Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám

Milotay István: A vizsgálat

A jegyző, fején hatalmas báránybőr sipkával, az ablaknál állt s az íróasztal szegletéhez támaszkodva szalonnát falatozott. Nagy, fekete arcú ember volt, palócosan szőke hajjal, nyájas kék szemmel és kicsit lelógó török bajusszal. Evés közben el-elmosolyodott rajta, hogy a kutyája milyen figyelemmel kíséri minden mozdulatát, s milyen szemrehányóan pillant minden falat után, amit késhegyre szúrt.

A kutya amolyan borzas szőrű korcs vizsla volt, a finom vadászkutyának és a kóbor falusi ebnek keveréke, de a jegyző azt tartotta róla, hogy jobban érti a dolgát, mintha a hetedik őse is angol szetter lett volna.

- No, nesze, mert még megszólalsz - sajnálta meg az állatot, s a maradék szalonnabőrt a szegletén csípve magasra tartotta előtte.

A kutya felugrott s nagyot csattantva elkapta a prédát anélkül, hogy a gazdája kezét benyálazta volna.

A jegyző szivarra gyújtott, letörülte az ablakra csapódó párát s kinézett az országútra, amely a községháza előtt kanyarodott a faluba.

Enyhe márciusi napfény ragyogott odakinn, csak épphogy felfagyott az éjjel. Az árok mentén már serkedt a fű, s az országút túlsó oldalán, egy nagy üres kertben, a barna szántás barázdáiban meglapulva, vékonyan fehérlett a hó. A hídon, melyet az árkon át a kapu elé vetettek, egy parasztsuhanc ült vastag bőrködmönben s azzal szórakozott, hogy mezítelen lábát a fagyos vízbe mártogatta. Kalapja mellett fehér gácsértoll konkorodott, s a fiú lépten-nyomon levette a süveget, ilyenkor ráfújt a tollra s gyönyörködött benne, hogy a lehelet mint borzolja, libegteti a fehér ékességet.

A jegyzőnek nem volt semmi kedve a munkához. Marhaleveleket kellett volna kitöltenie s szidta a segédjét, aki már harmadik napja odavolt valami lakodalomban s nem lehetett hazavárni. Elvitte a jegyző jobbik puskáját is, pedig estére szalonkalesre szeretett volna menni. Tegnap hallotta a kerülőtől, hogy az ispán négyet lőtt belőlük a minap, neki meg vesztegelnie kell, hacsak a szegletbe támasztott ócska mordállyal nem akart próbát tenni.

Szánakozva vizsgálta meg a puska barna-fekete agyát, elrozsdásodott csövét, nyikorgó kakasát, aztán visszazörrentette a szegletbe.

A kapu előtt rozoga sárga kocsi állott meg. A kocsi elé fogott alacsony parasztlovakat hasig bekeverte a sár, a hátsó ülésen bundák közé beágyazva ült valami úrformájú ember, aki alig tudta mozdítani a fejét a vastag prémgalléroktól s a nyakába csavart kendők miatt.

A jegyző el nem tudta gondolni, ki lehet a látogató. Mire kiment elébe a tornácra, a vendég lekászolódott a kocsiból, lehányta magáról a bundákat, csak egy kopottas fekete téli kabát maradt rajta. Első szempillantásra meglátszott rajta a hivatalnok. A jegyző nyomban meg is ismerte.

- Csak nem te vagy az, Tarsoly? Az isten uccse, Tarsoly Miklós! Na, ilyet még nem pipáltam. Hát hol jársz te erre, ahol a madár se jár? - kiabálta vidám csodálkozással s nyomban megölelte, megcsókolta a vékony, száraz embert.

- Ugye, erre nem számítottál? - kérdezte Tarsoly nevetve, s közben összehúzott szemel tetőtől-talpig végignézte a házigazdát. A jegyző, amint ott állt előtte kigombolt kabátban, fején a félrecsapott sipkával, csak úgy sugárzott a szívességtől s a férfias egészségtől.

- Erre gyerünk - tessékelte maga előtt Tarsolyt, s benyitott az oldalsó szobába. - Itt van az asszony, meg a Mariska is. Régen nem láttad őket, talán meg se ismernek. Tudod, hogy a leányom már maholnap eladó sorba kerül?

- Itt van, ni - mondta s a lányára mutatott, aki a szomszéd szobából elibéjük jött.

