Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám

Ignotus: Játék

Ha tavasz nem volna: a képviselőházban legyet lehetne fogni. Unalom - kis szó. Halál: ez az igazi. Magyarországról lehervad az alkotmányosság. Nem tud megmaradni, semmi ösztönzéssel, semmi erőltetéssel. A talaj nem bírja. Nem való rá.

Khuen gróf bizonyára érzi sikereit és ezek révén magát. De lehetetlen, hogy még a szubjektívság e természetes optikájával is tisztára magából származtassa sikereit. Lehetetlen nem látni, hogy ma és azon a helyen más rendes, csendes, munkabíró s a maga árnyékától meg nem ijedő úri embernek ugyanilyen sikerei volnának. Sokan, akik közel jártak annak átlátásához, amit az itt következő sorok ki akarnak fejteni, olyasmit mondtak, hogy egy magyar Bismarck vagy akár egy új Tisza Kálmán is egy hét alatt megcsinálhatná a magyar abszolutizmust. A valóság az, hogy lehetetlen meg nem csinálnia annak, aki ma magyar miniszterelnök. Neki magának kell gondoskodnia róla - s alig kap hozzá napról-napra határozatképes képviselőházat -, hogy az ő csendes hivatalnoki abszolutizmusának egyes momentumait úgy-ahogy parlamenti formába öltöztesse. A parlamenttől ugyan elhagyhatná. S ha a parlamentet elnapolná s kormányozna egy láthatatlan tizennegyedik paragrafussal - az sem verne nagyobb hullámokat, ha egyébként rendesen fizettetné a képviselők napidíját vagy fertálypénzét.

Azt mondják, hogy a mi királyunk a legalkotmányosabb uralkodó. Ez igaz - bár nem abban az értelemben, mint az angol vagy az olasz királynál. Hanem abban, hogy csakugyan meggyőződése lehet ennek a kipróbált uralkodómesternek az alkotmányosság szüksége, ha azt, ami az alkotmányosságban egyedül fordul meg az uralkodó akaratán: az alkotmányosság látszatát fenntartja, fenn tudja tartani, nem unja fenntartani s nem fárad el bele, hogy fenntartsa, mikor az ő népei hatodik évtizede nem tesznek egyebet, mint hogy majdhogy rá nem kényszerítik az alkotmánytalanságra. Azt hiszem különben, hogy bármennyire igazán a legalkotmányosabb, mert igazán csakis a saját akaratából alkotmányos uralkodó: Magyarországon mégis csak az esküje kényszerítette egynéhányszor ellene szegülnie annak a kényszerítésnek, hogy az alkotmányt, legalább egy időre, fel ne függessze. Mint ahogy Ausztriában megtette elébb a negyvenkilences alkotmánnyal, majd egy évvel a hatvanhetediki, a kiegyezéses, a decemberinek nevezett alkotmány előtt a hatvanegyediki úgynevezett februárival. Viszont ugyancsak Ausztriában némi szellentyűt ad az alkotmánybontás elkerülése számára a februári alkotmány tizenharmadik szakasza, mely a későbbi revízióban egy számmal tovább tolódva vált ama híres tizennegyedik szakasszá, amely az osztrák kormányoknak többször módot adott arra, hogy parlament nélkül is alkotmányosan kormányozhassanak. Nem nehéz megállapítani, hogy Magyarország utóbbi negyedszázadának nagy konvulziói jórészt amiatt keletkeztek, mert az élet görcsei számára a mi alkotmányunknak nincs ilyen szellentyűje, viszont a királyi eskü lehetetlenné teszi, hogy az uralkodó egy időre letegye az alkotmányos királyi pálcát, s fölvegye helyébe a patriarchális apait. Vannak emberek, akik sokgyerekes és szakállas meglett emberekül is gyerekek maradnak. S vannak országok is ilyenek. Az orvostudósok azt mondják, hogy azok az emberek maradnak gyermekiek, akik igen erős apai tekintély nyomása alatt nőttek fel. Lehet, hogy a mi országunk kiskorú mivoltát is könnyű megmagyarázni négyszáz esztendő elnyomattatásából. De magyarázat csak mentség - magán a valóságon nem változtat. A valóság az, hogy Magyarország gyerekes makacssággal ajánlgatja föl az uralkodónak, most már szinte leplezetlenül, az abszolutizmust.

Ez csúf dolog így kimondva hallani és kellemetlenné teszi a kimondóját. Még sincs másképp. Minálunk az alkotmány nem arra való, hogy táboronkint felváltsuk egymást az ország kormányzatában. Hanem arra, hogy egyőnk a másikunknak a nyakán ülhessen. S mivelhogy az alkotmányosság nem erre való, nem is tud igazán megmaradni. Mint ahogy a régi Erdélyben a török, a régi Magyarországon pedig a német tartotta uraságban azt, aki úr volt: ma a magyar királytól várják el ezt a segítséget. S ezt várják tőle, nem pedig a pártok fölött való lebegést vagy a törvények megtartását s az alkotmányosság egyéb szépségeit.

