, a megjózanodás, amikor belátja, hogy minden úgy van jól, amint éppen van. Rousseau most már csak álmodozó előttem, utópista, egy fanatikus.

A vége felé kereste a szavakat és amint kiolvasta Kázmér szeméből, hogy az egyáltalában nem ad hitelt az állításainak, mint slágert a baccaratban, úgy vágta ki az utolsó érvét.

- Bizony, és öt-hat esztendő múltán maga is úgy gondolkodik, mint én. Nem hiszi?

- Nem.

Kemény és határozott volt a válasz. Érezte Bethlen, hogy a szóharcban, amelyben csak a gyönge fantáziája a segítőtársa, ő lesz a vesztes, de most már nagyon ingerelte, hogy a tacskót ilyen fölényes helyzetbe bocsássa maga fölé. Még egy kísérletet tesz.

- Én is úgy gondolkodtam, mint maga; azt hiszem, az már egyik átka a civilizációnak, hogy az egyik generáció nem értheti meg a másikat. Hanem azért higgye el, az én részemen az igazság. Tegyen úgy, amint én cselekedtem annak idején. Írja le mostani véleményeit és meglássa, milyen nagyokat kacag rajta öt-hat év múlva.

- Én akkor is úgy fogok gondolkodni, mint mostan.

Megint olyan határozott hangú volt a válasza, hogy Bethlen érzi, mint kerekedik ismét föléje és ekkor az életkora tekintélyének latbavetésével igyekszik megmenteni a reputációt. A hangsúlyában jut kifejezésre a leereszkedés, és hogy ezt még jobban érzékeltesse Kázmérral, kezét a vállára teszi.

- Úgy van, fiatal barátom; maga most még nem hisz a szavaimnak és talán jól is van ez így. Szinte kötelessége a fiatalságnak, hogy lelkesedjen és ideálissá igyekezzen fejleszteni ezt az életet. A célját azonban sohasem éri el, mert az ifjúságból hiányzik az erő és a hatalom az ideálok megvalósítására, amikorra pedig kezében az erő és kezében a hatalom, ideáljai nincsenek többé, mert elpusztul akkorra az ifjúsága.

Kázmér nem tudott válaszolni, de Ilona sietett Bethlen megcáfolására.

- Nincs igaza, Bethlen úr; mert hiszen ha úgy lenne, hogy valósulatlan marad minden álom, akkor az emberiség ma is a kőbaltánál tartana. Azt hiszem, nem is annyira a korbeli különbség okozza az egymás meg nem értését, hanem az egyik embernek a meglévő állapotokba való beletörődése és a másiknak az energiája, a lelkesedése, az akaratereje a minden újítás elé toronyra magasuló akadályok leküzdésére.

Kázmér ámulón hallgatja Ilona szavait. Valósággal relevációként hatnak reá, ám hiúsága nem engedi beösmertetni vele (de főként az ifjúság tüzes szertelensége, amely szégyennek minősít minden okos gondolatot, amely a más agyából pattan ki), hogy Ilona, akit eddig annyira lenézett, okosabb legyen nála. Töri a fejét, mint licitálhatná túl Ilonát és már fölvillan agyában az ötlet, már torkában a szó, amikor Bethlen megelőzi őt.

- És engem olyan embernek tart, aki beletörődik a meglévő állapotokba? Nem, én nem tartozom ezek közé és én teljesülésig küzdök a vágyaimért. Az én vágyaim mindig teljesülnek.

Mintha fenyegetést mondana szava, úgy harsogott és szemében meglátszott az elszánt ember, aki nem ismer akadályt. Érezték mindketten, Ilona is, Bethlen is, hogy messzi elkalandoztak a vita tulajdonképpeni tárgyától. Elhagyottan, pusztában állóknak érezték magukat: két ellenséges szándékú ember, de akik még félnek és rettegnek az alkalomtól, amely erőpróbára készteti őket, félnek az összetűzéstől, a nyílt, a gondolatokat és a vágyakat őszintén feltáró szavak kimondásától, mert még csak szelét érzik az ellenségeskedésüknek, de egymás erejének kikémlelésére nem volt idejük még. Önkénytelenül is távolabb húzódtak egymástól s Ilona azzal az ürüggyel, hogy cukrot ád a nyomukban baktató lónak, vissza is marad néhány lépéssel. Mikor újból együvé kerülnek, a csend marad az uralkodó. Nem néznek egymásra és mindegyiket olyan gondolatok foglalkoztatják, mivel bírhatnák szólásra a másikat, olyasvalami elmondására, ami neutrális területek felé vihet. Egyikük sem szólt és az egy-két percig tartó csöndet a gondolkodásba merült Kázmér szava veri föl.

