Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusa
Ötödik közlemény

Makoveczki Dusán doktor, aki - az újságíróknak tett nyilatkozataiból ítélve - nagyobb fontosságot tulajdonít a maga szereplésének, mint amennyit mi tulajdoníthatunk neki az után, hogy háziorvos és kvázi titkár létére nem tudta megakadályozni a haldoklani kezdő aggastyán útrakelését: azt az ellentétet, mely az öreg házastársak között Tolsztoj elbujdosása előtt fölmerült, úgy látszik, jelentősebbnek tartja, mint amekkoráról Tolsztoj özvegye emlékezett meg, amikor elismerte, hogy férje elutazása előtt csakugyan volt köztük vitatkozás, de nem nagyobb és nem hevesebb hangú a hosszú időn át együttélő két ember közt okvetetlenül fölmerülő nézeteltéréseknél. Erre vall Makoveczki doktornak az a tanúságtétele, hogy a Szamardino monostor mellett lévő fogadóban, ahol két napot és két éjjelt töltöttek, Tolsztoj feleségének levelet írt, amelyben bejelentette, hogy örökre otthagyja eddigi életét és Jasznája Poljanát.

Mielőtt ehhez a tanúságtételhez megjegyzést fűzünk, állapítsuk meg, hogyan adja elő Makoveczki doktor Tolsztoj bujdoklásának történetét.

A doktor mindenekelőtt nem felel arra a kérdésre, hogy családi viszály volt-e az exodus oka? Aztán így mondja el, amit tud: Tolsztoj már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy milyen jó volna egészen egyszerű életet élni, keveset, csak a legszükségesebbet költeni, hogy ne váljon mások terhére, ne éljen jobban, mint más, szóval úgy élni, mint a legegyszerűbb muzsik. Ez a vágy támadt fel benne újult erővel, s kevéssel a halála előtt elhatározta, hogy elvándorol Jasznája Poljanából. Közölte a doktorral tervét és felajánlotta neki, hogy legyen társa azon az úton, mely előbb "a nép közé és ezzel a magányossághoz" vezeti, ahol "az emberi tökéletesség útját akarta keresni", s ahol "talán valami újat találhat"; de "nem külső formákra törekedett, hanem csakis az isteni lényeget vágyott elérni." Közölte tervét leányával, Alexandrával és ennek Theokrita nevű barátnőjével is, elbúcsúzott tőlük és megkérte őket, hogy négy nap múlva "jöjjenek utána Szamardino Monasztirba, ahol hétszáz apáca lakik, köztük Tolsztoj nyolcvan éves nővére, Mária Nikolajevna is." Kimentek az állomásra s felültek a vasútra. Koszelszk állomásig utaztak, ott kocsira szálltak és este hétkor az Optina Pustin monostorhoz értek. A monostor körül kis vendéglők vannak zarándok emberek számára; ott szálltak meg. A rázós kocsiút Tolsztojt fáradttá tette és elgyöngített; elhatározták tehát, hogy megpihennek. Tolsztoj este korán aludni tért, hajnalban fölkelt, délelőtt írogatott, majd kiment a fogadóból s azon tűnődött, hogy meglátogassa-e a sztarecet, a monostor öregét, a legtekintélyesebb emberét, akit a hívek vallási kételkedések esetén szoktak fölkeresni. Tolsztoj szerette volna látni, hogyan él az a másik öreg, aki minden testi vágyát megölte, aki jobb életre törekszik, szelíd és jámbor. Többször elindult, hogy bemegy a skitbe, ahol a kiválasztottak, a szentek élnek, a legájtatosabb szerzetesek, akikhez csak igen fontos kérdésekben fordultak a hívek. Köztük lakik a sztarec is. De aztán újra meg újra visszafordult és nem ment be; miért? - a doktor nem tudja. Hát tovább mentek. Kocsira ültek s este ötkor a Szamardino monostorhoz értek. Tolsztoj egyenesen a kolostorba ment, fölkereste nővérét, akinek már reggel üzente egy apácával, hogy délután eljön. A doktor addig szobát foglalt le. Egy óra múltán ő is a testvérekhez ment s a nyolcvan éves nővért és a nyolcvankét éves fivért könnyek között találta. Aztán visszatértek a monostor mellett lévő fogadóba, ahol két szobájuk is volt. Két éjjelt és két napot töltöttek ebben a fogadóban. Tolsztoj itt egy cikket írt a halálos ítélet ellen és itt írta meg a leveleit is: egy közös levelet gyermekeinek, meg azt a bizonyos levelet feleségének. Üzleti leveleket nem írt; "nem törődött azzal, hogy mi maradt utána". A két éjszaka közül az elsőt nyugodtan töltötte, a másodikat már nem. Kora hajnalban elküldte a doktort, hogy költesse fel a nővérét, el akar tőle búcsúzni. De mire az öregasszony fölkelt, Tolsztoj már megváltoztatta tervét s nem búcsúzva el testvérétől, aki nem látta többé, útra kelt Alexandra leányával és ennek Theokrita nevű barátnőjével, akik időközben megérkeztek. Kocsin Koszelszk állomásra mentek és az első vonattal elindultak. Tanácskoztak, hová menjenek, végre elhatározta, hogy Novocserkaszkba megy, ahol Mária Nikolajevna unokája él. De útközben Tolsztoj hirtelen rosszul lett, ájulások fogták el, a doktor le akarta szállítani, de egy állomásnál sem volt épület s a falu messze lévőnek látszott. Végre Asztapovóban kiszállhattak. Tolsztoj nem fogadta el a segítő kart; egyedül szállott le a vonatról. Nem akart az első osztályú váróterembe bemenni; a másodikban várta meg, míg az állomásházban elkészítik számára a szobát. Mikor tudatták, hogy már megvetették az ágyat, magától állott fel s megint segítség nélkül ment a nyolcvan lépés távolságra lévő házhoz. A betegsége már régibb keletű volt. Harmadfél év óta minden öt-hat hétben ájulási rohamok fogták el. Vándorútján az első ilyen roham Szamardinóban érte. Máskor az ájulásból hamar magához tért, de ezen a napon délután négy órakor fázni kezdett, a hideg kilelte. Tüdőgyulladást kapott. Mikor ezt betegsége harmadik napján megtudta, azt mondta: "Matt! Bocsássatok meg, sajnálom, hogy nektek kellemetlenséget okoztam." Halálos ágyán is dolgozott, a második, harmadik és negyedik napon. Alexandra leányának gondolatokat diktált Istenről. Olvasott is. A saját "Minden napra" című könyvét, Nikolajev "Isten fogalma" című könyvét és Novoselovnak "A hitről" szóló munkáját. Mikor a fiai megérkeztek, elcsudálkozott; vajon honnan tudták meg, hogy hol van? Utolsó szavait Szergej fiához intézte: "Szergej, igazságot szeretek, sokat, szeretek mindenkit..." Aztán többet nem beszélt s hazugság minden mondás, amit az újságok a haldokló Tolsztoj szájába adtak. Szótlanul halt meg. (Pásztor Árpád látogatása dr. Makoveczki Dusánnál, Az Est, 1911. január 26.)