Igen érdekes ezzel a szemmel nézve az új magyar alkotmány, az 1867-i, mely nemcsak hogy a legalkotmányosabb gondolaton épül: a jogfolytonosságén, de az alkotmányosság imádatában annyira megy, hogy még Ausztria számára is kiköti a tiszta, a teljes alkotmányosságot. Ugyanez az a hiperalkotmányos alkotmány azonban a kvóta felől való végleges döntést, ha a két állam a kulcsában megegyezni nem tud, az uralkodóra bízza. Ez kétszeresen alkotmánytalan. Mert alkotmánytalan magában véve mint abszolutista fejedelmi beavatkozás intézménye, és alkotmánytalan annyiban is, hogy az alkotmány szerint csak emberi személyében egységes osztrák császárt és magyar királyt egy uralkodói cselekvésében is ugyanazon személlyé teszi - amin aztán nem változtat, ha kvótadöntő leiratát külön intézi a magyar kormányhoz s külön az osztrákhoz. Ugyanígy lehetne ugyanazon aktussal megkoronázni osztrák császárrá és magyar királlyá.

De ez legalább alkotmány; alkotmánytalan alkotmány ugyan, ám, hogy úgy mondjam, alkotmánytalanságának gyakorlása viszont alkotmány szerint való cselekedet. Nincs azonban semmi formula annak szépítésére, ami nálunk egyre nyíltabban történik. Arra az invitora, mellyel a parlament végre teljesen megtagadja a szolgálatot, a képviselők elbújnak, utaznak vagy járnak a dolgaik után, s az egész magyar közélet ezüsttálcán kínálja az uralkodónak, hogy ugyan tegyen már valamit, mert itt ugyan nem történik egyéb, mint amit ő tesz.

Mi volt a nemzeti küzdelem idején? Haragudtak a királyra, hogy nem adta meg a magyar vezényszót. Majd aztán haragudtak rá, hogy a koalíciót kormányra hítta. Elébb haragudtak rá, hogy megengedte az általános választójogot. Aztán haragudtak rá, hogy megengedte a pluralitást. Kívánták tőle, hogy adja meg a magyar bankot. Haragszanak rá, hogy nem kényszerítette az osztrákokat a készfizetés megengedésére. A koalíció uralma abba ingott bele, hogy Hollóék integettek a királynak, próbáljon magával a függetlenségi párttal kormányozni. S akkor bukott meg, mikor viszont Kossuth ketté robbantotta pártját, abban a reményben, hogy a király így kormányra hívja a hatvanhetesekkel. Amire viszont Hollóék azzal feleltek, hogy ők meg Lukács László útján próbáltak a király kegyeibe jutni. Most: szünetel az egész magyar politika, mert a királlyal mindenki jóban akar maradni, s mindenki a királytól várja a hozományt, amivel az ország elé lépjen. Megint csak: a királytól várják az általános választójogot. Vagy megfordítva: a királytól várják, hogy letegyen az általános választójogról annak fejében, hogy megkapja a létszámemelést és a Dreadnoughtokat. Ezzel törődik mindenki; a képviselőház s a tárgyalásai: fölösleges teher.

S ez, persze, nemcsak Magyarországon van így, hanem Ausztriában is. Ott is: szeretik vagy nem szeretik a császárt, amért megadta az általános választójogot. A császártól várják a csehek, hogy leverje a németeket, a császártól várják a németek, hogy visszaszorítsa a cseheket, a császártól várják az osztrákok, hogy kibékítse a németeket a csehekkel. A monarchia egészben pedig: már maga a leplezetlen abszolutizmus. Bosznia annektálása azon a módon, hogy az "uralkodó" szuverenitása terjesztett ki rá: nem fér bele sem az osztrák, sem a magyar alkotmányba. A bosnyák alkotmány meg éppen nem - de sem az alkotmányos Ausztriának, sem az alkotmányos Magyarországnak két-két kormánya nem állott ellent mindebből semminek. Viszont: horvátok és bosnyákok a császár felé tekintenek, hogy mikor csinálja már meg a trializmust. S nálunk a politikai okosság netovábbja az, hogy erről ne beszéljünk, s amit erről beszélnek, meg ne halljuk, mert nem jó az ördögöt a falra festeni.

A múltkor hallottam egy elmés és eszes nagyúrtól, hogy nekünk két császárunk van: a mienk és a német császár. Ez igaz - sőt az az igaz, hogy három van, mert a trónörökös is az. E három akaratra kacsintgatunk; ezeket kombináljuk; ezek közül spekulálunk hol egyikre, hol másikra; ezeket játsszuk ki egyiket a másik ellen; ezeknek háromszor két szemére építjük jelenünket és jövendőnket, s közben tűnődünk, hogy mért nem vagyunk olyan értelemben alkotmányosak, mint Anglia vagy Olaszország. Miért nem? Mert sosem voltunk azok. Mert kedvünk sem volt hozzá soha. Mert az alkotmányos élet nehéz és fáradságos, áldozatokkal járó és munkába borító. Erre a türelmünk nem futja. Mi nem dolgozunk, hogy szerezzünk, hanem játszunk, hogy nyerjünk - a végén tán már ezért sem, tán már csak azért, hogy játsszunk.