- Úgy gondolom, hogy az emberek, akik nem értik meg egymást, különböző matériákból gyúrtak. Bethlen úrnak félig igaza van, nem az ifjúság viszi előre az emberiséget, hanem az olyan emberek, akik tudásban, tapasztalatban megerősödötten is megmaradnak ifjaknak. Azok, akik annyira szeretik az ideális céljukat, hogy annak megvalósításáért lemondanak a kényelemnyújtó anyagi javakról. Azok az emberiség előbbrevivői, akik férfikorukban is kiszakítják magukat a társadalom bacchanáliákkal csábítgató, puhító öleléséből. Akik előtt a pénz, a társadalmi pozíció, a jólét csak olyan másodrendű dolguk, mint amilyen másodrendű dolgok azok a lelkesülő ifjúság előtt. A különbség a próféták és az ideális célokért égő fiatalok között annyi, hogy a próféta ismert dolgot hajít el a vagyonban, a társadalmi jólétben, míg az ifjúság csak azért nyilatkozik kicsinylőleg ezekről, mert közvetlen tapasztalás útján még nem ismeri a lenézett dolgok előnyeit és amelyek az ifjúság előtt csak addig maradnak lenézettek, amíg az iskolakapu becsukódása után, a maga kenyeréből megélőn meg nem ismeri azt, amit elhajított azelőtt. Az ifjúságból még hiányzik az alkalom a társadalmi szokásoknak behódolttá lenni s ezért nincs értéke szavaiknak. Aki a más kenyeréből él, mint a tanuló ifjúság rendesen, annak nincs joga megvetni a társadalom nyújtotta előnyöket; csak annak van joga, aki a maga kenyerét is elhajítja.

Amint beszélni kezdett, hangja egyre tüzelőbb lett, s ez a kis beszéd, amely a napokon keresztül való töprengésének leszűrődése volt, arra a gondolatra vezette, hogy ő mégis a kiválasztottak közül való. Hallgattak volna-e különben minden félbeszakítás nélkül, ha nem cáfolhatatlan minden szavam? És ezt az önérzetének hízelgő megállapítását hatásában csak fokozta Bethlen kijelentése.

- Maga mindenestre jól teszi, ha nagyon sokat olvas. Magából még lehet valami.

Kázmér igen szerette volna megkérdezni tőle, hogy az elismerő szavak meghajlás-e az ő fölényessége előtt, de szükségtelennek találta, mert Bethlen maga jelenti ki:

- Mind igaz, amit mond. Idősebb létemre sem szégyenlem bevallani, hogy meggyőzött engem. Nem szégyenlem, mert tudom nagyon jól, hogy az én utánam következő generációkban is kell nagy embereknek születniök, mert van annyi gondolkodásbeli önállóságom, hogy megismerjem a magam képességeinek kicsiny voltát.

Bethlen meggyőződéssel mondta mindezeket, de megérzett szavain, hogy ő mégis különb embernek tartja magát a tömegnél, amely képtelen fölemelkedni addig a magasságig, ahonnan megláthatná, hogy mennyire kicsiny és jelentőség nélkül való ő. Kázmér azonban semmit nem látott mindebből: az érvei előtt meghajló ember nagyobb kora őt csak saját maga kiválóságának bámulására késztette, és amiért az idősebb ember elismerte elvei meggyőző erejét, egyúttal le is becsülte a legyőzött ellenfél értelmi kvalitásait. Bár büszke volt győzelmére, az ömlengéstől, az önimádástól visszatartotta az a tudat, hogy akit legyőzött, közönséges tucatember csupán. Nem esett azonban rendes végleteibe: most nem szólalt meg bensejében az advocatus diaboli, amely valahányszor magas polcon állónak képzelte magát, mindannyiszor kimutatta a maga egyéniségének értéktelen voltát. Bár újból megélemedik benne a vágy a könyv, a tanulás után, de ezt csak mint a tökéletesedés eszközét látja; az elkerülhetetlenül szükséges módnak, hogy a benne természet szerint rejlő kiváló tulajdonságok, a csak ritkáknak jutó adományok kifejezésre is juthassanak. Igen, igen, bennem kétségkívül megvannak a nagy ember előföltételei: hogy valójában nagy emberré legyek, nékem csak tapasztalatra, a tudás szélesítésére van szükségem. S hogy eddig kételkedtem a magam kiválóságában, az is egyik bizonyítéka kiválóságomnak, mert egyetlen nagy ember sem született még, aki ne kételkedett volna a maga rendeltetésében. Büszkén halad néhány lépést és még mielőtt megakadályozhatta volna, szeme diadalmasan villant a mellette haladók felé. Az ágaskodásért azonban korholni kezdte magát: az igazán nagy ember akkor a legszerényebb, amikor a legnagyobb diadalát üli. Beroskad a válla és a gondolatokba mélyedt ember tekintetével mélán nézte az út porszemeit. A fizikai jólérzésben is megnyilvánuló önelégültségét csak az szállította néhány fokkal alacsonyabbra, hogy a szerénységre nógatnia kell magát és nem jelentkezik az nála önként, természetszerűleg.