Nem magas, de formás, könnyű járású leány volt, úgy tizennyolc év körül. Látszott rajta, hogy most jött be a levegőről, az arca piros volt, a haja kissé borzas, s vállára olyan kerek kis bundagallér volt vetve, amilyet a Nyírségen a parasztasszonyok hordanak, barna bőrből kivágott fekete virágokkal hímezve s a szélén fürtös báránybőrrel kiprémezve.

- Ó, én mindjárt megismertem Miklós bácsit - mondta kellemes mély hangon. - Mindjárt jön a mama is, a konyhában van elfoglalva. Disznót öltünk a héten s még mindig a zsírolvasztással bajlódik.

A jegyző gyönyörködve legeltette szemét a leányán, s mikor Tarsoly felé fordult, ott repdesett arcán a kérdés:

- No, mit szólsz hozzá? Hát nem gyönyörű teremtés?

Kisvártatva bejött a jegyző felesége is. A derék, kövér asszony ki volt főve a konyhai izgalmaktól.

- Ez már csak a ritka vendég - köszöntötte Tarsolyt s valami meghatottság volt a hangjában. Tarsoly azt hitte, hogy ezt a megilletődés teszi, de később rájött, hogy az asszony mindig ilyen hangon beszélt. Mintha végtelen ellágyulás és szánalom töltené el a világi dolgok iránt. Közben-közben jókat nevetett, de nevetés után sose mulasztotta el a sóhajtást se.

Miután egy tányér pogácsa és egy pohár pálinka mellett megállapították, hogy két esztendeje nem látták egymást, s Tarsolynak azóta egy fia született, a jegyzőnek pedig egy kis újszülött lánya meghalt, Tarsoly kijelentette, hogy szeretné egy kicsit rendbeszedni magát.

Egy kis oldalszobában már várta a langyos víz s a fehér törülköző. Mialatt megmosdott, megtörülközött, azon jártatta az eszét, amiért voltaképpen idejött.

Egy kicsit bántotta, hogy nem rukkolt ki ezzel mindjárt az első pillanatban s elfogadta Kékyék nyájaskodását, mely a régi barátnak s a ritka vendégnek szólt. Pedig nem barátságból jött ide az Isten háta mögé, nem is a Kéky jó bora vagy a Kékyné kőttes tésztája miatt. Hivatalos küldetésben járt, vizsgálatot akart tartani a községházán, s most úgy érezte, hogy talán nem is kellett volna ideszállni, ment volna inkább a paphoz vagy a korcsmába.

Néhány napja történt, hogy a pénzügyigazgatóhoz följelentés érkezett s csúnya dolgokkal vádolta meg Kékyt; községi vagyon körül elkövetett visszaélésekkel, néhány ezer korona elsikkasztásával és egyebekkel. Tarsolynak, mialatt a följelentést olvasta, lángba borult az arca. Fanatikusa volt a rendnek, gyűlölt minden könnyelműséget, könyörtelenül üldözte a legkisebb hivatalos mulasztást, pénzdolgokban meg éppen nem ismert kíméletet. Szégyellte magát a jegyző miatt, aki valamikor iskolatársa volt, szegről-végről atyafia is, s akivel most is a gyermekkori barátság ereje kötötte össze, jóllehet esztendő számra nem látták egymást. Kéky alig mozdult ki a falujából, mely a Tisza szegletében Isten, ember útjából félreesve tollászkodott a sárban és homokban. Híres jó jegyzőnek tartották, akinek sose volt semmi baja sem az árvaszékkel, sem a fináncokkal, s Tarsoly egy kis gondolkozás után lehetetlennek hitte, amiről a följelentés olyan nagy részletességgel panaszkodott. Nem adta ki kezéből az aktát, hanem elhatározta, hogy maga megy ki széjjelnézni, s ha csak lehet, csendben eligazítja a dolgot.

Hogy minél hamarabb túlessék az ügy kényelmetlenebb részén, nyomban beszélni akart Kékyvel.

A jegyzőt az irodában találta, amint a kályha előtt hajladozott s egy hosszú vaspálcával a parazsat piszkálta.

- Hazajött az úrfi - újságolta jókedvűen -, már most megvan a puskám. Nem is adom ki többet a kezemből. Nagyszerű, hogy itt vagy, kimegyünk szalonkázni, már mondtam is a kocsisnak, hogy fogjon. Amit lövünk, hazaviszed az asszonynak.

