Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 6. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Tizenkettedik közlemény) Kossuth Lajos

I.

Talán már elég nagy a távolság köztünk és az 1848-49-i események között, hogy meglássuk e nevezetes korszak igazi képét. A kis tárgyakat és a kis embereket annál jobban látjuk, minél közelebb vannak hozzánk. De minden, ami nagy, az - térben és időben - csak bizonyos távolból mutatja meg nekünk igazi alakját.

Midőn gondolatban visszaszállok ama nagy korszak felé, melyre Kossuth Lajos nyomta rá egyéniségének bélyegét, legyen szabad egy pillanatra megpihennem annak a látogatásnak emlékezeténél, melyet negyvenkét évvel ezelőtt a turini remeténél tettem. Nem a szokásos turini zarándoklatok módjára, hanem pillanatnyi inspiráció eredményeképp jött létre ez a látogatás.

A savoyai Alpokban tett barangolásaim közben villant meg agyamban az a gondolat, hogy ellátogatok Turinba, hogy színről-színre láthassam azt az államférfit, kinek a legválságosabb korszakban döntő rész jutott nemzetünk sorsának irányítása körül. De kétkedővé tett az a gondolat, hogy Kossuth esetleg nem is venné szívesen egy Deák-párti újságíró látogatását. Kossuth ugyanis abban az időben nagyonis exponálta magát a szélső balpárt mellett, illetőleg tűrte, hogy ez a párt mintegy lefoglalja s hasznosítsa a maga érdekében az ő nagy nevének és politikai múltjának nimbuszát.

Pár nap múlva Lausanne-ban voltam, hol éppen a nemzetközi szabadság- és békeliga tartotta gyűlését Victor Hugo elnöklete alatt.

A békeligának mindössze az volt a programja, hogy az európai nemzetek űzzék el uralkodóikat s alakuljanak köztársaságokká. Mindnyájan együtt pedig alkossák meg az "európai egyesült államok" föderatív respublikáját, melynek közös ügyeit egy delegáció intézné. Ezzel - szerintünk - meg lenne valósítva egyúttal az örök béke is.

Nem ez a program, melyet merőben kivihetetlennek tartottam, hanem az európai radikalizmus leghíresebb képviselőinek egész serege, mely itt összegyűlve volt, vonzott a kongresszus ülésébe. Akkor ugyan a legradikálisabbak sem remélték, hogy programjuk egy része hamarosan megvalósul. Pedig nem telt el egy év, s Napóleon megbukott, Franciaország köztársaság lett. De már az örök békével lassabban ment a dolog. Ez álom volt akkor, álom még ma is.

A jelenvoltak közül többen - például Jules Simon, Jules Ferry - republikánus miniszterek lettek. Az egykori rajongók kitűnően beváltak mint gyakorlati államférfiak. Később Párizsban találkoztam - sajnos, már csak a szobraikkal.

Mindenek felett érdekes alak volt a liga elnöke: Victor Hugo. Kőbe vésni való megnyitó beszéde még ma is fülembe cseng. Mint valami költemény strófái, szakaszokká tömörültek a beszéd egyes részei, s minden szakasz végén refrén gyanánt ismétlődtek e szavak: la liberté c'est le but, la paix c'est resultat!

A galambősz Victor Hugo rajongástól eszményített arca ismét felidézte bennem annak a másik szép öreg embernek alakját, Kossuth Lajosét. S amint elgondolkoztam azon, hogy mégis csak jó volna meglátogatnom az agg magyar államférfiút, közelemben észrevettem Hegedűs Sándort, az akkor még kezdő újságírót, kiről abban az időben ugyancsak senki sem sejthette volna, hogy valaha még kereskedelmi miniszter lesz belőle.

Beszédbe eredtem vele. Elmondta, hogy Olaszországon át jött s Turinban Kossuthnál tisztelgett. Elbeszéléséből láttam, hogy bár nem tartozom ahhoz a párthoz, mely Kossuthot a magáénak szeretné tekinteni, barátságos fogadtatásra számíthatok. Elhatározássá érlelődött bennem, hogy útitervem módosításával útba ejtem Turint. Egy szép szeptemberi estén berobogott velem a vonat Turinba, mely akkor már nem volt királyi székhely, mert az új olasz királyság székhelyét Florence-ba tették át. Rómát csak egy évvel később vette birtokába Olaszország.

Másnap felkerestem Ihász ezredest s kértem, közvetítse látogatásomat Kossuthnál, mire e rendkívül kedves, barátságos öreg úr szívesen vállalkozott. A lojalitás követelményének tartottam megkérni Ihászt, hogy említse meg Kossuth előtt, hogy Deák-párti újságíró vagyok.

Akkor még Kossuth nem vett magának villát Baracconéban. A via dei mille egyik házában lakott a harmadik emeleten. Ihásszal mentem oda s ez útközben elmondta Kossuth életmódját. Naponként hideg fürdőt vesz, rendesen naponként két órát sétál, talán ennek köszöni, hogy a hetven évhez közel járva oly ép, egészséges.

Beléptünk a háromszobás lakásba. Kossuth felemelkedett bőrpamlagáról s pár lépés előnkbe jött. A lakás egyszerű bőrbútorzata Deák Ferenc pusztaszentlászlói szobáját juttatta eszembe. Kossuth barátságos kézszorítással fogadott s megismertetett a társaságában volt Dunyov István ezredessel. Érdekes alak volt ez a falábú hős, ki miután végigharcolta a magyar szabadságharcot, hat évi várfogságot ült Josefstadtban. Miután ismét kiszabadult, Olaszországba ment, ezredes lett Garibaldi seregében. A Volturno melletti csatában lőtték el az egyik lábát.