A vasútállomásnak már csak csúcsa emelkedett a horizont fölé, amikor ráeszméltek, hogy üresen ballag mögöttük a kocsi. Ilona proponálja:

- Nem ülnénk föl?

- Minek, szép az idő. Vagy talán gyalog nem érünk be idejekorán?

- De igen, és ha gyalog megyünk, bizonyosan találkozunk a kapitánnyal.

- Ki az a kapitány?

- Apám régi, jó barátja, szomszédunkban lakik és Kázmért különösen szereti.

Az utóbbi szavakat akadozva mondotta Ilona és Bethlennek emiatt rögtön föltűnt, hogy mennyire sok okát igyekszik adni a kapitánnyal való ismeretségnek. Hallgatott azonban, és mert nyugodt volt a temperamentuma, belátta, hogy sejtelmekkel csak akkor érdemes komolyan foglalkozni, amikor azok igazságát félig-meddig igazolják az események. A kocsit előre küldték és óvatosan félreállottak, amíg leülepedett a gyorsan tovarobogó kerekek nyomásán fölszálló por. Mikor újból megindulnak, Gyuszi kezd kíváncsiskodni.

- Mi a bácsi?

Kázmérban is megélemedik a kíváncsiság; kérdőn függeszti rá a szemét, izgatja a vágy megtudni, ki az, akit agyával késztetett hódolásra.

- Hm, kicsikém, én ügyvéd vagyok.

Kázmér sok tisztelettel néz reá, mert az ügyvédek nagyon okos emberszámba mentek előtte, ám nemsokára az álmélkodást is fölhasználta a maga önérzete zsírozására, Bethlen Ilonának fordultan folytatta:

- Igen, bizony, már a diplomám is megvan. Nemsokára irodát nyitok.

- Igazán? Mikor?

- Óh, az még odébb lesz. Majd ha pénzt szerzek hozzá.

Azután cinikusan fűzi tovább:

- Majd ha valami pénzes leányt találok.

Megint elhallgattak s hosszú ideig csak konvencionális mondatokat váltottak a vidék szépségéről és a termés várható jóságáról. A falu közepén jártak, amikor megpillantották az előttük ballagó kapitányt. Gyuszi kiáltott rá.

- Kapitány bácsi, kapitány bácsi!

A kapitány megfordult és amikor megpillantja Ilonát, a kellemesen meglepett ember gyönyörűsége tükröződik arcán. Ezt a pillantást Bethlen fogta fel először és ébredő gyanúja, vérhűtő féltése erősödik, amikor a javakorabeli ember sejthető életkorától teljesen elütő frissességgel siet feléjük. A kapitány csak akkor veszi észre Bethlent, miután Ilonával már kezet fogott. A váratlan találkozás miatt fültövig pirul Ilona és akadozva mormolja:

- Bethlen Pál úr... Iczés Sándor.

Nem is tudta, hogy történhetett, de a kapitány kezét ő maga húzta Bethlen kezébe. Ujjai ott nyugodtak a kapitány karján, amíg azok el nem bocsájtották egymás kezét. Bethlen csudálkozó és rejtett gondolatokat nyilvánító tekintetéből észrevette Ilona: keze hozzájárult ahhoz, hogy Bethlen megsejtse a kapitány iránti szerelmét, de szégyenkezése, elfogódottsága csupán pillahunyásig tartott. Kielégítőnek, helyesnek találta, hogy ilyen módon adja tudomására Bethlennek, milyen reménytelen a próbálkozása. Amikor meglátta Bethlen dacos, haragos pillantását, újból megkapta Iczés kapitány kezét. Kihívóan fogta meg.

