Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Balázs Béla: Dialógus a dialógusról

Balázs Béla: Dialógus a dialógusról
III. rész [+] - (A láthatatlan lelkek vagy a panpoesia)

Az első rész színje. Márta szobája. Függönyök, párnák, virágok, könyvek, zongora, mint az első részben. A szamovár zümmög. Késő éjjel. - Mihály hanyatt fekszik a díványon Márta mosolygó szemmel sürög-forog.

Márta:

Hallgasd csak, Mihály, hogy duruzsol a szamovár. Bizonyosan haragszik. Hallgasd csak. Azt mondja: Való az, valakit ilyen későn meggyújtani? Megmagyarázzam neki? - Hopp! Ezt még nem fejtegettük. Mi az, mikor valaki egy zümmögő szamovárral diskurál? Ide hallgass. (Leül a szamovárral szemben és furcsa grimasszal zümmög.) - Ziúúú - zu-zu-zu, zuiuu. Nos? Hát ez milyen dialógus?

Mihály (nevet.)

Márta (felugrik és a díványhoz megy):

Haragszol, Mihály, hogy tréfálok? Nem tehetek róla. Muszáj. Már két nap óta mindig a dialógusról beszélünk. És olyan borzasztó komolya. Hogy mi az, ha az ember a barátjának beszél, mi az, ha a naplójának, ha önmagának, ha a Beethoven-maszknak, mi az, ha valamit, mi az, ha semmit se beszél, ha angolul, ha franciául, ha szamovárul beszél. Ugye, hogy majdnem szétbeszéltük egymást. Ha fel nem megyünk Emmához, akkor ma el sem jössz hozzám. Ugye? De nekem most jókedvem van. Látod: hiába. Oly rettentően össze voltam zavarva, kavarva tegnap De látod-e: csak igazi idegenek közé kellett mennünk, hogy kisüljön, hogy mi ketten mégis... (Mihály fölé hajol.) Ugye, mégis?

Mihály (átkarolja mosolyogva):

Mégis megint a dialógusról beszélünk.

Márta:

Hahaha. Csakugyan. Mért van az, hogy mi mindig ugyanarról beszélünk? Ha szorosan vesszük: mi ketten, mióta ismerjük egymást, ha komolyak voltunk, még egyébről nem beszéltünk, mint arról, hogy miről beszélünk.

Mihály:

Igen. Azt hiszed, hogy mások változatosabbak? Csak közömbös és idegen emberekkel társalgunk százféle akármiről. De ha két ember komolyan, mélyen közel jutott egymáshoz, mindig egyvalamiről beszél. Valamiről, amit nem a nap vetett elébük, amit magukkal hoztak, ami összehozta őket.

Márta:

Csak összetanult duett. Az ilyen dialógus a muzsika egy formája. Az emberek elvégzik napi munkájukat, aztán este összeülnek, a holdra bámulnak és énekelnek. Amit együtt tudnak. Ma Emmánál Quintett volt, de az az "első úr" hamisan énekelt.

Mihály:

Az a néhány magunkkal hozott kimeríthetetlen témánk, amit néhány barátunkkal beszéltünk, nem összetanult duett csupán. Az a mi alaprajzunk. Azok a témák azért kimeríthetetlenek, mert gyökerek. Állandó gyökereink, melyekből lélekenergiánk táplálkozik, magunk érzése mindenekkel szemben. Nem mi tanuljuk össze ezeket a témákat. Ezek a témák választanak és tanítanak bennünket össze a dialógusra. A témához kell a barát, kell a másik, akiből épp oly mélyen jöjjön, akinek szintén gyökere legyen. Mert akkor érezhetjük csak, hogy valóságos valami az, amire egész lelkünk támaszkodik, hogy egy mély, közös gyökér hajtásai vagyunk, mely messzebbről jön és több, mint mi: princípium, melynek mi csak kifejezései vagyunk.

Márta:

De ugye mindenkivel mást és másképp beszélünk? Tehát annyi barátom van, ahány témám? Vagyis: akinek sok a barátja, sok a mondanivalója?

Mihály:

Csak a beszélni valója.