- Nézd csak, Gyurka - mondta komolyan Tarsoly -, jöjjünk tisztába a dolgokkal. Én most nem szalonkázni jöttem, hanem hivatalt vizsgálni. Előbb essünk túl ezen, aztán beszélhetünk a sneffekről.

Egyenesen a szemébe nézett Kékynek s azt várta, hogy elsápad vagy elvörösödik, s ennyi neki éppen elég lesz arra, hogy mindennel tisztában legyen.

A jegyző azonban mosolyogva nézett vissza rá s tréfás tiltakozással a vállára csapott.

- Ugyan, ne komédiázz, nem vagy te végrehajtó. Ne félj, nem szalad el ez a hivatal holnapig. Ha már egyszer én is eszetekbe jutottam, adjuk meg a módját a dolognak. Tudom úgy is, rég nem vadásztál, a szemedből látom, hogy vágyol utána. Kimegyünk a kis erdőig, vacsoráig éppen megjárjuk. Mindjárt este lesz, most már minek bújnánk a könyveket. Ráérünk holnap reggeltől délig. Ihol ni, már itt is van a kocsi. Gyerünk. Útközben beszólunk a paphoz s kerítünk puskát neked is.

A jegyző szinte mámoros volt a türelmetlen jókedvtől s a vadászat előre képzelt gyönyörétől.

Tarsoly fanyalogva szedte magára az ócska bőrbekecset, amit ráerőszakolt egy kopott zöld kalappal s egy nagy halina csizmával együtt. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, de amint a kocsira ültek, hamarosan jobb kedve támadt.

Nem az országúton mentek, hanem a kert mögé kerülve a gyepes legelőn keresztül. A könnyű kocsi szinte repülve vitte őket. A jegyző hajtott, s szivarja füstjét Tarsoly arcába csapta a fuvallat. A levegő tele volt az ébredő föld nehéz szagával, mely a friss fű és az állott víz leheletére emlékeztet. Az útszéli nyárfákon itt-ott varjúcsapatok verekedtek az éjjeli szállásért, s az ég alján már sápadtan föltetszett a hold teli tányérja.

Tarsolynak az az érzése támadt, mintha a testét nagyszerű villamosfürdőben merítették volna meg. Gyermek módjára örült a kirándulásnak, s közben fájdalmasan vallotta meg magának, hogy legalább tíz éve álmodott egy ilyen estéről, tíz éven át, mialatt minden pórusát teleszívta a hivatal porával és tinta ízű atmoszférájával. Még a bőrbekecse avult szagát is kellemesnek találta most. Megtapintotta az arcát, s bármily gyerekes volt is ez a gondolat, szentül hitte, hogy megtelt, megfeszült a bőre s a két mély ránc a szája körül és a szeme alatt eltűnt róla.

Szalonkát mindössze hármat lőttek, mind a hármat a jegyző, de Tarsoly akasztotta tarisznyája mellé a madarakat. Sötét este volt, mire a vágásból az országút felé indultak, ahol a kocsit hagyták. Hallgatva mentek egymás mellett. Kéky egyszerre eldobta a szivarját és megállt.

- Barátom - mondta csöndesen, Tarsolyra pillantva -, mit komédiázzunk. Én bizony nagy bajban vagyok. Megmondom neked vizsgálat nélkül is.

Tarsoly az első pillanatban nem tudta, mit feleljen. Úgy érte ez a vallomás, mintha hirtelen fejbe kólintották volna.

- Rettenetes - mondta végül, inkább csak úgy magának -, s még kedved van ilyen állapotban vadászni.

- Hagyd el - legyintett a jegyző -, sokat gondolkoztam már én ezen s rájöttem, hogy úgyis mindegy, hát mit öljem magamat. Csak a családomat sajnálom. Mi lesz avval az áldott jó asszonnyal, mit csinál a három gyerekkel...

- Rettenetes - ismételte Tarsoly újra meg újra, mialatt Kéky töviről-hegyire elmondta, hogy kezdődött a baj, s hogy már most nincs mód a szabadulásra.

- Hát a rokonok közül nem segíthet valaki, talán a sógorod, úgy tudom, gazdag ember? Vagy a nagybátyád, az öreg Marjalaky?