Már csak pár lépés hazáig. Mellettük jobbról és balról fejlógatva cammogó, súlyos lépésekkel igyekeznek a mezőről megtérők. Alázatosan köszöntgetnek s apraja, nagyja idegenkedő kíváncsisággal nézte Bethlent, akiről mintha csak maga kiáltaná, olyan bizonyossággal olvasták le az idegent, az urat. Szótlanul mennek; Gyuszi legelől, Ilona a kapitány és Bethlen között, Kázmér pedig a kapitány oldalán. Bántja a hallgatás valamennyiüket; ezeket, mert félnek, az udvariatlanság bűnébe esnek a szótlansággal. Bethlent pedig az bántja, hogy a fővárosi embernek a vidékiekkel szemben való fölényességét érezte fikcióvá foszlani, mert egyetlen mondat nem csúszik ki a száján. Töprengett, nem tudott olyan témára bukkanni, ami az egész társaságot érdekelhetné. Először színházi pletykákra gondolt: ezekről tudta, hogy a vidékiek szemében mindig emelik az elmondó tekintélyét, de ezt nem tartja jónak, mert ráemlékezik, mennyire tiltakozott Ilona, valahányszor ilyesmivel akarta szórakoztatni. Azután az éppen akkor tárgyalt országos hírű pörön gondolkodik, tudta és érdekelné mindannyiát, de önérzete tiltakozik az ellen, hogy szakdologról beszélgessen.

Mind tovább tart a némaság. Lépéseik folyton lassúbbak lesznek és észrevétlenül magányos gondolatokba elmerülten annyira eltávolodtak egymástól, mintha csak helyet akarnának csinálni elmaradt, de nyomukba törtető társaiknak. A hiúság távolította el őket, mert egy pillanatra valamennyi megbizonyosodott abban, hogy nincsen képesség benne egy társaság szórakoztatására. Mindig előfordul ez, ha összeszokott, meghitt környezetbe idegen érkezik, és ilyenkor még a gondolkodó ember számára is a világ legkitűnőbb emberének tűnik fel a fecsegés szimbóluma: a fiatal huszárhadnagy. Tusakodása végén Bethlen mégis úgy határoz, hogy a pörről beszél, de nem tudja, miként kezdje szavait. Hirtelen fölvillan agyában, hogy a híres pörnek érdekes szociális vonatkozásai vannak, s ez egyszeriben beszédre kényszeríti. Úgy akar beszélni a pörről, mint valami társadalomtudós, s hogy a szokatlan munkát könnyebben végezhesse, maga elé idézi egykori principálisát, aki arról volt híres, hogy védőbeszédeiben mindig Alimena vezéreszméjét fejtegette: a bűn okát mindig a bűnös szociális viszonyaiban kell keresni. Önkéntelenül úgy mozdul, mint a tárgyalóteremben, amikor a beszédre való fölállás közben utólszor igazít az előtte heverő aktacsomón. Mielőtt szólna, magában el is mormolja a sablonos kezdőszavakat: Tekintetes királyi törvényszék! Nagyságos elnök úr! Néhány betű kibuggyant a száján, amikor hirtelen különös érzés fogja el. Tíz lépésre előtte, vasrácsos kerttel övezett, igen úrias ház emelkedik. Az udvar közepén ismerősnek tetsző kocsit lát. Erőlködik, bár tudja, hogy volt már dolga azzal valamikor, sehogysem tud ráeszmélni arra, mikor és hol került be életébe ez a kocsi. A házba vezető széles, kőlépcsős tornácon öregedő úr áll, aki, hogy megpillantotta őket, meglóbálja a pipáját s nekiindul a lefelé vezető tornáclépcsőknek. Az az impressziója, hogy Ilonáék háza ez, de nem akar hinni ösztöne szavának, mert Ilona szerénysége folytán és abból, hogy apjáról tudta: tanító az, mindig szegényesnek és inkább koldusszerűnek gondolta egykori kedvese otthonát. Nem tudja megmagyarázni, miért, de folyton tart az impressziója, hogy Ilona otthona a gazdagságra vagy legalábbis jólétre valló ház. Nézi a kíséretét: nem venné-e észre tartásukon, hogy célhoz értek, de nem látott semmi ilyest sem, pedig már alig tíz lépésnyire vannak a nyitott vasajtótól. Egy pillanatig megbizonyodik, úgy érzi, hogy megismeri a kocsiban azt, amelyik értük jött az állomásra, de aztán újból föltámadnak a kétségei és azt gondolja: bizonyosan kölcsönbe kérték. Gyötri az eset és úgy érzi, valahová máshová vitte őt a vonat; Ilona arcát keresi a megbizonyodásért, s Ilona abban a pillanatban befordul a vasrácsos ajtón. Megállítja egy gondolat, amely annyira bosszantja, hogy akarata ellenére is homlokon üti magát az ökölbe szorított kezével és maga elé susogja: De hiszen akkor... Nem vitték tovább a gondolatai és hiába meresztgeti szemét, kábulását nem tudja legyőzni. Nem tudja kiverni szeméből a káprázó nézést akkor sem, amikor Ilona bemutatja neki a kapu elé ért öregedő urat.