Nem minden elfogódás nélkül léptem át Kossuth küszöbét. Nem fog-e azon az ideális képen, melyet magamnak múltunk e kiváló alakjáról alkottam, esetleg csorbát ütni a rideg valóság? Ilyenféle kérdés szorongását éreztem bensőmben. De abban a pillanatban, melyben szemtől-szembe álltam Kossuthtal, eloszlott minden ilyenfajta tépelődésem. Az a férfiú, ki húsz-harminc évvel előbb egyéniségének varázsával meghódította a közönséget, öreg napjaiban is megtartotta azt a csodás erőt, mely a fensőbbséges emberek sajátja. Lehetetlen volt megindultság nélkül tekintenem tiszteletreméltó alakjára. Victor Hugo után Kossuth Lajos! - a két legszebb öregember, akit életemben láttam. Ezzel a jóleső érzéssel foglaltam helyet a szíves házigazda mellett a bőrpamlagon. Azután szivarral kínált s beszélt velem oly modorban, mintha régi ismerősök lettünk volna. Beszédében, testtartásában, mozdulataiban csupa élet, csupa természetesség. Jóllehet akkor már közel járt a 70-hez, nyoma sem volt benne a szenilitásnak. Beszélgetéseink során elmondta, hogy csak pár napja tért vissza hosszabb turistakirándulásából, melyet a Monte Rosa hegységben tett. Évenként szokott ily kirándulásokat tenni, amelyek arra is szolgáltak neki, hogy kedve szerint űzhette a növények gyűjtését. Megmutatta gazdag növénygyűjteményét is.

Később Dunyov és Ihász eltávoztak, de Kossuth intett, hogy csak maradjak, s szívesen tovább beszélgetett velem. A politikát szándékosan mellőztük, de egyszer, mikor Ferenc fiáról beszélt s apai örömmel említette, mily nevezetes műszaki alkotásokat köszönhetnek neki az olasz vasutak, önkéntelenül elreppent ajkaimról az udvarias megjegyzés: be kár, hogy kiváló képességeit nem saját hazájának szenteli. Kossuth kesernyés mosollyal legyintett kezével s ezt mondá: épít önöknek vasutakat Gorove! (Ez az érdemes államférfi volt akkor a magyar közlekedési miniszter).

Kossuth nem győzte dicsérni Turint mint lakóhelyet, s ez a város széles, egyenes utcáival csakugyan a legmodernebb volt az összes olasz városok közt. Igaz lelkesedéssel beszélt Turin páratlan szépségű fekvéséről, a gyönyörű Pó-síkságról, az Alpok és az Appenninek hatalmas koszorújáról, mely ezt nyugat és dél felől körülveszi. Míg Kossuth így beszélt, úgy sejtém, hogy akkor is, midőn ezt az idegen várost és vidéket dicsérte, lelke ott járt a Duna partjain, abban a másik nagy városban, melynek rohamos fejlődéséről oly sokat hallott, melyet húsz év óta nem látott és sohasem vala látandó. És képzelete ott időzött azon a magyar síkságon, mely oly sokszorta nagyobb a Pó síkságánál, és primitívebb állapotában is sokkal kedvesebb az ő lelkének. Mély és soha meg nem szűnő honvágy rezgett a nagy száműzöttnek idegen tájakat dicsérő szavaiban, s méla fájdalom villant meg szelíden rámnéző szemeiben. Arról voltam s ma is arról vagyok meggyőződve, hogy Kossuth, ki önkéntes száműzetésében - azt hiszem, helyesen - erkölcsi kötelezettséget látott, mellyel hite szerint múltjának tartozott: a honvágy gyötrő fájdalmát szenvedte e kötelesség teljesítése közben.

Megköszönve a szíves fogadtatást, körülbelül egy órai időzés után búcsút vettem a nagy száműzöttől.

*

És most menjünk vissza további 47 esztendővel, az 1832-36-i országgyűlés idejébe. Ezen az országgyűlésen kezdődött tulajdonképpen a magyar nemzet ébredése.

Ez országgyűlés hallgatag tagjai közt, az absetiumok sorában csendesen ült egy fiatal sátoraljaújhelyi ügyvéd, br. Révay Ferenc küldöttje. Egy kortársa így írja le e fiatal férfi egyéniségét: férfias szépséggel, igéző szemekkel, nyájas ajkakkal, véghetetlen kellemes csengő hanggal és különösen azzal a tulajdonsággal bírt, hogy minden, amit mondott és állított, cáfolhatatlannak tűnt fel. Bírt azzal a képességgel, hogy hallgatóit teljesen el tudta bűvölni és magával ragadni. Mindennek dacára némán ült az országgyűlésen, de annál nagyobb áhítattal hallgatta és figyelte meg Platthy Mihály fenséges nunciumait, Nagy Pál szívhez szóló szónoklatait. Halvány arcát ilyenkor nemes pír borította el, magasabban dobogott keble, midőn a nemzet igazairól és törekvéseiről volt szó. Ezen háttérben maradt ösmeretlen ifjú Kossuth Lajos volt.

Ez a jellemzése a fényes pályáján még meg sem indult fiatal Kossuth Lajosnak a jó öreg Kászonyi Dániel tollából való, ki már fiatal éveiben ismerte Kossuthot, s az általa kiadott országgyűlési tudósításoknál is közreműködött. Nem tudom, van-e még valaki, aki emlékszik Kászonyira. Ez is végigharcolta a szabadságharcot, azután Angliában töltött vagy tíz évet. A hatvanas évek elején hazajött s mint újságíró és angol regények fordítója szűkös viszonyok közt fejezte be életét.

Kászonyi fenti leírásából is látjuk, hogy Kossuth akkor a közállapotoknak csak hallgatag szemlélője volt, de a közdolgokban érdemleges részt még nem vett. Hogy Kossuthnak később bekövetkezett fellépését a közügyek terén helyesen ítélhessük meg, egy pillantást kell vetnünk a magyar közszellem állapotára a 30-as években. A júliusi forradalom utáni időszakban ment végbe a magyar nemzet ébredése, melynél Széchenyi fellépése is közrehatott. De aki a közviszonyoknak csak ezt az oldalát látja, az félreérti ama kor jellemét. A júliusi forradalom utáni idő a reakció újraébredésének is korszaka volt: felébredt a jakobinus terrortól való beteges félelem és felébredt a legitimitási eszme ama kultusza, mely a bécsi kongresszus utáni időre rányomta bélyegét. mindezen reakcionárius törekvések gócpontja pedig a bécsi udvar volt.