Márta:

De ezek szerint mégis annyi ember vagyok, ahányat ismerek.

Mihály:

Nem. Annyi embert ismerek, ahány vagyok. Többel nem is találkozom.

Márta.

Eh! - De mégis ilyenformán sok barát sok gyökeret jelentene.

Mihály:

Ha valamely férfinak tizenöt szeretője van, az legfeljebb hímerejére jellemző. De akinek három barátjánál több van, az senki. Az frivol és gyökértelen.

Márta:

Hogy értsem ezt együtt?

Mihály:

Mert egyetlen gyökerét érzi mindenki, aki magával hozott valamit. Nincsen mély ember, akit meg ne döbbentett volna egyszer az az érzés, hogy bármit művel, mindig ugyanazt csinálja, bármit beszél, ugyanazt mondja mindig és végül is talán egész értelmét ki lehetne fejezni egyetlen misztikus formulában. Hanem, aki ezt az utolsó egy gyökerét megérzi, egyedül marad, mert amit az ember magával hozott, az nem ismétlődhetik. De kevesen lelnek rá fiatalon. "Öregedni - mondják - magányos mesterség."

Márta:

És a három barát, akit megengedsz?

Mihály:

A magányosság felé vezető utak. Minden barát egy egyszerűsítése, összefoglalása a világnak. Lelkük egy-egy lencse, mely számomra a világ száz fényét gyűjti egybe. Egybe: melyben a magaméra ismerek. De az utolsó formula megtalálása a cél: a magányosság. Ismerőse sok lehet az embernek, de akinek sok barátja, sohasem érezte, hogy mindentől különböző egy értelme van.

Márta:

Kérdeznék tőled valamit, de...

Mihály:

De? -

Márta:

De előbb igyuk meg a teát. Jó? - (Megtölti a csészéket és isznak. Szünet múlván.) Különös. - Oly rettentően felizgatott és megfélemlített a tegnapi beszélgetésünk és most még se bánom, hogy visszatérünk rá. Olyan biztosnak érzem magam. Nem tudom, mért. Itt belül olyan biztosnak érzem magam, hogy kedvem volna most fitymálva végigtáncolni azon a sok örvényen. Hiába emlékszem rá, hogy a dialógus a különbség öntudata, hogy vele egymást soha el nem érhetjük, hogy csak a bennünk találkozott lélek dialógusának egyik szerepét akasztom a barátra és a barátság csak monológ víziókkal. Hát aztán? Egy víziód vagyok. De én kitűnően érzem magam ebben az állásban. Csak sokáig tartson. - Haragszol, Mihály, hogy tréfálok? De nézd, olyan biztosnak, biztosnak érzem magamat és magunkat. És ez van, mi vagyunk. Amit beszélünk, az végre úgy is csak magyarázat. - Nem?

Mihály:

Nem. De azért mégis igazad van. Hiszen minden gondolkodás végeredménye az, hogy nem ismerhetünk meg semmit és az, hogy egyedül vagyunk. De micsoda valóságunkon változtat az? Nem ismerni, hanem élni kell a dolgokat. és hogy bennünk vannak-e csak, vagy kívül messze... a nagy egészben úgy is együtt és egyek vagyunk. A biztonság érzésén múlik minden. Minden van, amit élek és a problematikusság a legfokozottabb elevenség. Mi volt nekünk a beszélgetés eddig? Észre se vettük. Most fantasztikus, misztikus kaland. A problematikusság csak öntudatom cselekvésévé változtat mindent, ami adott objektív, tunya létezésnek látszott. Cselekvéssé, amelytől lobogóvá lesz az világ, mint Heraklitosz világtüze. Cselekvéssé, melyben öntudatom formáit érzem, mint munka közben testem izmait.

És van-e izgatóbb, istenibb játék annál az agyvelőjátéknál, a magam próbálásánál és istenkeresésnél, melytől fantasztikus kalanddá lesz puszta létezésünk?