- Apám... Bethlen Pál úr!

Gépszerűen hajlott meg, sokkal mélyebben, mintsem akarta, és egyszeriben szétfoszlott előtte mindaz, amivel előre kiszínezte a házba való belépését. Az öreg tanító meghatottságát, ami miatt Bethlen kesztyűs ujjait nem merte megszorítani sem, gőgösséggel, tartózkodással magyarázta, s amikor a kézfogás után az öreg tanító a nagyon megzavarodott emberek hebegő mozdulataival kabátjába dörzsölte a kezét, elhűlt benne a vér, mert az olvasta ki ebből, hogy a kesztyűje érintését akarja eltüntetni. Erőszakolni kellett, hogy elöl menjen Ilonával és az öreg tanítóval. Átkozta magát ostobaságáért, azért a szerénykedő elhatározásáért, amiért az útra nem a legjobb ruháját hozta, nehogy eleganciájával túlságosan kiríjon a tanító szegényesnek képzelt környezetéből. A szeretetreméltóan leereszkedő úr allűrjével indult útnak, aki kelletlenül, minden érdek nélkül és csak a nagy unalom unszolására határozta el magát egy igen régi ígérete beváltására és most úgy érzi, mindenki fölötte jár itt és mindenki az elbízott pesti ember félszegségén kacag. Kázmér diadala, aki szellemével győzött a kultúra központban élő diplomás ügyvéd fölött, nem bosszantotta őt, akiben az intellektuális ragyogás utáni vágy amúgy is csak rendkívüli alkalmak kényszerítésére lobogott föl. Ám az idegesség, kapkodóvá tette, hogy társadalmi pozíciója adta fensőbbségét nem fitogtathatja kényére-kegyére, mert hiszen ezek a falusiak a vagyonuk révén föléje emelkednek. Ez volt első olyan pillanata, amelyben őszintén meggyűlölte a gazdagságot, de ez is csak megsértett önérzete lázadozásáért történt, és így is csupán egyetlen pillanatig tartott.

A tornácon ültek le és a reggelit ott szolgálta föl Juli, akit Ilona ünnepi ruhájába kényszerített. Finom nehéz ezüsttál, altwien porcelán! Ámult Bethlen és ámulata még fokozódott, amikor Ilona körülvezette őt a lakásban. Hat szoba; mindegyikben értékes bútorok; a fejlett ízlés és a jómód meglátszott itt éppen úgy, mint a kertben, amely két hatalmas virágággyal büszkélkedett. Csaknem fuldoklott, annyira leverte őt, amikor hiába keresett Ilonán vagy az öreg tanítón olyasmit, amiből megláthatná bennük a vagyonával kérkedő parvenü gőgjét. Egyszerűek voltak, születésüktől beleszokottak a jómódba. Nagyon megörült, hogy kis időre, amíg Ilona a konyhába szaladt, egyedül maradhatott az öreg tanítóval. A kapitány a kertbe ment Kázmérral. Gyuszi utánuk szökött. Az öreg tanító kelletlenül fészkelődött, amiért egyedül hagyták a pesti úrral. Szerette volna a kertbe hívni Bethlent, ahol együtt lehetnek a kapitánnyal, de nem merte megkockáztatni az indítványt, tartva attól, hogy ilyen pesti úrnak egyáltalában nem imponál egy falusi kert. Ott maradt mellette s a társalgásban nagyon járatlan ember halálra ijesztette Bethlent a kérdésével:

- Nem unja el magát ebben a rongyos faluban?