A jakobinus terrortól való rettegés hatása alól még maga Széchenyi István sem tudta kivonni magát. E nagy emberünk egész pályáján végighúzódik az a gondolat, hogy a demokrácia végeredményében a vagyonosok kirablására és esetleg lemészároltatására fog vezetni. A demokráciától való félelem ebben az időben mindazon körökben, melyek magokat konzervatíveknek tartották, oly nagy volt, hogy például Felsőbüki Nagy Pál, ama korszak egyik leglelkesebb magyarja nyíltan hirdette, hogy a demokrácia nagyobb csapás volna Magyarországra, mint a törökök és tatárok pusztítása volt.

Az udvarnál a demokráciától való rettegéshez hozzájárult az az aggodalom, melyet a legitimitáson esett sérelem okozott. Lajos Fülöpnek soha sem tudták megbocsátani, hogy a Bourbonok idősb ágának elűzése árán szerezte meg magának a koronát. Metternich harmadik nejéhez, a szép és szellemes Zichy-Ferraris Melánia grófnőhöz egy udvari estélyen Saint-Aulaire gróf francia követ így szólt: mily szép koronát visel hercegséged! Melánia hercegnő így vágott vissza: ez a korona jogos tulajdonom, nem úgy loptam! (Ce n'est pas volée!) Emiatt diplomáciai jegyzékváltás is folyt. Metternichnek sikerült a dolgot elsimítani. De mikor Lajos Fülöp legidősebb fia, az orleans-i herceg megkérte Károly főherceg leányának kezét - Bécsben a francia trón örökösét kikosarazták.

A bécsi udvar állandó gyanakvással nézte s kémekkel vette körül József nádort is. Nem szerették, hogy ez a magyaroknál bizonyos népszerűségre tett szert. Miklós orosz cár Olga lánya számára József nádor fiát, István főherceget szemelte ki férjül s egy millió rubel életjáradékot rendelt Olga nagyhercegnő számára, ha e házasság létrejön. Olga hercegnő már szorgalmasan tanult magyarul. De a cárnak e kedvenc eszméje nem valósulhatott, mert a bécsi udvar félt a Habsburgok magyar ágának megerősödésétől s azért a magyaroknak és a cárnak nagy sajnálkozására meghiúsította e házasságot.

Ilyen volt az uralkodó szellem a Burgban Ferenc császár uralkodásának utolsó éveiben. Hogy a magyar alkotmányt legalább alakilag - leszámítva egyes súlyos sérelmeket - mégis némileg respektálták, abban része volt Metternichnek, közvetve pedig magyar származású feleségének is. Metternich elégségesnek tartotta a megyék megrendszabályozását az adminisztrátori rendszer segítségével.

Merőben téves az a felfogás, hogy az udvar és a magyar nemzet közt beállott szakadás Kossuth fellépésének a következménye. Ez a szakadás már tíz évvel Kossuth fellépése előtt egész határozottsággal felismerhető volt s az ellentétek kiélesedése oly történelmi tényezőknek volt a következménye, melyek erősebbek egyes ember akaratánál. A agyar nemzetnek az európai kultúrbehatások és az irodalom fejlődése következtében fel kellett ébrednie letargiájából. Széchenyi fellépése csak egy, mindesetre értékes mozzanata a nemzeti ébredésnek. A júliusi forradalom hatásai élénkítették ezt a fejlődési folyamatot, egyidejűleg élénkítették a reakciót is.

Ugyanazon természeti törvény erejénél fogva, mely azt okozza, hogy a gyermekből ifjú, az ifjúból férfi lesz, a magyar közszellemnek fejlődnie kellett. Abban a tényben, hogy Bécs ezt a fejlődést meggátolni igyekezett, adva volt egy kikerülhetetlen tragikai konfliktus magva. Ez az ellentét aggasztó mértékben növekedett, mikor Ferenc halála után a gyenge elméjű Ferdinánd nevében a kamarilla jutott uralomra.

A megkoronázott magyar király firmája alatt egy törvénytelen abszolutisztikus kotéria uralkodott. A magyar kormányszékek e kotériának csupán expeditorai voltak. Ferenc életében még csak ment valahogy a dolog, mert Ferenc maga uralkodott. Ferenc értett is hozzá, fenyegetésekkel megfélemlíteni az "ad audiendum verbum regis" citált hangosabb szavú hazafiakat, vagy pedig magas hivatalokkal lekenyerezni őket. A demarkácionális vonalat a letűnő régi és kezdődő új korszak között az képezi, hogy ez a "rendszer" immár alkalmazható nem volt. Azok száma, akik észrevették, hogy a magyar királyi méltóság csak jogi fikció, mely mögött jogosulatlan idegenek keze mozgatja a dolgokat, megnövekedett, a megfélemlíthető és lekenyerezhető hazafiak száma pedig megfogyott. Nagy ideális erők kezdték mozgatni a nemzet lelkét. Az 1832-i országgyűlésen br. Wesselényi és Kölcsey voltak a vezérek. Ezeknek távoztával Deák Ferenc kezébe jutott a vezetés. Mellette oly férfiak állottak, mint Klauzál Gábor, Beöthy Ödön. Mikor e neveket kimondjuk, érezzük, hogy a megfélemlítés és lekenyerezés "rendszerének" az ideje lejárt. Az 1832-i országgyűlés volt az első, melyen a nemzet - a szó nemesebb értelmében - tudatára ébredt méltóságának. "Az emberek kalaplevéve és hátgörbítve állani többé nem tudnak - írja Kölcsey naplójában. - Vannak most is, akik csúsznak, de most már a férgek is elevenebb és bátrabb mozgást tanultak."