Márta (csendesen maga elé nézve):

Nincs... Himbálunk az ágon, melyre isten növesztett, úgy sem szakadhatunk le. (Szünet múlva visszaül Mihályhoz.) Mihály. Kérdeznék tőled valamit. De nem muszáj felelni rá. (Szünet múlva) Azt mondod, az állandó témához kell a barát, a közös gyökér, az öntudata és összefoglalása a világnak. (Szünet múlva bizonytalanul.) De lásd, Sándor elhagyott téged, pedig három esztendeig egy életet éltetek. Neki sem volt más barátja.

Mihály (nem felel).

Márta:

Haragszol, hogy beszélek róla?

Mihály (nem felel).

Márta (Mihály homlokára teszi a kezét Halkan):

Látod, én néha azt gondolom: ha te is elhagynál, hogy az hiába volna. Hogy azért itt volnál és az enyém. A világszobából mégsem lehet kimenni. Három év előtt Párizsban voltál és nem is leveleztünk. Azt hiszed, kevésbé léteztél, kevésbé voltál pajtásom és szerelmem? Néhány örömömmel kevesebb volt, de száz fájdalmammal több, és az mind téged jelentett, te voltál. És mert nem tett különbséget a valóságos szavad, folytonosabb érintkezésben voltam veled, mint most. Néha azt gondoltam: mit adhatna még? És féltem a visszajöveteledtől. De ha örökre elmaradtál volna is, nekem eleven viszonyom maradt volna hozzád. Valami eleven kísérőm, mely befolyásol, melyhez igazodom, melynek felelek. Nem is a te emléked vagy a te nézeteid, vagy mi, hanem azok a függetlenül elevenné lett érzések, melyekkel szerettelek.

Mihály:

A láthatatlan lélek.

Márta:

A láthatatlan lélek?

Mihály:

Igen. - Azt mondtad: függetlenül elevenné lett érzések, melyekkel szerettél. De ez több. Független és eleven és nemcsak érzés, hanem létező lény: láthatatlan lélek. - Mik vagyunk mi? Millió sejtlény találkozásából, együttéléséből keletkezett új értelem, új élőlény. - És a másik ember millió sejtjével való együttélésből nem támadna új szervezet, melyet mi, a bentfoglaltak, már nem láthatunk?

Márta:

Hm. Ez csak hasonlat, vagy szó szerint veendő hit? Mert olyan komolyan mondod.

Mihály:

Szó szerint veendő meggyőződésem.

Márta:

De akkor kevéssé megalapozott, egyelőre. Hiszen mi nem testi viszonyról beszéltünk. Azon kívül testeink nincsenek is olyan szoros kapcsolatban egymással, mint a sejtek azokon belül. Úgyhogy én igazán legfeljebb hasonlatnak érzem ezt a haladványt, hogy mint millió sejtből mi, úgy két millió sejtünkből egy harmadik láthatatlan lélek támad és három millióból egy negyedik. - Nem?

Mihály:

Pedig nagyon egyszerű és valósággal természettudományi materialista alapon is megmagyarázható valamiről van szó. - Hogy mi testi viszonyról beszéltünk? A millió sejtet nevezhettem volna millió léleknek is; ugyanarról beszéltem volna. Monisztikus gondolkodás számára nem is érthető másképpen. - És hogy nincsenek oly szoros érintkezésben? A kontinuitás elvénél fogva a világmatéria vagy szubsztancia bárminémű legyen is, egyfolytonos minden dolgokon keresztül. Üres közök elgondolhatatlanok. Már most: ha Ernst Machnak igaza van és az Én nem egyéb képzetek, érzékek, erők, anyagok sajátságos konglomerátumánál, akkor a kontinuitás elvénél fogva a konglomerátum belső összefüggése nem lehet se lényegesebb, se más, mint alkotórészeinek a konglomerátumon kívül fekvő, határoló erőkhöz és anyagokhoz tartozása. Ha Ernst Machnak igaza van, és az Ént alkotó erők és anyagok mögött semmi függetlenül létező, halhatatlan valami nincs és az Én csak egy viszony, egy szám - (nem lehet-e ez a szám halhatatlan?) -, akkor a testi-lelki kontúrba foglalt erők és anyagok közti összefüggés nem lehet sem szorosabb, se más, mint a kontúrvonal két oldalán lévők összefüggése. Metafizikai szempontból - (sőt magasabb fizikaiból is) - testem matériája belefolytatódik a világmatériába, és semmi okom nincs feltételezni, hogy öntudatom energiái koponyám falán túl nem folytatódnak. - Szóval -

Márta:

Szóval, te holmi mozaikjátéknak képzeled a világot. Az erők és anyagok úgy állnak össze, mint azok a színes golyók, melyeknek véletlen találkozásából...

