Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
A tanító nem volt megelégedve az előadásával. Nem bírt belemelegedni s úgy érezte, hogy a mindennapi élet az imént elöntötte, valami rút, bőséges, szennyes árral ezt az ő rendkívüli és rettenetes nagy esetét. Már amint szaggatottan elmondta, érezte, hogy közönséges, kisvárosi extrasággá vált az egész történet, olyanná, mint amikről most regélt... Nagyon restellte magát és tudta, hogy nem lett volna szabad az előbb fecsegésekbe melegedni bele. Akit csakugyan akkora baj ér, az nem tud pletykálni!
Harapdálta a száját és húzgálta a bajuszát. Zavartan nézett az albíróra.
A fiatalember hallgatott. Gondolkodva, szórakozottnak látszó arccal nézett maga elé s le-leütötte a szivarja hamvát. Nagyon örült, hogy ilyen közelről lát már valamit. Már régen bántotta, hogy itt él ebben a kisvárosban, amelyről a legfurcsább képe van, s olyan történeteket hall, hogy az embernek a szeme-szája eláll a bámulattól és neki nem akad a szeme elé semmi. Úgy él itt, mintha puskával a hóna alatt begyalogolná a híres vadasmezőket és nyakra-főre találkoznék kocavadászokkal, akik a legszebb és legritkább példányokat hozták éppen most terítékre, s neki még csak egy sovány nyúl sem kerül puskavégre. Le is fojtotta izgatottságát, félt, hogy egy mozdulattal elhessenti a vadat, amit már hegyezett fülekkel áll, mint a kopó.
Na, ezt az egyet nem ereszti ki a körből. S maga elé képzelte a szép kis tanítónét, aki egész éjjel izgatta a fantáziáját, az egész kisvárosi extrapéldányt, aki hálát ad az istennek, hogy megdöglöttek a malacok... S egészen természetesen szólt:
- Kedves Bovary úr...
Megállott, meghökkent, már leste, nem szalad-e el a vad, pedig még nagyon messze van arra, hogy puskát fogjon rá...
A tanító csodálkozva nézett az albíróra.
- Veres vagyok, kérem, Veres István.
- Kérem - tette rá a kezét figyelmesen a tanító karjára s eltussolva mosolygott -, semmi... Ez a név már valóságos rögeszmém. Semmit sem jelent... Hanem legyen nyugodt, már egészen tisztán látok a dologban. Addig azonban nem nyilatkozhatom, míg a magam szemével nem látom a szereplőket. Kedves uram, ön olyan szíves volt, hogy tegnap este meghívott... azt hiszem, holnapra vacsorára. Fenntartja még ezt a meghívást?
- Óh, hogyne, persze...
- Hát akkor kérem, ne tessék odáig senkinek sem beszélni a dologról. Egyáltalán nem célszerű ezt publikálni... Sőt szeretném, ha az egész városban egyáltalán senki, de senki se tudna egy szót sem meg erről holnap estig...
- Kérem, hogyne... Én nem fogom elbeszélni...
- A vizsgálat érdekében. Tudja, ez már minden nyomozásnál így kel lenni. És aztán nyugalom. Az embernek filozófusnak kell lenni.
Az albíró összevonta a szemöldökét s visszasüppedt a sarokba. Ebben a perben már csak tettette a filozófust... Meg volt győződve felőle, hogy az asszony odaadta magát az éjszaka a káplánnak s a diák ezt tudja és most fel akarja magát áldozni! Ez volt a legegyszerűbb hipotézis, mert ennél jobban már semmi sem kompromittálhatta az asszonyt. S az alap, amiből kiindulhatott az, hogy az asszony bűnt követett el...
A tanító odakoccantotta a poharát a bíróéhoz s kiitták a sörüket.
- Na én most elmegyek - mondta letéve a poharát.
- Szervusz, Pista! - kiáltott rá hátulról Dvihally, aki most lépett be a terembe.
A tanító meghökkenve nézett fel s elébe sietett a barátjának.
- Dvihally Antal, kollégám és barátom - mutatta be mosolyogva az albírónak, de ennek a nevét nem tudta megmondani. Az albíró kezet nyújtott s mosolygott.
- Á, az albíró úr - mondta Dvihally -, nagyon örülök a szerencsének.
Meghajoltak s egy fél pillanatig tanácstalanul néztek maguk elé.
- Hát ülj le, barátom - mondta Veress Dvihallynak, akin meglátszott, hogy valami bántja, de azért leült.
- Nem rossz ebéd előtt egy pohár sör - mondta, hogy valami általánosságot mondjon.
Bertácska hozta is már a három pohár sört.
A szomszéd asztalnál városi urak ültek, a következőnél a bíróságiak, ügyvédek. Hangos volt a társalgás, mindenki átszólt a szomszéd asztalokhoz is, hisz körülbelül véletlenség volt, kikből verődött össze egy-egy asztaltársaság. Már mindenki ebédelt, vagy válogatott az ételekben s várta a porcióját. Míg ketten voltak, az albíró nem akart enni, de most előszólította az ételhordót s levest kért.