Tudjuk, hogy ez a "hosszú parlament" majdnem teljesen meddő maradt. A korszellem megújhodása nem szülhetett jelentékenyebb alkotásokat, mert a kormány a szolgálatkész főrendek segítségével nyakát szegte a haladási törekvéseknek. Mindezek részletesen el vannak mondva Deák Ferenc emlékezetes követjelentésében. Itt ezeket a dolgokat csak azért említem röviden, hogy lássuk, milyen volt az a politikai légkör, melyben a fiatal Kossuth, nem mint aktív politikus, de mint az idők szerény krónikása, első szárnypróbálgatásait megtette.

Az országgyűlés csak kevés értékes törvényt alkothatott, ereje meddő panaszokban merült ki éveken át, de a tárgyalások közben hangzottak bátor és férfias szavak, melyek élénk visszhangot kelthettek az ébredező nemzet széles rétegeiben. E bátor szavak azonban nem jutottak el még a műveltebbek százezreihez sem, annál kevésé a nagyobb tömegek millióihoz. Egy-egy követjelentés, gyakran elég fogyatékos, a megyegyűlésen - mi ez egy élni akaró nemzet igényeihez képest! A nemzet és az országgyűlés közt nem létezett állandó és bensőbb kapocs, nem létesülhetett a lelkeknek az a kölcsönhatása, mely a parlamentet egy nemzet éltető központi szervévé teszi.

Az 1832-i országgyűlésen a jobbak már érezték szükségét egy országgyűlési újságnak. Ismételve történt ez iránt indítvány, de a főrendek ellenzésén hajótörést szenvedett. A nemzet képviseletének nem volt annyi hatalma, hogy Guttenberg találmányának negyedik százesztendejében nyomtatott újságban tehesse közzé tárgyalásait. Még a kerületi ülések naplóinak kinyomatását is megakadályozta a kormány.

Az a hallgatag fiatalember tehát, kiről fentebb megemlékeztünk, írott országgyűlési tudósításokat adott ki. Kossuth eleinte Orosz József derék újságíró - a híres "Terra incognita" szerzője - társaságában adta ki ezt a különös újságot, később egyedül. Szegény diákok írták e tudósításokat nagyobb csoportokban, diktálás után. Kossuth, hogy olcsóbban adhassa tudósításait, kőnyomósajtót szerzett s ezen akarta őket nyomatni. E terv nagy felháborodást keltett a kormánynál s csakhamar tudtára adták Kossuthnak Bécsből, hogy ha tüstént el nem adja kőnyomó sajtóját a kormánynak, azt el fogják tőle kobozni, mert kőnyomó sajtót csak legfelsőbb engedély mellett szabad bírni, s a kormány nem fogja tűrni, hogy az országgyűlési tudósítások a cenzúra kikerülésével kőnyomatban terjedjenek el. Kossuth közölte a kancellária lépését az ellenzéki követekkel, s ezek nézete megoszlott arra nézve, hogy engedjen-e a kancellária követelésének vagy ne. Sokan szerettek volna összeütközést provokálni a kormánnyal, de Kossuth a mérsékeltebbek tanácsát követte, kik azt mondták, inkább engedjen a kormánynak, csak mentse meg a tudósításokat. Kossuth emiatt népszerűtlen is lett az országgyűlési ifjúság köreiben.

Ezeknek az írott országgyűlési tudósításoknak a históriája talán minden másnál jobban jellemzi a harmincas évek nyomorúságos állapotát. S ezt nemcsak tűrte, de nyugodtan tűrte az országgyűlés, melyről Kölcsey az írta, hogy "most már a csúszó-mászó férgek is bátrabban mozognak." Milyenek lehettek a megelőző országgyűlések! És ezek nem rémmesék régi sötét századokból. Magam ismertem még oly úri embereket, kik mint szegény pozsonyi diákok ezeket az országgyűlési tudósításokat körmölgették.

De igenis rémmese az, hogy Kossuth agitátori működése ásta meg azt az örvényt, mely a nemzet és az uralkodó hatalom közt keletkezett. Megvolt ez már a 32-i országgyűlés elején és évről-évre tágult. Nem az a hallgatag fiatalember ásta és tágította ezt az örvényt, aki az országgyűlési tudósításokat szerkesztette. Hanem ásta és tágította a cézári őrületbe esett kamarilla, mely börtönbe hurcoltatta a derék hazafiakat s bunkósbotos részeg hordákat uszított a reformbarátok ellen a megyékben.

Hogyan lehetett ezt az állapotot elviselni? Ezt csak az teszi megfoghatóvá, hogy Ausztria hatalmi túlsúlyát Magyarország felett oly nagynak tartották, hogy a helyzet megváltoztatását merőben kizártnak ítélték. E feltételezett túlerő hite magyarázza meg, hogy Széchenyi első három hatalmas munkájának közzététele után szükségesnek látta agitátori működését tisztán társadalmi térre terelni s a közjogi és politikai téren elkezdett egész erejéből fékezni. De nemcsak Széchenyi, hanem mindenki feltétlenül kizártnak tartotta az Ausztriához való viszony megváltoztatásának a lehetőségét. Kossuth volt majdnem az egyetlen ember, ki hitt abban, hogy az országra még jobb napok is fognak virradni. Magyarázta ezt Deáknak, de a szkeptikus államférfi kérdésére, hogy mire alapítja e hitét, konkrét megokolással felelni ő se tudott. Deákot 1840 után kehidai magányába űzte szkepticizmusa, Kossuth hitéből merítette az erőt, hogy 1841-ben bátran megragadja a nemzeti haladás zászlaját.