Az öreg tanító éppen csak azt a látszatot igyekezett Bethlenben kelteni, hogy ő fölül áll a lenézett falun, de Bethlen fölizgult és a váratlan körülmények miatt distinkcióra képtelen agya gúnyolódásnak értette a hebegő kérdést. Nem is tud válaszolni, mert a gondolkodását halálra rémíti az a megállapítása: bizonyosan így akarja tudtomra adni, hogy fölösleges vagyok. Csüggedt még, és kinyilatkoztatásnak tűnik föl fülében az öreg tanító minden szava, amellyel vendégét igyekszik szórakoztatni. Primitív ember volt az öreg tanító; nem látott tudatosan túl a környezetén. A nagyvilág minden szépsége, a kultúra hatalmas fejlettsége csak érzéséig rögzítődött meg agyában, és ezért a félműveltek szokása szerint, akik mindössze annak megismerésére emelkedtek, hogy önmagáról folytonosan csak az ostoba ember beszél, a környezetével igyekezett megismertetni Bethlent. Termésről, megyeválasztásról, a rossz bíróról beszélt és az új tanítóról. Mindezekkel nagyon hamarosan végzett, s mert mindezekkel Bethlenből csak bágyadtan csendülő véleményeket tudott kicsikarni, rákapott a vesszőparipájára abban a hiszemben, hogy ezzel teljes mértékben leköti vendége figyelmét.

- ...csak, csak parasztok ne volnának. Az ördög bújt valamennyibe s az riasztgatja őket a munkától. Nem dolgoznak ezek, kérem, ha csak az éhség nem kényszeríti őket. Lusták és a maguk büdösségébe fulladnak bele.

Bethlen nem mert és nem is akart ellene mondani. Amíg beszélt, helyeslően bólingatott fejével, s amikor abbahagyta, belerázta magát a mások szavain támadó eksztázisba és úgy kezdi szavát:

- Teljesen igaza van, Balta úr. Már a természettől is ilyenek a parasztok; hát még milyenek lehetnek mostan, amikor lázítják ezek a gaz szocialisták.

Még deklamált is hozzá, hogy teljes tetszést arasson és a naiv öreg csakugyan lépre ment.

- Sohasem hittem volna, hogy a városi urak ilyen tisztán lássanak.

Bethlen csak mosolygott. Finoman.

- Hm, mi is értünk valamit a dolgokhoz; azután ügyvéd ember létemre sokat foglalkoztam a földbirtokosok bajaival, no meg a magam tapasztalásából is ismerem a sok vesződséget... volt az anyámnak egy birtoka... egészen kis birtoka.

- Úgy? No, az szép. És hol volt?

Bethlen megrémült. Ez földbirtokos létére bizonyára ismeri a birtokosokat és kiderül így a hazugság.

- Messze... messze van és már régen eladtuk. Vas megyében volt. Igen, igen, Körmend tájékán. Valami kétszáznegyven hold volt az egész és ötvenezer forintért adtuk el.

- Olcsó, nagyon olcsó.

Nem is mert a szemébe nézni. Bizonyosra vette, hogy ő, akinek semmi fogalma nem volt a földbirtok értékéről, most nagy bakot lőtt. Olyan helyzetbe került, amikor az ember megátkozza a múltját, amiért fiatalságában alaposan nem foglalkozott mindennel, nem tudva azt, hogy minden, ami az életben történik, minden eljő egyszer és kikérdez a tudásból. Nagy szégyen ilyenkor még az is, ha olyanból nem tudunk semmit, aminek tudását rendes körülmények között egyenesen lekicsinyeljük. Szerette volna a maga mentegetésére elmondani, hogy rossz föld volt az nagyon; erdő volt, akácerdő, de kínos, zavaros helyzetéből kimentette a kacagva hozzájuk térő Ilona.

- Képzeljék csak, haha, képzeljék csak, hahahaha... Juli a lábasokkal beszélget.

- Hogyan?

- Juli? Ki az?

- A cseléd. Amikor bemegyek, hát a pecsenyesütőt dörzsölgeti és mondogatja közben: "Aztán jól süss ám ma, vendégünk van; nehogy szégyenbe hozzál." Megdörzsölte néhányszor még a pecsenyesütőt és úgy simogatta a kötényével, hogy meglátszott, kedveskedni akar annak. A legkacagtatóbb azonban az volt, hogy amikor a tűzhelyre tette, még fenyegette is az ujjaival.

- Az a Juli, az az ostoba Juli. Hahahaha.