Jegyezzük meg itt, amit Makoveczki doktor nem említ, de amit az újságok jelentettek és senki se cáfolt meg, hogy: Asztapovóban a lehető leghamarabb ott volt Tolsztoj grófné is.

De a doktor előadásából is kiderül mindenekelőtt az, hogy: Tolsztoj a családja körében élt és a családja körében halt meg. Abból, hogy elutazását tudatta a leányával, ezt maga után hívta, először is a nővérét látogatta meg és utoljára is azt mondta a fiainak, hogy. "szeretek mindenkit" - bajos azt állapítani meg, hogy szakítani akart a családjával.

Kiderül továbbá, hogy Tolsztoj az egész úton beteg volt. Bujdoklásának harmadik napján ájulási roham érte, éjjel nem tudott aludni, egyik helyről a másikra mindig a betegség rohama űzte tovább. Abból, hogy egyik helyről a másikra kívánkozott, hogy megindult és már napokig volt úton, de mégse tudta elhatározni, hol fog megállapodni, hogy sokat tűnődött azon, mit tegyen, és hogy minduntalan megváltoztatta az elhatározását, kitűnik, hogy egész útján állandóan olyan nagy lelki izgalomban volt, amelynek a tartósságát, csillapodás nélkül való permanenciáját csak a nagyon beteg ember idegzetének rendkívülire fokozott ingerlékenysége magyarázhatja meg. Az is a holtra vált embert jellemzi, hogy a vallási kérdések hosszabb időn át szinte szünet nélkül foglalkoztatták. Nagyon valószínű tehát, hogy már az is, ami arra izgatta, hogy útra keljen, ami kiűzte Jasznája Poljánából, akárhová, mind tovább, onnan, ahol van, máshová: a kitörő nagybetegség volt. Legalább is ez volt a főrugó; ez döntötte el, hogy az exodus megtörténjék. És ha így van, egészen fölösleges más motívumokat is keresni.