Az országgyűlés bezárásával természetesen Kossuth írott tudósításai is megszűntek. Álljanak itt olvasóihoz intézett búcsúzó sorai: "Név, ösmeretség, pártfogó nélkül jöttem Pozsonyba, porszemként elveszve a fövenytengerben, én, oly semmi annyi jeles között. Nem hoztam semmi egyebet magammal, mint tiszta honszeretetet, erős akaratot és meleg érzetet a tennivalók szükségét illetőleg. És így nyújtottam ki reszkető kezemet egy kis pislogó mécset gyújtani. De annyi nemes barátságra, annyi gyámolító szívességre, annyi egyes bizalomra találtam váratlanul, hogy a pislogó mécs égő szövétnekké vált. Köszönte érte, forró köszönet."

Az országgyűlési tudósítások erkölcsi sikere arra bátorította Kossuthot, hogy hasonló írott újságot adjon ki "törvényhatósági tudósítások" cím alatt. Az eszme tetszésre talált megyei körökben. Deák Ferenc is helyeselte és támogatta. Ötven forint volt ez írott tudósítások évi előfizetése s 140 előfizetője volt, ezek közt húsz megye. A nádor azonban mint Pest megye főispánja Kossuthot eltiltotta az írott tudósítások kiadásától. Kossuth abban a meggyőződésben volt, hogy a nádornak ehhez nincs joga, s a tiltó parancsra azzal válaszolt, hogy az a fenyegetés villámaival van ugyan tele, de ha a spanyol inkvizíció minden borzalmát felidézik is vele szemben, soha gyáván polgári jogainak gyakorlatától elállani nem fog. "Szenvedni megtaníthatnak, de félni nem." Ezek utóbbi szép szavak idősb. br. Wesselényi Miklósnak egy országos hírűvé vált nyilatkozatából valók. Wesselényi éveken át Kufsteinben ült mint fogoly, s utóbb egy alkalommal a főispán egy bátor nyilatkozata alkalmából figyelmeztette, hogy jó lesz magát mérsékelnie - egyúttal emlékezetébe hozta a kiállott büntetést. Erre mondta Wesselényi, hogy "szenvedni megtaníthatnak, de félni nem".

E szavak Kossuthnál is beváltak. Csakugyan megtanították szenvedni. 1837. május 5-én éjjel zugligeti nyári lakásában elfogták s Budán ugyanabba a börtönbe zárták, melybe egykor Martinovics és Hajnóczy s a többi magyar vértanúk voltak elzárva. A kamarilla üldözési fanatizmusa mellett még az sem látszott egészen kizártnak, hogy ő is ama vértanúk sorsára jut. Br. Wesselényinek börtönéből ezt írta: Én fogva vagyok, mi okért, ők tudják, kik elfogtak. Én nem. Jelszavam törvény és törvényesség. Így áldozat lehetek, de bűnös nem. Ugyanannak a Wesselényinek írta ezt, ki nemsokára ugyancsak az ő sorsára jutott. Éppoly ártatlanul, mint ő.

Öreg szüleinek, kiket ő támogatott, s kik most támasz nélkül maradtak, így írt: Töröljék le könnyeiket és legyenek büszkék, hogy a haza géniusza engem méltónak talált arra, hogy a hazáért szenvedjek.

Kossuth fogsága szigorú volt. Börtönének ablaka be volt falazva s csak a felső részén hatolhatott be némi világosság. Írószert, olvasmányt nem adtak neki. Titkos társaság alakítása, lázítás, a legfőbb parancs elleni engedetlenség voltak a jogcímek, melyek alatt perbe fogták. Huszonegy hónapig tartott ez a vizsgálati fogság. Kossuthnak semmit sem használt az, amit egykori híres jogtanára, Kövy mondott róla, hogy jobban tudja a törvényt, mint az egész királyi tábla. Nem törvény döntött itt, hanem a szolgálatkész bíróság lelketlensége.

A huszonegy havi vizsgálati fogság nagy lelki szenvedésekkel járt Kossuthra nézve. "Gyakran össze kellett szednem lelki erőmet - írja -, hogy a foglalatosság nélküli örökös magányban a képzelődés rajongásainak megállást parancsoljak. Meg tudom fogni, hogy a kevesebb lelki erejű foglyok a magánfogságban megtébolyodnak." (Ez volt ugyanis a sorsa a szintén ártatlanul elfogott Lovassy Lászlónak.) "A képzelődés túluralma ellenében - írja tovább - gyakorlati tárgyak feletti elmélkedéshez fogtam. Fogságom magányában tanultam meg elmélkedés útján, amire másokat az élet oktatott."

A királyi tábla három évre ítélte Kossuthot. A kir. kúria ezt a büntetést négy évre emelte fel. Elítéltetése után valamivel javult a helyzete. Megengedték neki, hogy könyveket olvashasson. Kossuth angolul tanult. Bámulatos gyorsasággal haladt, s már a börtönben Shakespeare lett a kedvenc olvasmánya. Mikor később mint menekült több száz beszédet tartott Angliában és Amerikában, jó hasznát vette angol nyelvtudásának. Feltűnt akkor, hogy kifejezései gyakran emlékeztettek a nagy angol drámaíróra.

Kossuth nem szenvedte végig a rá kimondott fogságot. A kormány az 1840-i országgyűlés végén a megnyilatkozó felháborodás lecsillapítása céljából jónak látta megkegyelmezni Kossuthnak és a többi elítélteknek. 1840. május 1-jén szabadult ki, tehát a vizsgálati fogság betudásával öt nap híján három évig volt fogva.

Kossuth szereplése csak a fogságból való kiszabadulás után kezdődött. A negyedfél éven át kiadott országgyűlési írott tudósítások s a rövid ideig szerkesztett törvényhatósági tudósítások csakis a kezdő szárnypróbálgatásainak tekinthetők. Az 1837-40-ig terjedő három évet pedig fogságban töltötte. Nem volt és nem lehetett tehát vezető faktor, s ha a nemzet és Bécs közt az ellentétek erősen kiélesedtek, ez nem írható az ő rovására. Ártatlanul elszenvedett fogsága ismertté tette nevét s izgatólag hatott a közvéleményre - de ebben ő egészen passzív tényező volt.