Kacagott torkaszakadtából és széles jókedve csak Ilona szigorú, rendreutasító pillantására hagyott alább. Bethlen is nagyon mulatságosnak találta a helyzetet, de vígságra törő hangulatát csupán vonásainak mosolyra húzódásáig engedte szabadon. Most, amikor a tanító olyan fesztelen jókedvvel fogott a kacagásba, amelyen megérzett, hogy temperamentuma igaz kitörése a hömpölygő nevetés, s mikor ennek dacára sunyi alázatossággal komorodott el Ilona egyetlen intésére, rájött, hogy helytelenül ítélte meg az öreg tanítót. Nem látta még, mennyire korlátolt, de azt tudta már, hogy pipogya ember, hiszen még a maga házában is engedelmes szolga. Az új helyzet elveszítette előtte az ismeretlenség varázsát, és az emberek, akik körülvették, egyszeriben lezuhantak ama magas pozícióról, ahová a fölizgult és a váratlanságokon megrettent fantáziája helyezte őket. Biztosabban mozgott; érezte karjait és most már kábulás, meglepődés nélkül tudta nézni a falusi tanító lakását.

Már világosan látta az öreg tanítót. Elmarad, alig művelt ember, aki mégis az intelligenciához tartozik, és aki vagyonos, nagyon vagyonos. Képtelen volt ugyan megállapítani: ha örökölte a vagyon, miért lett tanító, és ha később jutott hozzá, miért nem ütköznek ki rajta a jómódba csöppent nyavalyás modorosságai, de rendszerető elméjére berendezett volt arra, hogy a pillanatban megoldhatatlannak tetsző problémát eltegye és várjon vele, amíg megfejtésére elérkezik a kedvező alkalom. Túltette magát kétségein. Most már kétségtelennek látta, hogy műveletlen, de a tudást értékelni tudó ember az öreg tanító. Abból következtetett erre, hogy bár egyoldalú szempontból, de mégis igyekszik megkeresni a paraszt cselekedeteinek indító okait. Könnyen hajlíthatónak, befonhatónak látta, mert olyan gyáván engedelmeskedett Ilona parancsainak, amely megállította őt élete egyik legkedvesebb érzése teljes kiélvezésében. Bizonyosra vette, hogy szándékai elé semmi komoly akadály nem nehezedik: a budapesti ügyvéd feltétlenül - imponáló hatással lesz a falusi tanítóra, aki bár gazdag, egy jottányival sem becsülte magasabbra helyzetét, mint nyomorgó és a sivár fizetésből élő kollégái. Bizonyosra vette, hogy a tanító két kézzel kap ajánlatán, ha megkéri Ilona kezét és csak az töltötte el némi aggodalommal, amit Ilona viselkedésében tapasztalt, és amit látott Ilona és a kapitány összetalálkozásakor. Nem voltak leverő hatással reá ezek a dolgok; ezt is felizgult kedélyállapota rovására könyvelte el, annak rovására, ami grand seigneur-t láttatott vele a szimpla tanítóban. Reáemlékezett Ilona szerelmes csókjaira és a szakítás után következett, epedő szerelemmel teli illatos levelekre; Ilona ellenkezése csak a meg nem hallgatott nő álbüszkeségében jelenik meg előtte, amely ködpárává omlik, mihelyt az igaz szerelem szavait hallja annak ajkairól, akit olyan nagyon szeret. Elégedett volt a helyzettel; könnyűnek látta a feladatát: feleségévé tenni Ilonát és a hozomány segítségével fényes irodát nyitni az Andrássy út elején vagy a nagykereskedők negyedében. Nem, gondolta, nem megyek a kereskedők közé. Nemes a származásom, földbirtokos az apósom, mágnás ismeretségekre teszek szert. Ez nemcsak jövedelmezőbb, de előkelőbb is. Nagyon elégedett volt és hajlandó a sors kezének, szerencsecsillaga útmutatásának tulajdonítani ezt az útját, amelyről azt hitte, hogy csak az unalma ösztökélte rá. Újra abban a fölényességben érezte magát, mint a vasútról való leszállásakor, és hangjába most már a meghitt ember bizalmaskodását is belevegyítve fordul az öreg tanító felé:

- Én nagyon szeretem a falut.

- Akkor el sem eresztjük vagy két hétig. Ugye, Ilona?

- Bethlen úr, öné a ház és mienk a megtiszteltetés

Lehetetlen lett volna az ellenkezője, s Bethlen meg is érezte a kiélezett udvariasság alá takart gondolatokat. De csak vállát vonta rá. Megint a tanítóhoz fordult.

- Óh, annyi ideig semmi esetre sem maradhatok.

- De hiszen semmi dolga.