Mihály:

Véletlent nem mondtam.

Márta:

Melyeknek egymásmellé kerülése rajzolja ki az ábrákat. Egy síkra szórt színes golyók határozott kontúrú alakokat ábrázolnak. De a golyók a kontúron belül nem függnek szorosabban össze, mint a kontúr két oldalán lévők egymás között.

Mihály:

Igen, az alakok rajta tiszta és határozott. Mégis közeik szubsztanciája nem különböző az övéktől, sőt külön, határozott formája van, melyet két-két alak kétfelől határolva határoz meg. Valamint minden jó ornamentum közeinek külön, egyenrangú ornamentális értelme van. Így rajzolódik kettőnk létezése közé egyenrangú szubsztanciából való külön létezés, kettőnk lelke közé a láthatatlan lélek, melynek kontúrját, kétfelől, kettőnk kontúrja rajzolja.

Márta:

A láthatatlan lélek. - Furcsa. Akkor e láthatatlan lelkek számára mink vagyunk a közök és ők rajtuk keresztül szeretnek és barátkoznak.

Mihály:

Illetve mi vagyunk az ő barátságaik és szerelmeik.

Márta:

Van azonban itt egy nagy baj. Te csak emberekről beszélsz. Hát az állatok és a fák? Azoknak közötte is vannak láthatatlan platánok és láthatatlan lovak? - Mi?

Mihály (nevet):

Csacsi vagy. Komoly filozófia nem beszélhet egyébről, mint az emberi öntudatról és arról, ami abban foglaltatik. A metafizika számára csak az öntudat közvetlen magát érzékelése létezik és az objektív világ valószínűsége onnan ered, hogy hihetem, hogy a másik ember olyan, mint én. Aki más emberről nem tudva fák és állatok között élne, kevésbé érezné az élete realitását, mint mi álmunkban. A dolgok realitásába vetett hitünk antropomorfizmus, melyet csak a másik ember létezése tesz lehetővé, mert kapcsoló átmenet tőlem a dolgokhoz. Tehát közvetlen valóság számomra csak az öntudatom és a "Másik", aki lehetővé teszi.

Márta:

És persze a láthatatlan lélek.

Mihály:

És a láthatatlan lélek, mely e kettősségből szükségképpen adódik. - Mondd, Márta, nem döbbentett meg téged soha, hogy milyen csodálatosan, rendíthetetlenül egyértelmű két-két ember közt a viszony, ha egymást egyáltalában megérezték? Mintha arcot, alakot kapott volna, mely közéjük dermedt és lehetetlenné teszi, hogy attól fogva lényegileg más hangon, más formákban érintkezzenek.

Márta (csendesen):

De igen.

Mihály:

Volt egy ember, aki ezeket a misztikusan eleven viszonyokat, ezeket a láthatatlan lelkeket látta: Dosztojevszkij. Ezért különbözik ő a világ minden más költőjétől és egyedülálló és szent. Ha befejezted egy regényét, az az érzésed, hogy kétszer annyian szerepeltek benne, mint amennyit névvel megnevezett. Mert az alakok közti "fehér terület" egyenrangú határozottságban, misztikus elevenségben és sorssal telítettségben legélőbb alakjával. A két-két embere közti viszony, azoknak minden cselekedetétől függetlenül adottan, saját lélekből létezik.

Márta (elgondolkodva):

Igen. - Csodálatosan egyértelmű két-két ember közt a viszony. - Talán ez az oka azoknak a tragédiáknak, melyek felnövő gyermekek lelkébe hasadnak, mikor azok szüleiktől végképp elidegenednek, mert nem tudnak kisgyermekek lenni többé. Hiába beszél az ötödik osztálytól kezdve a felvilágosodott apa és anya "komolyan" a gyerekkel, és az hiába van őszinteségre nevelve. Közéjük dermedt a régi viszony és annak csodálatosan egyarcú hangulatán nem lehet változtatni. Lehet egészen elmenni, lehet évek múltán barátságot kötni, mint két új ember. De abban mindig van hazugság. És a régi viszony megmarad akkor is, mint valami kísértet, mely kettészakítja a múltunkat, ha azt mondjuk neki: te nem vagy én. Szinte csodálatos, hogy oly kevés ember pusztul bele.