Közéleti szereplésének kezdetéül 1841. január 2-át, a "Pesti Hírlap" megindulásának napját kell megjelölnünk. Párhuzamosan e korszakot alkotó publicisztikai működésével haladt a megyénél való szereplése. Pest megye gyűlései Kossuthnak országos hírű szónokká való felemelkedésére hatalmasabb lépcsőül szolgáltak, mint akár maga a pozsonyi országgyűlés szószéke szolgálhatott volna. A megyegyűlések ideje rendesen összeesett a híres pesti országos vásárok idejével, melyeken az ország vagyonos emberei tömegesen megjelentek, s ezek ellátogattak a megyeház üléstermébe is. Pest megye termében Kossuth tényleg az egész országhoz beszélt. S ezt a hallgatóságot az ő csudás szónoki ereje még jobban elbűvölte, mint magának a megyegyűlésnek tagjait. Széchenyin kívül Kossuth volt abban az időben az egyetlen országos hírű ember, kit nem a megye nevelt. De míg Széchenyi nem is akart, nem is tudott bánni az akkori közélet e legfontosabb közegével: Kossuth mindenkit meglepő gyorsasággal otthon lett a neki idegen miliőben, s mint valódi mester kezelte ezt a gépezetet, melynek minden titkos rugóját senki sem ismerte jobban, mint ő. Pedig teljesen távoltartotta magát a dzsentri-kotériáktól s nem vett részt ezeknek lakmározó, kártyázó társaságaiban, melyek az ő mélyebben járó, hallgatagságra hajló géniuszának rokonszenvesek nem voltak. Rengeteg szellemi munkálkodása mellett nem is ért rá nekik időt áldozni.

Érdekes részletet hallottam egy pest megyei birtokostól Kossuthnak gazdai életéből, mely jellemzi, mennyire elütött az ő lénye az akkori dzsentri felfogástól. Kossuth Buda mellett, Pomázon egy kis birtokot szerzett. Szomszédai figyelmeztették, hogy ne "magázza" béreseit, mert ez árt a tekintélyének. De Kossuth nem fogadta meg a tanácsot, nem volt képes megtenni, hogy letegezzen felnőtt, erős férfiakat, amiért ezek neki szerény bérért nehéz munkát teljesítenek.

Kossuth nemsokára országos hatalommá emelkedő egyénisége nem a megyei élet patriarchális talajában gyökerezett. A megye neki csak szószék volt, melyről az ő csudálatos erejű szava az ország minden zugába elhallatszott.

Leghatalmasabb fegyvere volt a Pesti Hírlap, de ez aránylag hamar kisiklott kezei közül. Kossuthnak, úgy látszik, sejtelme sem volt arról, hogy a közte és a kiadó Landerer közt kitört pénzügyi kontroverzia mögött a kormány keze működött. Aránylag könnyű szívvel kieresztette kezei közül az akkor hallatlan virágzásra - 6000 volt az előfizetők száma - emelt hírlapot, mert a lángész naivitásával azt hitte, hogy nem lesz nehéz engedélyt kapnia egy új lap kiadására.

A magyar politikai sajtó történetének legérdekesebb fejezete az a tárgyalás, mely Metternich és Kossuth közt lefolyt, midőn ez egy lap kiadásának engedélyezése tárgyában egyenesen a hatalmas kancellárhoz fordult. Pulszky Ferencnek köszönjük e találkozás részletes leírását, melyet ő a legjobb forrásból, Kossuth saját leveléből merített. Akit a dolog érdekel, elolvashatja Pulszky "Életem és korom" című munkájának I. k. 229-234. lapjain. Nem tagadhatom meg magamtól, hogy ebből az érdekes leírásból ki ne szakítsak egy-két mondatot: "A herceg megjegyezte, hogy a politikai írónak rendkívüli hatáskör jutott, elismerte Kossuth tehetségét s gyöngéd, a szabad férfi önérzetét nem sértő módon felszólította, hogy ahelyett, hogy a hírlapszerkesztés szellemtelen slendriánjához kötné magát, inkább független állásban oly módon hasson mint író, hogy azon esetekben, midőn a kormány szándékai az övével megegyeznek, ezeket legjobb meggyőződése szerint gyámolítsa. A herceg megjegyezte, hogy a felszólítás nem foglal magában semmi véleménykényszert, nem követel semmi kötelezettséget, mely morális önérzetét sérthetné, sőt kijelentette, hogy a vesztegetést gyűlöli és megveti azt, ki meg hagyja magát vesztegetni, azért nem is ajánl fel semmi árt e közremunkálásért, hanem felszólítja, határozza meg maga azon kárpótlását munkájának s idejének, mely kívánalmainak és érzelmeinek anyagi tekintetben legjobban megfelelne."

Kossuth udvarias válaszának értelme röviden az, hogy ott, ahol meggyőződése a kormány rendszabásaival találkozik, ezeket ő támogatni állampolgári kötelességének tartja, de jutalmat el nem fogad, s függetlenségéből egy hajszálnyit sem hajlandó lekötni. Mint látjuk, Kossuth hírlapengedélyt kért, s ezt nem kapta meg. Ehelyett Metternich in optima forma szubvencióval kínálta meg.

Kossuthnak az 1841-1847-ig terjedő korszakban kifejtett ún. agitátori működése ferde világításban áll a mai nemzedék előtt. Féktelen izgatónak képzelik Kossuthot, ki az Ausztriától való elszakadásra törekedett s forradalomba akarta belevinni a nemzetet. Az 1860 után egyszerre óriásivá nőtt Széchenyi-kultusz és Kossuth másik nagy ellenfelének, b. Kemény Zsigmondnak 1850-ben, közvetlenül Világos után írt könyve ("Forradalom után") részben okozták, részben táplálták ezt a felfogást.

