Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Nem merte megmondani, mi jutott eszébe. Nem érezte alkalmasnak ezt a pillanatot arra, hogy mindjárt bizalmassággal viszonozza az albíró kellemetlen bizalmaskodását. Sejtette, hogy az az idegen név valami kicsinylést jelent.
Mentek hát előre s furcsának találta, hogy mikor ilyen nagy és keserves baja van, éppen olyan nyugodtan és jókedvvel kell kísérnie ezt az urat, mintha semmi sem történt volna sem vele, sem az öccsével, sem a feleségével...
Az albíró botjával vidáman veregette a kövezet kemény kockáit s elunva a hosszas hallgatást, megszólalt:
- Ez az a híres kövezet!... Nagyszerű, mikor Berta bácsi azzal henceg, hogy ilyen kövezet nincs a megyében sehol!
Berta bácsi a polgármester. Tulajdonképpen Berti bácsi, de olyan jó viszonyban, mégpedig plátói viszonyban van a nagyvendéglő Bertácskájával, hogy az egész város kedélyesen csak Berta bácsinak hívja a háta mögött, de még az újonnan jött albíró is. A fiatal ember mosolygott, felelevenedett előtte a kis köpcös polgármester alakja, amint a vendéglő hosszú asztalánál a délutáni spriccer mellett adja a bankot s utánozva a hangját, így folytatta:
- Én csináltam Ilosvából valamit!... Mindent én csináltam itt... Kérem, én vezettem be legelőször a villanyvilágítást!... Az egész megyében nincs olyan kövezet, mint nálunk!... - s természetes hangon tette hozzá az albíró: - Na, az alföldön minden városban aszfalt van már!
A tanító megszólalt. Meg kellett védenie a városát.
- Ja kérem, mert az alföldön nincsen kő! Ott a kő még többe kerülne, mint az aszfalt De a mi trachitunk, az ilosvai trachit országos hírnévnek örvend.
- No, azért szélesebbre is szabhatta volna a járdát Berta bácsi - mondta kicsinylően az albíró.
- Mit csinált az a vén szamár! - fakadt ki a tanító, szokása ellenére igen goromba szót használva. - Ő semmit sem csinált, legfeljebb panamázik és tékozol, meg smucigoskodik.
Ingerülten húzta össze a szemöldökét s izgatottan kezdte pödörgetni vastag bajuszát. Érezte, hogy neki most muszáj gorombáskodni. Most, mikor tele van a feje bajjal, ahogy a lapokban szokták írni, mikor "golyó van a hasában", mikor éppen azon tűnődik, hogy beszéljen ezzel az úrral az élete legnagyobb bajáról, most kell a kövezetről vitatkozni...
Az albíró mosolygott. Furcsa volt neki megérzeni ezeknek a kisvárosi ellentéteknek a szelét. Kövezeteken és apró-cseprő városkai ügyeken élet-halálharcok támadnak az emberek közt... Neki, aki messze fölöttük állott tárgyilagosság szempontjából, az egész városnak, furcsa volt ez a harc, mint a hangyák élete. Elhallgatott, mert érezte, hogy őt magát is polgármesterpártinak nézi ez a tanító, s kifakadása ellene is szólt. Pedig nem akart ellenszenves lenni a kis mokány ember előtt, hirtelen nem is tudta, miért, csak későn jutott eszébe az asszony.
Hallgatva mentek tovább.
A tanító is meggondolta, hogy nem szabad komiszkodnia az albíróval, mikor éppen tanácsot akar tőle kérni. Hát egyet gondolt.
Megállott és rámutatott az utca túlsó oldalán egy hosszú, alacsony házra, amely végig tele volt apró boltokkal. Nagyszakállú zsidók állottak kinn az ajtókban s kedélyesen pipázgattak, idáig hallatszott furcsa német beszédjük egy-egy elkapott hangja s mindenféle szagok áradtak ki szinte szemmel láthatóan a sötét, alacsony ajtókon, amelyek zömökek, mint a bányabejáratok, s csakugyan aranybánya is van mögöttük az ezernyi portékával telt apró zughelyiségekben. A ház mögött magas, dísztelen, sárga emeletes ház állott, amelynek felső ablakai még átkukucskáltak az első ház tetején, mintha lábujjhegyre állva szeretnének kileskelni a piacra, ahol roppant érdekes látnivalók lehetnek...
- No, kérem szeretettel - mondta a tanító -, tessék megnézni ezt a házat. Hát nem volna nagyszerű lerombolni ezt a viskócsomót és a helyébe építeni egy impozáns, szép modern épületet, nagy ablakokkal, majolika dísszel, egész pestiesen! Nem volna nagyszerű!
- De. Szép lenne.
- Az egész várost átalakítaná. Modern várost csinálna ebből az elmaradt fészekből! Az állammal kötött szerződés szerint itt kellene felépíteni az új iskolát! Egy olyan épületet, amiben három tanítónak lenne lakása! Modern lakása! Erkéllyel!... az igazgatónak, nekem és Dvihallynak. Hát kérem, ezt akadályozza meg a polgármester.