Mihály:

Ez talán a természet legimmanensebb tragédiája. És talán minden tragédia csak felnövés, melyben egy elmúlt viszony, egy láthatatlan lélek kísértete gyilkol. - Mert az nem múlik el. (Hosszabb pauza után más hangon.) Azt hiszed, hogy egy forma vagy akkord, vagy nevezd bárhogyan, ha kettőnkből keletkezett, ha szép, új, ha lenyűgözően, hatalmasan eleven volt, elmúlhatik, mert valaki engem elhagyott? "Már mehet ő akárhova." Talán csak az állványt vette le az épületről. És... (elhallgat.)

Márta (csendesen, elterelve):

Akkordnak akarom nevezni, mert a többszólamú kórusból tudom megérteni. Két melódia vonul egymás mellett, külön életet és értelmet élő, sőt külön szöveget mondó két melódia. Mégis, az egymás mellett haladásból harmóniák támadnak, melyek sem az egyik, sem a másik, hanem harmadik külön hallható értelmek. És hiába váltak szét egy fontos akkord után a melódiák, hiába némult el az akkord mindenkorra - minden következő hang és minden következő harmónia magán hordja az ízét, tőle kapja a jelentőségét.

Mihály:

Mehet most már akárhova. Ha valakivel kezet fog szorítani és azt fogja gondolni: szeretlek, az mást fog most már jelenteni, mint amit eddig jelentett. Legalábbis ennyit még: "pedig Mihályt se tudtam már szeretni".

Márta:

Mihály!

Mihály:

De talán még egyebet. Én abban a három esztendőben sok mindenféle embert eresztettem közel. Jöhettek. Úgyse jelentett az a közelség semmit a kettőnké mellett. Jöhettek, mert kétszeres fala volt körülöttem a barátságnak. Ő elment. Most megint magamra csuktam az ajtót és elküldtem mindenkit. Talán mert mégis neki kell a legközelebbinek maradnia.

Márta:

Ő neki? - (Feláll és járkál a szobában .Szünet múlva): Mondd, Mihály... Azt mondod, barátság... (hirtelen) Mit jelent akkor a szerelem? A barátság irány és út magányos magad, végső értelmed felé. És a szerelem? Az útszélen marad?

Mihály:

A szerelem nem utam nekem sehova. Én vagyok a szerelemnek útja ősöktől unokák felé. A szerelem nem is bennem van, hanem én vagyok a szerelemben. A barátság az öntudatom műve és a világ értelmét jelenti nekem. A szerelem az állatok és a növények felől jön, nem tudok és nem tehetek róla, nem is jelent semmit - csak van.

Márta:

Állatokon és növényeken is túl még sokkal messzebbről jön az ős szerelem. Nem több-e, mélyebb-e, szentebb-e éppen ezért a barátságnál, a fiatal öntudat fiatal művénél? Nem csodálatos-e, hogy annak a folyamnak, mely mellemet megtöltve engem is ragad, látom a sodrát, messzi túl rajtam, minden dolgokban a világ gyökeréig.

Mihály:

Minden dolgokban, Márta, de nem a világ gyökeréig. Mert ami egyik dologtól a másikhoz vezet, az az egészhez nem vezet soha. Ami engem a dolgokkal köt össze, az az egésszel össze nem köthet, mert nem összeg az, melyhez összeadás révén juthatunk. De a dolgok végtelen láncát egy ponton áttörheti az öntudat, és megérezheti és megalkothatja az egész szimbólumát.

Márta:

A világon minden, minden szerelem.