Széchenyi a Programtöredékekben, valamint már előbb a Kelet Népében nem szűnt meg hirdetni, hogy Kossuth forradalomba viszi a nemzetet, b. Kemény pedig egyenesen politikai mefisztónak, az intézmények Dzsingisz Kánjának festi Kossuthot. Pedig minél behatóbban elemezzük Kossuthnak 1848. március 3-ig terjedő működését, annál világosabb lesz előttünk, hogy benne a forradalmárnak semmi eleme fel nem található. A konzervatív Sommsich Pál, Kossuthnak elvi ellenfele elég elfogulatlan volt kimondani, hogy Kossuth nem forradalmár, hanem csakis a körülmények kényszerűsége szorította olyan helyzetbe, hogy végül kénytelen volt forradalmi eszközhöz nyúlni.

Abban az időben, mikor a kormány végre belátta, hogy az üldözésekkel célt nem ér s Kossuthot és a többi ártatlanul elzárt hazafiakat kegyelemből szabadon bocsátotta (1840), sőt nemsokára a reformok szükségességét is elvben elismerte: beteges lojalitási optimizmusban kezdett úszni az ország. Az a reménykedés támadt fel sokakban, különösen Széchenyiben is, hogy most már a reformok sürgetésére semmi szükség nincs, sőt hogy minden ún. izgatás határozottan káros. Tudjuk, hogy ez az optimista árdagály teljes kudarccal és kiábrándulással végződött. Valóban merő képtelenség volt, hogy a nemzeti szellem átalakulási processzusa megállapodhatott legyen annál a határvonalnál, melyet Széchenyi "Stádiuma" jelez, nem is szólva arról, hogy maga a nagy gróf a demokráciától és Ausztria retorziójától való rettegése miatt visszaszedte egy részét még azoknak a nagyon mérsékelt reformeszméknek is, melyek első három úttörő munkájában letéve vannak.

Széchenyi a leghatározottabban ellenezte, hogy a közvélemény politikai reformokat is sürgessen. Deák visszavonult kehidai magányába. A körülmények ily módon egyenesen ráerőszakolták Kossuthra azt a szerepet, melyet a 40-es években játszott. minden lehetséges volt, csak a megállás, a stagnáció nem. Mai világfelfogásunk álláspontjáról nézve Kossuthot a mérsékelt szabadelvűek árnyalatához kell sorolnunk, bár egyénisége épp oly kevéssé fér bele egy párt keretébe, mint a Széchenyié.

Aki fáradtságot vesz magának elolvasni a Pesti Hírlapban Kossuth vezércikkeit, csudálkozni fog azon, hogyan mondhatta valaki ezekre, hogy forradalomba viszik a nemzetet. Alig üti meg fülünket itt-ott egy szenvedélyes hang, durva vagy igazságtalan támadás személyek és intézmények ellen soha. Igaz, hogy e választékos, mindenkor magas lendületű mondatok nemes pátoszában oly valami megfoghatatlan agitatórius erő lüktet, aminő nálunk írott vagy mondott szóban soha előbb tapasztalható nem volt. A Pesti Hírlapnak mindjárt első számaiból kiérezte Széchenyi azt a hatalmat, mely magával fogja ragadni a lelkeket. A nagy gróf rögtön sorompóba lépett e hatalom ellen s fellépése, ha volt is benne része a személyes féltékenységnek, alapjában jóhiszemű volt, mert ő abban az időben valóban veszedelmesnek tartotta azt, hogy a nemzet lelkét ne csak az értelem, hanem az érzelem csatornáján keresztül is megközelítse s hatalmába ejtse valaki. Ma már világos előttünk, hogy a nagy gróf lehetetlent követelt. Országot, nemzetet pusztán ügyes alkudozásokkal, mintegy részvénytársulati alapon szervezni nem lehet. Mélyebben rejlő erőket kell megmozgatni, szunnyadó ösztönöket kell életre ébreszteni. Minden nagy és dicső dolog, mely valaha a világon végbe ment, csak azáltal vált lehetővé, hogy a tömegek nem csupán értelmükkel, hanem a bennük rejlő életösztönökből kisugárzó lelkesedés egész erejével felkarolták.

A Pesti Hírlap vezércikkei többnyire oly gondolatokat fejtegettek, melyeket ma közönségesnek tartanánk s mint maguktól értetődő örök igazságokat vezércikkeiben tárgyalni alighanem átallanánk. Egy szép, nyugodt, meleg érzéstől áthatott cikkben például Kossuth elmondja, hogy a nagy polgárosult nemzeteknél mindenki fizet adót, kivéve azt, akinek semmije sincs. Hogy ott adót nem fizetni szégyen. Ez bizonyára elég ártatlan dolog. És Széchenyi mégis erősen megtámadta, azt mondta róla, hogy izgatja a népet a nemesség ellen.

Egy másik alkalommal Kossuth elég erős kegyelettel a múlt iránt az arisztokrácia szép és nemes hivatásáról cikkez. "Kiknek már nevöknél fogva ily hatáskor nyílott - úgymond - ezekre, ha akarják, szép jövő vár. Ha mint bizton hisszük, néhány lelkesebb tagjaik példája által ösztönöztetve, képesek kivetkőzni a szűkkeblűség, szeretetlenség, elnemzetlenedés lepleiből, ha érzik, hogy igazságosnak lenni nem áldozat akkor, ha e nemzetnek hivatása és rendeltetése van, az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenökre is, ha kell."

E cikknek utolsó sorai nagy indulatba hozták Széchenyit. Még három évvel később a Programtöredékekben is szemére hányja a "nélkülötök s ha kell ellenetek"-féle villitáncot.

Az Ausztriához való viszonyt Kossuth majdnem egészen mellőzte cikkeiben. E viszony általában alig játszott szerepet ama kor politikai fejtegetéseiben, aminek fő oka az volt, hogy megjavítását lehetetlennek tartották. Annak a vitatását, amit ma közjogi kérdésnek nevezünk, egyébiránt a cenzúra sem tűrte volna meg. Kossuth nagy figyelemmel volt a cenzúrára. Szőgyény, ki alá a cenzúra tartozott, azt írja, hogy a Pesti Hírlappal kevesebb volt a baj, mint a konzervatívok közlönyével.