- No, nem kell azt olyan szó szerint venni. Irodát akarok nyitni.

- Hiszen az egy cseppet sem sürgős.

- Sürgős? Hát...

Eltűnődött, mintha maga sem tudná, hogy valóban sürgős-e az irodanyitás, és ebből a habozásból megérezte Ilona, hogy maradni akar. Bár irtózott tőle, de az udvariasság, a társadalmi konvenció odakényszerítette az ajkára:

- Maradjon hát, Bethlen úr!

- Ha már igazán olyan szívesen látnak: maradok.

Az öreg tanítót fölállatta székéről az öröm. Ragyogott az arca a boldogságtól és úgy szorongatta Bethlen kezeit, mintha valami nagy jót cselekedett volna vele. Egy szempillantás alatt sarkon fordult és megtömött pipával tért vissza. Annyi kedveskedéssel kínálgatta, hogy Bethlen elszégyellte magát azért az undorkodó kifejezésért, ami kilopózott az arcára, amikor rápillantott a pipára. Tudta, megsértené az öreget a visszautasítással, azért jó képet vágva a históriához, utána nyúlt a pipának. Ilona, maga sem tudta, miért, de megakadályozta. Ő vette ki apja kezéből a pipát.

- Most, ebéd előtt? Az nagyon egészségtelen.

- Igaz, igaz.

- Juli, teríteni, egy-kettő.

Amint kinézett a kert felé megkeresni, merre van a kapitány a gyerekekkel, az állomásfőnök aranyzsinóros sapkája tűnt föl a kapuban.

- Éppen jókor, főnök: már terítünk.

Boldog volt, hogy a kapitány mellett álló emberhez beszélhet és a szavaiba annyi melegséget igyekezett beleönteni, akárha egy fülébe súgott mondatra válaszolna. Egy-két pillanat alatt fenn voltak. Bemutatták Bethlent az állomásfőnöknek, s vidám trécselés közben, amely, amerre elvonultak, visszhangosság tette a szobák falait, mentek a megterített asztal felé. Annyira belejöttek a beszélgetésbe, hogy talán meg sem hallották Ilona sürgető invitálásait:

- De tessék, uraim, tessék, uraim.

Mint amikor az első tavaszi napsugár leolvasztja a messziről jött zsarnokot, a patak jégkérgét, hogy a bezártságban fuldokló hullámocskák vidám szökelléssel surranhatnak tova az ismét szabaddá lett téren, úgy folyt belőlük a szó, amelyet előbb még lekötve tartott az arcoknak új volta. Bethlen most sokkal melegebbnek, intimusabbnak látta a környezetet és ő, a notórius nagyvárosi, rajongón nyilatkozott a falusi élet szépségeiről, amely most a bizalmasságig fölengedett érintkezés kapcsán csakugyan nagyon vonzónak tűnt föl előtte:

- No, ha így lelkesedik, még megérjük, hogy örökre köztünk marad; de egy hónapnál alább úgy sem megy el innen.

Bethlen mosolygott:

- Óh, azt már nem, azt már éppen nem. Kedves Balta úr, hová gondol, örökre? Aztán miből élnék?

Az öreg tanító csak hunyorított, mintha egy éppen most keletkezett gondolat mozgatná a szemöldeit. Ilona észrevette a veszedelmet, s könyörögni kezdett:

- De uraim, szánjanak meg; mivé lesz a büszkeségem! Megfagy a leves!

Leültek. Bethlent az asztalfőre ültette, s ő maga, azzal a kifogással, hogy ügyelnie kell a tálalásnál, a túlsó végre ült. A kapitány Bethlen baloldalára került, a másikra pedig az állomásfőnök. Bethlen mosolygott. Abból, hogy éppen akkor szakította félbe Ilona az apjával való beszélgetését, amikor a szavak már-már a házasságkötés bizalmával csengtek, abból a nő tartózkodására következtetett. Tovább haladt ezen a gondolatmezsgyén, s az óvatlanul kiszökő szerelem megnyilvánulásának tartotta, hogy hirtelen közbelépésével Ilona megmentette őt a pipa borzalmaitól. A tányérok fölött mosolygón nézett Ilonára, mintha csak azt akarta volna mondani: Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz. Ilona nem nézett rá, de Bethlen ezt is jóra magyarázta, és a szívét elöntő jókedvében alig tudta megtartóztatni magát a kísértéstől, nehogy belekacagja a kapitány fülébe: Szegény, szegény bolond...

Folytatása következik.