Mihály:

De a világ egésze nem az. A szerelem eszköz. A szerelem azért van, hogy egy következő szülessék. Lehet, hogy minden kauzalitásnak, minden mozgásnak végső indítója és a világon csakugyan minden mozgás és minden eszköz. De a világegész áll, mert ami nem folytatható, nem folyhatik, és a világegész nem lehet eszköz. Az értelem. Lásd, Márta, a szerelem eszköz, a barátság nem. Nincs, ami következzék belőle és nem azért lett. A barátság értelem.

Márta: (szünet múlva visszaül Mihályhoz):

Mégis azt mondtad tegnap, hogy a barátság csak monológ víziókkal. - Babrál Mihály nyakkendőjével és arca megenyhül. - Ugyan nekem tetszenek a láthatatlan lelkek. Szilárdabban érzem magam elpakolva a világládában, ha a közink is ki vannak töltve. - Mi? De komolyan. Most már szeretném is egészen megérteni. - Nézd, Mihály, ha a mi kontúrunk csak a mozaikfelület rajza és énünk szubsztanciája egymásba folytatódik egyfolytonosan minden dolgokon keresztül, akkor hogyan keletkeznek mégis a rajzok a felületen, hogy látlak én téged mégis határozott valakinek, látlak és értelek?

Mihály:

Látsz és értesz? - Mit tudsz te rólam? - Színeket és mozgásokat látsz, hangokat hallasz és azt mondod: ez ő. Azok a színek és hangok azonban, térben és időben egymás mellett vannak bár, magukban nem összetartozóbbak a csésze falán egymás mellett tükröződő bútoroknál. Te konstruálsz belőlük egységgé engem, mondván: értelek. Te konstruálsz engem, per analogiam, mert magadat egynek érzed. Te konstruálsz engem, mint én regényalakjaimat.

Márta:

Valami különbség csak lesz köztük?

Mihály:

Nincs. Állítom, hogy metafizikai szempontból valamely költött és valamely valóságosnak mondott ember között számunkra semmi realitás, különbség nincs. Egyformán készült mind a kettő.

Márta:

Az anyáknak megjegyezni valójuk volna erre.

Mihály:

Az anyák sem tudnak gyermekeikről egyebet egy csomó érzéki szenzációnál, viszont minden esztétikai kézikönyv tanítja, hogy a költő sem az ujjából szopja meséjét. A legvadabb képzelet is szerzett benyomásokból, "tapasztalatokból" konstruálja képeit. Hangokat, színeket, mozgásokat látott és azokból konstruálja, mint én téged és te engem.

Márta:

Csakhogy a képzelet ezer különböző helyről szedi össze az anyagot, az életben pedig...

Mihály:

Ugyanannyi helyről szedjük össze. Te azt hiszed, hogy mikor engem költöttél, nem hoztál máshonnan anyagot? Lásd, minden konstrukciónk egyszersmind értékelés. Minden szín a többitől való különbözőségében kapja meg tulajdonképpeni jelentőségét. Minden összehasonlítás pedig behelyettesítése máshonnan szerzett benyomásoknak. - Nem tudom, milyen színű volna a szemed, ha egy szeptemberi reggel nem ébredtem volna fel az árokparton úgy, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem hullott volna a tiszta, halovány ég lelkembe, mint egy kiöntött, üres kehelybe. És más volna a hangod, ha sohase álltam volna a langyos, nyári záporban bizsergő, meztelen testtel. A kapott benyomásnak tulajdonképpen nincs más tartalma, mint az a viszony, melyben a többihez áll. A puszta megismerése és meglátása a dolgoknak már összemérés, helyettesítés, emlékekből való továbbfolytatás. Egyszerű, konstrukció nélküli érzékelés nincs. Egész jelenségvilágunk, a megjelenítés maga konstrukció, mégpedig minden érzetemet valamennyi többiből konstruálom és annak más, külön tartalma nincs is. - Ugyanaz az életprocesszus hozza létre a költő meséit, az őrült vízióit és a mi valóságos életünket és köztük semmi realitáskülönbség nincsen.

Márta:

Ebbe nem tudok belenyugodni. Mégis van különbség köztük. - Van! -

Mihály:

De az nem realitáskülönbség. Például miben különbözik egy olvasott könyv emléke múltad emlékétől? Semmiben. Öntudatod emlékbenyomásokból konstruált képe mind a kettő egészen egyformán.