Kossuth 1840-1848-ig lefolyt működésének közelebbi vizsgálatánál semmit sem találunk, amit a forradalomra való izgatásnak vagy egyáltalán szenvedélyesebb izgatásnak lehetne nevezni. Avagy talán veszedelmes izgatás volt az országos iparegyesület megalapítása? Vagy forradalomra való izgatás volt, szemben a Magyarország ellen alkalmazott vámrendszerrel, melyről oly bizonyára nem forradalmi irányú férfiú, mint br. Szina Simon azt mondta, hogy gyarmatként kiaknázza Magyarországot - ezzel szemben forradalmi izgatás volt a védegylet? Ezt Deák is helyeselte és pártolta. Mit szóljunk akkor az utóbbi évek tulipánmozgalmáról? Legkevésbé lehet forradalminak nevezni Kossuth publicisztikai működését és a mai kor szülöttét lehetetlen, hogy idegenszerűen ne érintse az a tény, hogy akadhattak emberek ezelőtt hetvenhét évvel, kik a Pesti Hírlap szelíd, mérsékelt, óvatos és tapintatos cikkeiben forradalomra való izgatást láttak.

Egy tünet mindenesetre szemébe ötlik a megváltozott ízlésű mai embernek Kossuth írott és mondott szellemi produktumaiban. Ez az a sajátságos szónokias vonás, mely néha dagályosságba is átcsap. Kossuth ott is szónokol, ahol mi egyszerűen társalognánk. Nyilvánvaló, hogy ez csak félig a Kossuth hibája. Ama kor ízlésének az a hang és modor felelt meg, mely Kossuth beszédeiben és irataiban uralkodik. Bizonyos, hogy ez a szónokias hang, sőt a vaskosabb bombaszt is abban a korban lényeges eszköze volt a hatásnak. Ha igazságosak akarunk lenni, a publicistát és szónokot mindenkor kortársainak közepébe állítva kell megítélnünk. Demosztenész úgy beszélt, ahogyan az athéni agórának tetszett. Bismarck előadási modora az újabbkori művelt német ember ízléséhez volt szabva.

A Kossuth és Széchenyi közt lefolyt publicisztikai párbaj legérdekesebb jelenség a magyar publicisztika történetében. Ama kor két legnagyobb tehetségű embere mérkőzött ebben egymással, s az ország valamennyi publicistája részt vett ebben a mérkőzésben. Hogy mily nemes formák közt folyt ez le, arra nézve jellemző, hogy ez alkalommal nevezte Kossuth Széchenyit, kérlelhetetlen ellenfelét a "legnagyobb élő magyarnak", mely jelzőt a nemzet az 1860 utáni Széchenyi-apoteózis idejében magáévá tett.

Dessewffy Aurél kivételével az ország valamennyi publicistája, még b. Eötvös is, ki egyénileg nem rokonszenvezett Kossuthtal - Kossuthnak adott igazat. Deák hallgatott, de magánbeszélgetésben nem csinált titkot belőle, hogy szerinte Széchenyinek nincs igaza.

Megvonva Kossuth 1848 előtti működésének mérlegét, az eredmény ez: az a nézet, hogy a nemzet és Ausztria közti ellentéteket Kossuth teremtette volna meg, úgyszinte az a másik nézet, hogy Kossuth forradalomra izgatott, merőben tarthatatlan. Az 1848 előtti ellenzék politikájának kereteit ismerjük a Deák Ferenc által 1847-ben megszerkesztett programból. Nyoma sincs ebben elszakadásra való törekvésnek, sem a legkisebb dinasztiaellenes érzelemnek. Annyira át volt hatva a nemzet a dinasztikus érzelmektől, hogy mikor 1847-ben a fiatal Ferenc József főherceg István nádor főispáni beiktatásánál Pest megye gyűlésén magyar beszédet tartott, az 1848-i országgyűlés Dantonja, Nyáry Pál könnyekre fakadt, ami még Széchenyit is szarkasztikus megjegyzésekre indította. Kossuthnak híres 1848. márc. 3-i beszéde is, melyről azt szokták mondani, hogy a "forradalmat" bevezette, szinte duzzad a dinasztikus hűségtől.

Abból a meggyőződésből, hogy a reformok érdekében való izgatás immár felesleges, később maga Széchenyi is kiábrándult. Hiába vállalt kormányhivatalt, csak minimális eredményeket érhetett el, mert nem volt pénz, kétgarasos adótervét pedig az országgyűlésen a mágnások megbuktatták. Keservesen panaszkodik, hogy ha Magyarország érdekében valamit akar, József nádor Bécsbe utalja, Metternich József nádorhoz utasítja vissza. Ha Kolowratnak szól, az Lajos főherceghez, ez viszont a kabinetiroda főnökéhez utasítja. Egy szóval: Magyarország számára nem volt pénz. Kübeck, az udvari kamara elnöke - pénzügyminiszter -, mint egy sárkány őrzött minden garast.

Kossuth népszerűsége már 1848 előtt óriási volt, de ennek igazi alapja nem a közvéleményt hivatalosan képviselő megyékben gyökerezett, jóllehet sok megye az ő vezércikkeiből szerkesztette meg a követi utasításokat. Még Pest megye is csak gr. Batthyány Lajos és néhány mágnás erélyes fellépése folytán választotta meg követének az 1847/48-i országgyűlésre. Kossuth népszerűsége az országos közvélemény ama széles alapjára támaszkodott, mely ezidőben már túllépte a megyegyűlések szűk korlátait. Az egészben véve mérsékelt ellenzék árnyalatai közül is nem a legszélsőbb irány volt a Kossuthé. Erről leghatározottabb ellenfele, b. Kemény állítja ki neki a bizonyítványt.

(További közlemények következnek.)