Makoveczki doktor előadásában egy hallgatag s egy félig-meddig kifejezett vád van Tolsztoj grófné ellen. A hallgatag vád az, hogy: Tolsztoj maga se tudta, hová megy, mindegy is volt neki, hogy hol állapodik meg, csak nem akart otthon lenni; ment akárhová, csak azért, hogy ne kelljen Jasznája Poljánában maradnia. Tehát nyilván a grófnét akarta elhagyni. A kifejezettebb vágy az, hogy: Tolsztoj a monostor mellől a feleségének levelet írt, amelyben közölte vele, hogy örökre otthagyja Jasznája Poljánát.

Az első vádra, mindaddig, amíg a doktor nem mondhat többet erről, szükségképpen az a kérdés vetődik fel ellenvetésül: vajon mi biztosítja őt, hogy nem hamis következtetés alapján azonosítja a grófnét és Jasznája Poljánát? Hogy nemcsak találgatáson alapuló puszta föltevést kockáztat-e meg, amikor rövidesen a grófné rovására írja azt, aminek kellő magyarázatát adhatja a jasznája-poljánai, hosszú megszokottságánál fogva szinte megváltoztathatatlan életrend is, mely Tolsztojnak soha se tetszett, s mely kitörő nagybetegsége szertelenné vált ingerlékenységében és izgalmában egyszerre tűrhetetlennek tűnt fel előtte? Hogy nemcsak valamely - talán antipátián alapuló - gyanú ejti-e meg, amikor a grófnénak tulajdonítja azt, aminek előidézője mindenekelőtt és főképpen egy olyan belső lázroham volt, amelyet ő nem vett észre mindjárt?

A második vádhoz is sok kérdés fér, legelsőbben az, hogy tudja-e bizonyosan vagy csak gondolja: mit írt Tolsztoj a feleségének, olvasta-e a levelet, és ha igen, határozottan emlékszik-e, hogy benne volt ez a szó is: "örökre"?

Valószínű, hogy Tolsztoj a levelét nem mutatta meg Makoveczki doktornak, csak közölte vele, hogy mit írt a feleségének. Föltehető az is, hogy az ájuldozásig beteg, örökösen lelki izgalomban lévő és szerfölött ingerlékenységében minden csekélységre élénken reagáló öreg ember utolsó napjaiban dohogott és zsémbelt, ha a grófné intézkedéseiről volt szó. Még az is meglehet, hogy a halálba botorkáló aggastyán bujdoklásában minduntalan panaszolkodva emlegette a feleségét az előtt, akit talán azért vitt magával, hogy ne legyen kénytelen fennhangon monologizálni.

De hát nem történhetik-e meg a legkiválóbb szellemű emberrel is, hogy az idegességtől gyötörten másban keresi a hibát, mikor nem tudja, hogy mi bántja, kivált ha már a halál bántja? Nem történhetik-e meg vele is, hogy indulatában vagy keserűségében kimondja az "örökre" szót és ezt talán azonnal megbánja?... hogy kimondja még akkor is, amikor már előbb megbánta, mint kimondta?... Nem lehetséges-e, hogy egy olyan közönséges, kicsinyes szóváltás után, melyet csak a halál nagyszerűsége változtatott jelentékenyre, egy olyan jelenetre emlékezve, amelyben az öreg házastársaknak csak a korukból származó idegességeik ütköztek, találkoztak össze, mialatt a szíveik egyre keresték egymást, már csak a halál kezétől hirtelen ismét kicsinyre roppantott öreg gyermek sírdogált Tolsztojban, ha nyűgösködött és panaszkodott a kísérője előtt?

Tolsztoj erről a tárgyról, akármit mondott, nem mondhatott annyit, se Makoveczki doktornak, se másnak, hogy akár Makoveczki doktornak, akár bárki másnak a tanúságtételétől kellessen függővé tenni annak megítélését, hogy Tolsztojt milyen érzések fűzték a feleségéhez, és hogy az az összekapcsolódás, amely annyi gyermeknek adott életet, az öreg házastársakban milyen viszonnyá alakult át. Egy komplex ember, aki nagy író, az előtt se, akivel a legbizalmasabb és akkor se, ha le is akarna tenni minden tartózkodásról - ami Tolsztojnál elképzelhetetlen - nem árul ez az énjéből annyit, amennyit azzal, hogy esztendők hosszú során, mindarról, ami a leginkább foglalkoztatja, mondatokat ró egymásra. Arra, hogy mik voltak Tolsztoj érzései, nem Makoveczki doktor a kútfő, a forrás, hanem Tolsztoj könyvei.

(További közlemények következnek.)