Márta:

De az időtávolságok érzése.

Mihály:

Nincs. A múlt egész emlékezete egy síkon van és semmi távolságkülönbség benne nincsen. Csupán levegőtávlat. Az van közel, amire élesen emlékszem: közel, "mintha tegnap történt volna", még ha tíz esztendős história is; az van távol, amit más emlék elnyomott: távol, "mintha évekkel ezelőtt történt volna", ha csak tegnap esett is meg rajtam. A múlt valódiságára nincs többé kritériumod, mint egy tündérmeséére. Már pedig lehet realitáskülönbség a múlt és jelen között? Hiszen öntudatod számára jelen nincs is, mert minden benyomásod emlék már csak. - Látod-e, a múlt az a közbeneső, melynek révén megértheted, hogy ugyanúgy költjük az életet, mint a költők meséiket, a szó szoros értelmében, hogy a költészet az alapvető életfunkciója minden embernek és a világ panpoesia.

Márta:

A világ panpoesia!

Mihály:

A régi metafizikák a szubsztancia mivoltával foglalkoztak; víznek, tűznek, szellemnek, anyagnak, akaratnak mondván azt. És e szubsztancia, mondották, objektiválódik a mi jelenségvilágunkká, melyben élünk. Hogy mi módon, arról egyik sem beszél. Én fordítva nézem a dolgot. Hogy mi a szubsztancia: nem tudom és nem kutatom, de hogy mi módon objektiválódik rajtunk keresztül a mi jelenségvilágunkká, azt gondolom. A költészet életprocesszusa az a processzus. Schopenhauer akaratnak mondotta a szubsztanciát, mert az akarat, úgymond, az egyetlen, amire közvetlenül eszmélünk rá, a kauzálisan összefüggő jelenségek közvetítése nélkül. Én a szubsztanciát nem keresem és poézisnak mondom a világ lényegét, mert ez az egyetlen életprocesszus, melyre közvetlenül, melyre csak közvetlenül eszmélhetünk rá, a jelenségek közvetítése nélkül, hiszen minden jelenség általa lett, mert az maga a megjelenítés. A világ panpoesia.

Márta:

Szóval én is költő vagyok és mindenki költő. Nagyszerű. Mit szólna hozzá nagybátyád, ha bebizonyítanád neki, hogy ő is költő, sőt költemény? Rögtön felakasztaná magát. Hanem ez még sem lehet igaz, Mihály. Mert például Bernard Shaw csak nem költő? Különben is a te elméletedből következik valami, amit aligha vállalsz. Tudniillik, ha mi költjük a világot és a világ maga költészet, akkor a naturalizmus a legjogosultabb művészeti elv. Mert hova menjünk poézisért, ha az élet maga is az, úgy amint van?

Mihály:

Csakugyan. Sőt mért mozduljunk ki belőle egyáltalában akkor? A legnaturalisztikusabb művészet is mire való, ha a világmag poézis, művészet úgy mint van. Nem gondolod, hogy éppen ez állítja élére a művészet metafizikájának kérdését? Ha a világ már magában konstrukció, poézis, mi értelme lehet akkor, milyen pszichológiai vagy metafizikai oka lehet akkor a művészetnek? Hiszen akkor fölösleges. A naturalisztikus művészet legalábbis elveszti akkor minden értelmét. Akkor a művészet miértjét firtatva a stilizáláshoz jutnánk el mint egyedül lehetséges és értelmes okához és szándékához, mint egyedüli értékéhez.

Márta:

Miért? Miért nem fölösleges akkor a stilizáló művészet is?

Mihály:

Ismered Avenarius elméletét a filozófiáról, hogy az: "Ein Denken der Welt, gemäss dem Prinzip des kleinsten Kraftmaasses." Minden nagy világrendszerünk és általában az emberi gondolkodásnak minden rendszere az életerőnek abból a törvényéből, legmélyebb ösztönéből lett, hogy mindent a lehető legkevesebb munkával végezzen el. Fárasztó, zavaró, életakasztó ezt az ezerarcú világot gondolni. A nagy rendszerek: nagy egyszerűsítések, nagy megkönnyítések - nagy stilizálások. És ugyanez az életösztön termi a művészetet.