Tarsoly sorra kérdezte, aki csak hirtelen eszébe jutott, de a jegyző csak a fejét rázta s feltartotta kezét a holdfényben:

- Úgy állok én, Miklós, mint az ujjam. Mindig azt gondoltam, majd csak lesz valahogy, pénz kerül valahonnan, vagy elhúzom a dolgot s közben történik valami fordulat. Végül már nem számítottam semmire. Jöjjön, aminek jönni kell.

Tarsolyt kirázta a hideg, mire a kocsihoz értek. - Ilyen könnyelműség. Ilyen nembánomság - sóhajtotta útközben s lopva nézegette a jegyzőt, aki a vizslát a térde közé szorítva a csillagos égre bámult...

A községháza ablakai úgy világítottak már messziről elibéjük, mintha felgyújtották volna belülről az egész házat.

Hosszú asztal mellett vacsora derekán találták a háziakat három vendéggel megszaporodva, az uradalmi írnokkal, egy öreges, selypítő német kisasszonnyal, aki az ispánéktól jött át s egy fiatal, szőke, lányos arcú pappal, a katolikus káplánnal. Zajosak és jókedvűek voltak mindnyájan. Azon nevettek, hogy a német kisasszony feldűtött egy üveget s a víz az abroszról mind az ölébe folyt. Kékynének még a könnyei is potyogtak, mert a segédjegyző egyre ismételte, hogy az ispánéknál lesz a keresztelő, ami ellen a kisasszony a megbotránkozástól szinte sápadtan tiltakozott.

Tarsolynak semmi kedve sem volt letelepedni s elölről kezdve végig enni-inni a vacsorát, de meg se próbálta a szabadkozást. Nem győzött csodálkozni Kékyn, aki megelégedetten tűrte az álla alá a kendőt az asztal végén, s mindjárt nagyot csettintve hajtott le egy pohár bort. Mikor észrevette, hogy Tarsoly figyeli, komoly ráncba szedte ugyan egyszer-egyszer az arcát, de így meg valósággal nevetséges volt.

Tarsoly különben idegenkedve szemlélte az egész társaságot, mely a nagy petróleumlámpa világításában az evés-ivás izgalmát élvezte. A piros arcok, a hangos beszéd, a széles mozdulatok epés haragra gerjesztették. Azt szerette volna, ha mindnyájan leesett állal, sötéten és szótalanul ülnek. Kéky vallomása után bosszantotta és ingerelte az életnek ez a kicsattanó gondtalansága. Eszébe jutott, hogy odahaza milyen savanyúan, fáradtan szoktak este asztalhoz ülni, örökösen beteg feleségével és ideges, vénülő leányával. Pedig óvatosan kiszámított életüknek nem volt soha felhőnyi gondja sem. Ezek fölött meg itt ég a ház s mégis majd felveti őket a kedv.

Különösen haragudott a segédjegyzőre, egy sovány, nagy szemű kamaszra, aki mindenből kétszer szedte tele a tányérját, csak nevetéssel vett részt a társalgásban, s evés közben le nem vette a szemét Mariskáról, a házikisasszonyról.

Tarsolynak is megakadt a szeme a lányon, amint szelíden félrehajtott fejjel ott ült a káplán mellett, valami könnyű, fehér blúzban. Most vette csak észre, mennyire hasonlít az apjához. Ugyanolyan a nevető kék szeme, ugyanaz a két alig látszó vonás játszik a szája szögletében, az állának ugyanaz a kerek, puha vonala. Csak a szép homlokán ült valami komolyság, mintha a haja finom árnyéka vetette volna oda.

A lány gyakran felállt az asztaltól, hogy a tálalóhoz menjen, s egyszer-egyszer bort töltött az apja poharába s a Tarsolyéba is.

- Olyan, mint Piroska Toldiban, mikor Lajos királyt kiszolgálja - gondolta kissé ellágyulva Tarsoly. De a lány előkelősége és titokzatos komolysága, nem tudta, kire emlékezteti...

Vacsora után a káplán hegedűt vett elő s a társaság egy kicsit elcsöndesedett.

Dohányfüst, borszag, az ételek visszamaradt gőze s a feketekávé édes keserű illata terjengett a levegőben.

