Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Kádár Endre: Játék

Kádár Endre: Játék
III.

Fekete ternóból való terítőjük alatt négy friss hulla feküdt a boncasztal mellett. Három női és egy férfié. Valamennyien tífuszban pusztultak el. Szépek voltak így, csöndesen, ámult arcukkal, mintha csak aludtak volna.

Császi a boncasztalra tette a gyertyáját. Aztán odaállt az első hordágyhoz, felemelte és aztán szép csendesen lehúzta a halottról a takarót. Jól emlékezett: csakugyan a bárókisasszony volt.

Semmitől sem tartott. Nem volt egy cseppet sem izgatott, nem gondolt vele, mit cselekszik, az egészet mulatságnak vette. Afféle brutális nyugalommal, kíváncsian, de belül mulatva, valami paraszti csúfondároskodással végezte a dolgát. Hogy ő most utána fog nézni annak, amit a doktoroktól hallott. Hogy egy ilyen bárókisasszony, egy bárókisasszony... de mindjárt megnézi.

Addig próbálta ide-oda tolni a gyertyát, amíg a fénye valahogy bevilágította a szegény kis testet. Látszott keble: alighogy kidomborodva, puhán, bánatosan; olyan apró volt, hogy a tenyerével lefoghatta. Az arca sötétben volt. És látszott hosszában gyönge teste, vékony combjával, amely fent éppolyan fejletlen volt, fiús, orsósformájú, mint lent.

A fejére borította a takarót. És most balkezébe véve a gyertyát, a hulla fölé hajolt. A jobb kezével egy, csak egyetlen mozdulattal végigment, szinte játszva a nyaktól a kebelig és pillanatra marokra fogta. Megállott, nyelt s jól érezte magát. Azt lehet mondani, pillanatra eltelt, tökéletesen jól lakott. De aztán újra fölibe hajolt. A keze tenyérre fordult, lecsúszott a bordák között, majd a hasnál megállapodott. Most megint szünetet tartott egy lélegzetre. A hasnál tartott. A halom, amely a combokba szegelt, különösen szép és furcsa formájú volt. Egészen kicsi volt és úgy, ahogy a belek utoljára elhelyezkedtek, a felület felettük szelíden domborodó és csodálatos szépen párnás hóhalomba végződött.

Császi vett egy fogót.

A bárókisasszony nem volt szűz.

- A kutya istenit! - rázta a fejét hirtelenkedve Császi.

Csúfondárosan nevetett. Majd hirtelen egyet gondolt, rádobta a terítőt a hullára és most már könnyen, gyorsan, szinte vidáman lerántotta a leplet a másik hulláról. Most már pipára is gyújtott és úgy dolgozott, mint aki benne van.

- Gyere csak - mondta és ezzel a másik fölé hajolt.

Ez amíg élt, cseléd volt. A pompás, neki tetsző, jól fejlett test mellett egyszerre elfeledte a másikat. Szép volt ez a lány, szinte friss és az arca nem volt még beteg színű sem. Császi pillanatra szinte elfeledte, hogy hol van és miért van ott. Majd, hogy felnézett és oldalt nézett a bárókisasszonyra, valami részvétet érzett a maga fajtája iránt. Mindössze egy percig tarthatott az elérzékenyülése. Nagyvérű, rátarti ember volt, aki semmit és főleg senkit nem vett hosszabb ideig komolyan, a brutális egészsége, meg hogy könnyen megvolt a világban, kinevettette vele a világot. A bajusza alatt nevetett. És nevetett akkor is, amikor aztán a műszerrel felnyitotta a leány belsejét.

- Ejnye, az istenit! - káromkodta el magát, de csak alighogy bosszankodva.

Inkább mulatott.

...A harmadikat sem engedte el. Kapta a terítőt, leemelte róla. Nem tetszett neki, a halott leány teste nagyon sovány volt. Újra leborította a lepellel. És ment is kifelé. A félúton azonban meggondolta magát és visszajött. A jókedve most már nem hagyta nyugodni, röhögve, a játékban izgulva nyúlt a műszerért.

...Nagyon jót röhögött.

Egy kicsit kuncogva mulatott még ágyában azután, hogy magára húzta a hullaház ajtaját. Aztán aludt mélyen, eltelve, elpihent energiával. Mint egy gyerek, aki jól játszott játékaival.

Enélkül nem tudott volna elaludni.