Márta:

Mindent tudok. Azt akarod mondani, hogy a művészet: "Ein Schaffen der Welt, gemäss dem Prinzip des kleinsten Kraftmaasses."

Mihály:

Igen... A mi költeményünk a világ is, de százarcú, zavaros és fárasztó költemény. A művészetben a legkisebb energia elve szerint újra konstruáljuk, hogy egyszerűbb, világosabb, érthetőbb - és élhetőbb legyen. Ez az összemarkolás és egyszerűsítés: ez a stílus. Minél nagyobb fokú az, annál inkább érte el a művészet természete szerinti szándékát. (Mindaddig persze, míg az egyszerűsítés kedvéért nem dobtunk el valamit a tartalomból és a stilizálással, a matéria feszítő ereje nő.)

Márta:

De mért százarcú és zavaros a világköltemény, ha mi csináljuk úgy, ahogy akarjuk? Miért van - hiába mégis - szükségszerűség és rendíthetetlen rend.

Mihály.

Abból, hogy "mi csináljuk", nem következik, hogy "úgy, ahogy akarjuk". Gép csinálta ezt a gyufaskatulyát is, de nem úgy, ahogy akarta.

Márta:

Csakhogy nekünk van akaratunk.

Mihály:

És testeddel mozogsz is úgy, ahogy akarsz. Mégis tested anatómiája eleve determinálja minden mozgásodat. A világ olyan, amilyennek akarjuk, annyiféle, ahányan vagyunk, és az őrült számára a mi szükségszerűségünk és rendünk sem létezik. Mi azonban alóla ki nem bújhatunk, mert mi költjük ugyan a világot, de öntudatunk, "lelkünk" anatómiája determinálja, hogy miképpen. Valamely összefüggő rendszerben a legkisebb elem formája meghatározza valamennyiét és az egészét is, meghatározza, mint egy kristályszikla alakját legkisebb jegecmolekulája. Szemöldököd rándulásában meg van rajzolva a legmesszibb planéta útja, de szemöldöködet nem mozgathatod úgy, ahogy akarod.

Márta:

De az én lelkem anatómiája hogyan támad? Ha én költöm a világot, engem ki költ?

Mihály:

Énedet te is konstruálod magadon és magadban tapasztalt érzetekből. - Persze kérdezhetsz tovább: hát konstruáló magamat?

Márta:

Hát konstruáló magamat?

Mihály:

Nem tudom. - Isten.

Márta:

Az egyet jelent.

Mihály:

Igen, Márta. Istennek neve millió és azok közül az egyik "nem tudom". De ha nem őróla beszélünk, mondhatunk akármit, az csak annyit jelent - "még nem tudom". Bármiről beszélek okkereső szóval, még nem tudok, míg nem álltam meg a végső ok előtt. A végső oknak neve pedig millió. Közöttük legbecsületesebbnek és legszebbnek vélem az Istent. Mert metafora valamennyi és lelkünk egy érzéséhez hasonlítja őt. De Istent akkor mondok, ha minden foghatatlan fogalom és tétova tapasztalaton túlról érzem az élet csókját szívemen és azt érzem csupán, hogy - "tudom".

Márta (sokáig bámul bele a lámpába. Hirtelen lehajol és megcsókolja Mihályt):

Ugye, nem haragszol, Mihály, hogy folyton tréfáltam közben? Ha nem feleltél volna nekem olyan könnyen, szomorú lettem volna. Általában te mindig tudj nekem mindenre felelni. Jó? - (Szünet múlva): Azért mégis nagyon örülök neki, hogy nem vagy tudós, hanem csak költő.

Mihály (mosolyogva):

Mért?

Márta:

Mert mindez mégis olyan játszva mondódott, és ha tudós volnál, azt hiszem, mindenki szamárságnak tartaná. Mivel azonban költő mondta, lehet, hogy majd a tudósok is komolyan veszik.

 

[+] * Előző dialógusok: Nyugat 1908. II. k. 114. és 1909. I. k. 125.