Tekintéllyel nézett az albíróra, de az elmosolyodott, s ő megsejtette, hogy a fiatal, nőtlen ember most önzőnek tartja őt. Kissé megzavarodott s folytatta:
- Kérem, ne azt tessék elgondolni, hogy nekem mi károm van belőle, hanem hogy a városnak. Hát lehet ideálisabb dolog, mint itt az iskola! Mögötte az a nagy épület a gazdasági iskola, amit az állam bérel a várostól. Köztük lenne egy szép játszótér. Valóságos paradicsom! Az egész megyében nem volna több ilyen nagyszerű iskolatelek...
Keserűen rázta meg a fejét.
- És most tessék meggondolni, micsoda ember a polgármester úr! Ő az egyház kurátora is, tehát az volt az első vágya, hogy az egyházat megszabadítsa az iskolafenntartástól. Átadták az államnak. Jól van, örültünk neki, mert azt hittük, hogy most már minden jó lesz. Na, legalább bejutottunk az állami státuszba. Az állam szerződést kötött, hogy átveszi az iskola összes terheit, de a város köteles ezeknek a rongyos butyikoknak a helyén palotát emelni az iskolák számára.
Csüggedten rázta meg a kezét s mélyen belenyúlt a belső zsebébe, ahonnan egy magános, kissé letöredezett borítékú szivart halászott elő. Annak a hibáit nyálazással kiegyenlítette s tovább folytatta a beszédet.
- De a polgármester most már azt vette a fejébe, hogy a várost is megszabadítja az iskolák terhétől. Hát kérem, mit eszelt ki a ravasz paraszt eszével, a csiszlik eszével, azt eszelte ki, kérem, hogy ha ők felépítik a palotát, az először is sokba kerül, azután elveszti a város ezeknek a boltoknak a bérét! Hát egyszer csak avval áll elő, hogy: itt a gazdasági iskola, ez az államnak iskolának nagy, nem is alkalmas, mert nincs kertje. Vegye vissza a város és helyezzék bele az elemi iskolákat. Az állam pedig kap egy nagyszerű telket ingyen, ahová építhet olyan iskolát, amilyet akar és hozzá olyan kertet, amilyet tud. És tetszik tudni, miféle telket adna oda a város az iskolaépítésért?... Hát a régi temetőt!
- Nagyszerű! - kiáltott fel az albíró.
- Igen, instálom, a régi halottak nyakába varrják az egész városi közoktatást.
Az albíró hangosan felkacagott.
A tanító észrevette, hogy tanárok jönnek utánuk s elindult, nem akart velük találkozni. Nagy bánata is eszébe jutott s egyszerre nem fájt a feje többet a város baja miatt. Megdörgölte a szemét és rágyújtott egy szál gyufával.
- Na, nem használja az automatát, tanító úr? - kérdezte az albíró.
- Ejnye, el is felejtettem, hogy van - mondta a tanító. - Már csak könnyebben megy így a régi módon, gyufával.
Az albíró mosolygott.
A másik oldalon kinn állott a mészáros a nyitott szék előtt. Karját keresztbe fonta a mellén s véres, szennyes köténye fel volt tűzve az övébe.
- Sok érdekes van itt a kisvárosban - mondta az albíró -, de azért borzasztó sok a sablon is. Hát nem unalmas, hogy itt az a derék mészáros mester is, hát muszáj annak olyannak lenni, amilyennek a vicclapok ismerik a mészárost. Mintha a Fliegende legrégibb köteteiből mászott volna ki. Vastag, potrohos, bütyök orrú - az embernek elmegy a kedve az élettől, ha látja, hogy ennyire nem telik semmi, de semmi eredetiség többé a természettől...
- De kérem - mondta a tanító -, nem bolond ember ám az. Mikor a tavasszal a papválasztás volt, akkor még nem tetszett itt lenni, a Horácsek úr - ennél a szónál átköszönt a másik oldalra a mészárosnak - három hordó bort fizetett a Tímár utcának, hogy ne a fiatal papra szavazzanak, hanem erre az öregre, aki most itt van a nyakunkon.
- Ugyan!
- Mert van neki egy teológus fia, aki még nem lehet pap. Hát azt akarta a derék Horácsek bácsi, hogy meg ne válasszanak ide egy fiatal embert, aki ötven esztendeig elél, mert azt aztán nem lehet akármikor kitenni. Pedig az ő fiának ide kell kerülni annak idején! Hát kérem szeretettel, sorra járta az összes papjelölteket és jól megnézte, ki mennyire alkalmas! Ezt az öreget látta legjobbnak. Ez addig kihúzza, míg az ő fiát választani lehet. Akkor osztán hadd menjen is el békével Ábrahám kebelébe.
Ő maga is nevetett a rossz fogaival, az albíró pedig hangosan kacagott s azt gondolta magában, hogy nagyon kedves, kellemes ember a kis tanító úr.
- De hátha tovább él! Senkiről sem lehet tudni, mennyi ideig él.
- Á, dehogy nem! Ennek az a mestersége, egész életében marhákkal volt dolga.
Vígan nevetve értek a nagy vendélő elé.
- Na, nem tetszik bejönni egy pohár sörre? - kérdezte az albíró.
- Nem lesz rossz ebéd előtt! - mondta a tanító -, úgyis valami dologban szeretnék tanácsot kérni az albíró úrtól.
- Kérem szépen, rendelkezésére állok.
Bementek s tíz perc múlva már mindent elmondott a tanító.