Nem akart megindulni köztük a társalgás. Az albíró is, Veres is gondolataival volt elfoglalva. Dvihally szótlan ember volt, aki csak akkor beszélt, ha valami izgatta.
- Mi baj, öreg - mondta neki Veres.
- Nincs baj semmi - szólt Dvihally s hosszú, csontos keze ujjaival egyszerre dörzsölte meg mind a két halántékát. - De mi van az öcséddel? Kicsapják vagy mi a fene!
A tanító s az albíró meglepetve, szinte ijedten néztek rá.
- Hát ezt már honnan tudod! - mondta izgatottan Veres.
- Zimmer beszélte az elébb az utcán...
- Zimmer! Melyik?
- Hát az asztalos.
- Honnan tudja az azt!
- Nem tudom, de azt mesélte, hogy ma felhívatták az öcsédet, hogy megmondják neki, hogy ki fogják csapni. És állítólag téged is felhívattak, hogy előtted mondják meg neki!... Nem tudom, mi igaz, mi nem, de voltak ott vagy négyen a társaságban, azok is hallották.
- Na hát kérem, mit tetszik ehhez szólani! - mondta Veres az albírónak. Tessék itt valamit titokban tartani. Hogy honnan tud egy Zimmer az én dolgomról! Egy órája történt valami, már az egész város tudja.
- Kérlek, ez nagy dolog! Valakit az érettségi előtt! Kicsapni! Itt valami hallatlan tanári abszurdumnak kell lenni! Én mindjárt mondtam, hogy ismerem az öcsédet, az ki van zárva, arról nem teszem fel...
- Kellemetlen! - mondta az albíró.
- Hát már albíró úr is tudja! - bámult el Dvihally.
Az albíró kedvetlenül mosolygott s nem felelt.
- Hát akkor igazán van benne valami!
Többen jöttek be a terembe. Kis idő múlva felállott valamelyik túlsó asztaltól egy fiatalember s idejött Vereshez, akitől halkan azt kérdezte:
- Tanító úr kérem, igaz az öccsével az a dolog?
- Miért? - fordult vissza meghomályosodott szemmel Veres.
- Mert kérem szépen, én tegnap este találkoztam Lacival. Azaz, hogy ma reggel volt már. Lent volt a népkertben, ott ült egy padon s azt mondta, hogy már egy órája ott van. Mi egy kicsit mulattunk, hát későn mentem haza. Kérdeztem, mit csinál itt! Hát beszélt sok mindent, hogy gondolkozik valami filozófián. Tudom is én, mint, akkor sem igen tudtam, mert egy kicsit be voltam csípve. De azért annyi eszem volt, hogy megbámuljam, amit mondott és kérem, azt gondoltam magamban, hogy ebből a fiúból valaha nagy ember lesz! És kérem, ilyen őrültséget, hogy ő a Mester utcában lett volna! Ugyan kérem, nem az a fiú az! Ezek a szamár tanárok nem is értik annak a gyereknek az eszét! Kicsapni az iskolából! Na hát kérem, ha ezt megteszik, akkor bizonyisten meg kell pokrócozni azt a piszok Sunyit!
- Én erről semmit sem tudok!... mondta Veres és félszemmel visszanézett két társára, akik feszülten figyeltek a fiatalember halk beszédére.
- Na, ez hallatlan! Semmit se tetszik tudni! - mondta a fiatalember. - Borzasztó, ez a pletykaváros. Az már igaz kérem, hogy csak Ilosvára ne kerüljön valaki, mert ilyen pletykafészek egész Magyarországon nincs! Alászolgája, bocsánatot kérek.
- Ki ez a fiatalember? - kérdezte Dvihally.
- Nem tudom - mondta Veres -, most beszéltem vele először életemben.
Sűrűn pislogott s megvakarta az állát. Úgy ült, mint valami ijedt kopó.
- Az már igaz - mondta Dvihally is -, hogy itt mindenki pletykából él.
- Hát most már mit csináljak! - fordult az albíróhoz a tanító.
- Már igazán nem tudom. Gyorsan kell tenni. Most aztán holnap estig sem várhatok.
- Megkértem az albíró urat, hogy próbálja meg kideríteni az igazságot... - magyarázta Dvihallynak, aztán hirtelen ötlete jött. - Kérem, jöjjön velem most ebédre, albíró úr!
- No, de kérem, az nem lehet...
- Dehogy nem, az nálunk nem szokatlan. Nem első eset, hogy a feleségemnek váratlan vendéget viszek... Nem is utolsó - tette hozzá egy kissé felcsillant kedvvel... Fizetek!
Az albíró habozott.
- Be sem vagyok mutatva őnagyságának!
- Na hiszen, majd bemutatom! - mosolygott a tanító.
- Hát jó. Detektívmunkára vállalkozom, ilyenkor mindent szabad! A fő a gyorsaság.
- No, akkor menjünk. Ej, de soká jön a kisasszony! No, majd fizetünk este... Szervusz! Szervusz, barátom, alászolgája, alászolgája.
Jobbra-balra elköszöntek a zsibongó társaságtól s elmentek.
(Folyt. köv.)