Az egyik gyerek az asztal végén elaludt a székében s a cseléd, miután félig óvatosan levetkőztette, ölbe fogta s kivitte a szomszéd szobába. A gyerek az ágyban felriadt s egy darabig még behallatszott, amint a szolgáló csitítgatja.

A káplán a szoba félsötét szegletében, a nagy cserépkályha mellett állt s hallgató nótákat játszott. A hegedűre hajtotta a fejét, csak a fél arca s a rövidre nyírt szőke haja látszott. Gyűrűjében az apró gyémántkő fel-felszikrázott, amint az ujját mozgatta. Néha-néha felpillantott, s Tarsolynak egyszerre úgy rémlett, hogy ezek a pillantások riadt és keserű kifejezéssel keresik a Mariska tekintetét.

A leány az anyja mellett ült s valami belső felindulás torzította el az arcát. A keze remegett, amint az asztalkendőjét zavarában újra és újra kibontotta meg összehajtogatta.

Tarsolynak olyan érzése támadt, mintha a hirtelen fellobbanó fénynél valami szörnyű brutális, fájdalmasan visszataszító jelenetet látott volna.

- Ezek szeretik egymást - villant fel előtte s szinte elállt a szívdobogása ettől a fölfedezéstől. Most már óvatosan figyelni kezdte őket, de egész este nem vett többé észre semmit. A hallgató nóták után vidámak következtek, a leány az írnokkal évődött egy kicsit, aztán kártyát vettetett magának a kisasszonnyal.

Kéky is kártyázni kezdett a segédjegyzővel és a káplánnal, s Tarsoly, miután többször is megpróbálkozott vele, hogy félrehívja, álmosan s kissé nehéz fővel beletörődött, hogy majd holnap meghányják-vetik, mit lehetne csinálni.

Mikor éjfél után aludni ment, sokáig nem jött álom a szemére. A kis szoba sötétségében az ellentétes élmények, érzések és gondolatok olyan forgó szele rohanta meg, amelyben elveszített minden támasztó pontot s nem tudott visszatalálni önnönmagához. Egyre azzal a kérdéssel birkózott, mit csinálnak, ha a jegyző csakugyan nem tudja előteremteni a pénzt, s neki hivatalosan is meg kell állapítania a visszaélést. Lehetne ugyan húzni-halasztani a dolgot a vizsgálat örve alatt, de a vége mégiscsak az lesz, hogy fizetni kell. Az is megfordult az elméjében, hogy holnap elutazik s majd küld valaki mást maga helyett, aki annak rendje, módja szerint végez majd a jegyzővel. Ő maga szabadságra megy, s mire visszajön, lezajlik az egész dolog. Ez tetszetős megoldás lett volna, de nem tudott ilyen olcsó békét kötni a lelkiismeretével. Ha elcsapják és becsukják Kékyt, ami holt bizonyos, mégiscsak része lesz neki is benne. Fösvény ember volt, de most a magáéból is szívesen megsegítette volna a jegyzőt, hogy így magán is segítsen, de a fizetésén és néhány száz korona megtakarított pénzén kívül, amit a felesége őrzött, semmije se volt. De hát érdemes-e segíteni rajtuk - vetette föl a kérdést újra és újra. Hisz ezek úgyis menthetetlenek. Újra föllázította a jegyző érthetetlen közömbössége és jókedve, s újra látta a káplán arcát, amint a homályos szögletből esdekelve fordul a leány felé...

Hosszú hánykolódás után elnyomta az álom, de alvás közben is sok baja volt a magasra rakott párnákkal. Hajnal felé lehetett, mikor valami dörgő csattanást hallott, aztán pillanattal rá még egy másikat, amelytől az ablakok is halkan megrezdültek.

Felült s egy pillanatig hallgatózott a süket csöndben.

A ház túlsó végében, ahol az iroda feküdt, futkosás és ajtócsapkodás támadt.

Tarsoly vacogó fogakkal ugrott ki az ágyból s magára kapkodta a ruháját. Mikor a szomszéd szobán keresztül futott, az ajtóban összeütközött Mariskával.

A leány egy szál gyertya világában halálra vált arccal meredt rá, kiáltani akart, de csak nyöszörögni tudott.

Tarsoly kivette a kezéből a gyertyát s az iroda felé rohant...

A jegyző még élt, de fuldoklott a vértől, mely az arcát egészen elöntötte...