Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő

Újhelyi Nándor: Meotis taváról és egyéb Turáni álmok

(Korniss Elemérné csipkéi és hímes varrásai, néhány közülük kiállítva a Kéve tárlatán.)

Ismerem tisztelettel és nagy elragadtatással immár négy esztendeje e kitűnő művészi munkákat. Harminc darab van összesen, tíz esztendőnek számban talán laikusok előtt csekély, de előttem például elragadóan nagy és dús termését alkotják. És most, hogy a Kévében ismételten ki van állítva néhány közülük és így nagyobb rétegek előtt példákkal dokumentálhatom állításaim zárkózott igazságát, kénytelen vagyok megragadni az alkalmat. Ámbátor tudom, hogy az efféle alkalom-megragadás közönséges, ellenszenves, riporteri és nem arisztokratikus valami. Mégis e csipkék mindegyike oly bámulatosan differenciált és pompózus élményét alkotja lelkemnek, hogy meg kell tennem.

Talán különös és éppen ezért több az igaznál, hogy a túlságosan kifinomodott amatőrt, ki voltaképpen több a művésznél, mert tágabb körű, előkelőbb, nem annyira röghöz kötött, azaz nem annyira szakmájának szántóvetője, lassankint mindjobban megragadják ama dolgok, melyek anyaguknál, különleges anatómiájuknál fogva egzotikusak, nagyon elkülönözöttek, a mindennapi művészeti élményektől (képek, szobrok, könyvek, asszonyok és egyebek) távolesők. Talán precízebben, ha nem is érthetőbben, úgy fejezhetem ki, hogy nagyobb hatással van reánk az az artisztikum, amelynek nincsenek intellektuális vonatkozásai (individuális voltánál fogva zsarnoki asszociációkról itt nincs szó), amelynek nincs a természetben, gondolkodásban vagy egyebütt már egyszer realizálódott tárgya. Így például a zene, de nem a programszerű, és ilyenek főleg az ízek és illatok, és főleg a színek és vonalak, csupaszon, pusztán, aszimmetrikusan, önmagukért való módon. Anélkül, hogy volna témájuk - asztal, isten, tál vagy ami tetszik -, anélkül, hogy elrendeződnének egy tárgy körül, egy eszme körül, anélkül, hogy a színek és vonalak fel volnának aggatva, mint egy próbabábra, tájra vagy szimmetriájára némely arabeszk vagy bárminő motívumnak. Tessék gondolni valami pompás és rendszertelen belső burokpapírjára néhány régi és újfajta könyvkötésnek, néhány nagyon modern képre, hol a tárgy, ha nincs is száműzve, de lehetőleg el van tompítva, téma nélküli mozaikokra, fenséges perzsa szőnyegek fantasztikus cirádáira, kínai selymekre, kopár fák kusza és szimmetria nélkül meredő ágaira, a fák árnyékára és sok minden másra még. És ilyenek és éppen azért grandiózus módon újak, különösek Kornissné csipkéi és hímes varrásai.

Hogy az imént vázolt művészi emóciók felébresztésére, azt idegeknek különös módon artisztikus megremegtetésére kiválóan alkalmas a csipke, az már nem új dolog. Hisz régi és modern mesterek képein felette sokszor látni mint epizódot, festett csipkéket, hol, ha futólag is ugyan, de felszabadították a színeket és vonalakat a téma lenyűgöző és iskolás elnyomása alól. Megkötik ugyan magokat többnyire a szimmetria által, mely véleményem szerint par excellence árja tulajdonság, és ők is, mint az eddigi csipkekészítő mesterek is, bizánciak, brabantiak és írek egyaránt, nem képesek kivonni magokat az ő európai, árja, szimmetrikus, zárkózottan logikus világszemléletök hatása alól, mely képben, csipkében, filozófiában egyaránt megnyilvánul. Minő helytelen, a sok nagyszerű alkotás dacára is minő korlátolt természet és életszemlélet ez, mennyire kulturális, elkoptatott, iskolás és sablonos ez, és minő tanúbizonyság ez az artisztikus epizód arra, hogy az árja faj voltaképpen alsóbbrendű, hogy mégis csak "ex oriente lux", hogy... De e helyütt és eme apropóból nagyon vakmerőnek tűnik fel előttem a fejtegetés nagyszerű általánossága, a különös módon kiszélesbedő háttér, de mégsem folytatom, még ennek ellenére sem. Csak arra utalok rá, hogy minő reveláció volt a régi és grandiózus japán művészet megismerése némely, ha európai is, de nagyon eldifferenciálódott és újra vagy visszavágyódó lélekre. (Jobb szeretném a mongol szót használni.)

Kornissné csipkéin a vonal művészetének legkitűnőbb, tehát legeredetibb és legbecsesebb tulajdonsága az aszimmetria. Ez a fő jellemzője, ezzel éri el, hogy csipkéi kiválóbbak előttem minden más csipkénél. Ez az oka egyszersmind, hogy ezek a csipkék, ámbátor a legújabbak és ámbátor felhasználják az összes csipketechnikák jellemző és kitűnő tulajdonságait, mégsem eklektikusak, nem merőben összetevők, de tökéletesen egyéniek és különösek.

Ha megnézzük a nyakékeit, minő például a Kévében a 18-as szám alatt kiállított darab, valamint a 24-es "zöld szimfónia" (megjegyzem, hogy ha elég jól érvényesülnek is ezek a dolgok Kozma Lajos kitűnő kis interiőrjében, mégis igazán ezeket csak közelről, nem üveg alatt és sokáig, nagyon sokáig volna szabad nézni), látjuk, hogy megvannak bennök a bruxelles-i csipkét jellemző hálózatok, a points refendus - angol csipke - pompás domború kontúrjai, valamint az azték, magyar öltések, a conchure bysantine tulajdonságai és a kölni régi brodric haute lisse és a basse lisse jellemző, és mégis az egész fantasztikus, tiramisztikus módon rendszertelen és aszimmetrikus voltánál fogva új lesz, minden eddigi stíluson túllevő, de egyszersmind egy új, különös mód és szerfelett érdekes stílust megteremtő. A stílus itt nem rendszer természetesen, mert utánozni, benne elhelyezkedni nem lehet, mert valójában egy egyéniségben rejlő és kitörő, csipkék útján kifelé manifesztálódó erő. Csak utat mutathat, az eddigi sablonok példájával felszabadíthat, az individuális kezdeményezést előtérbe helyezheti, az önkényes impressziónak helyet jelöl ki a csipkekészítésben.

Ezek a csipkék, hogy így fejezzem ki magam, a csipke ruhát dekoráló s eredeti rendeltetésén már teljesen túllevő dolgok. Úgy hiszem, hogy ezeket már nem szabad betéteknek, díszítéseknek használni, nagyszerű, művészi értéküknél fogva talán nem is alkalmasak reá, bár az azért bizonyos, hogy e csipkék számára is a legelragadóbb és legbájosabb alap az elefántcsont tónusú avagy elmosódó, fehérbe foszló rózsaszínű női bőr. De azért mégsem.

Ki van állítva a Kévében egy csomó pillangó-variáció. Valamennyi egy-egy színötlet és mintegy tíz közülük valóban elsőrangún és a legnagyobb raffinement-tal összekomplikált összetétele néhány színnek. Ezek mind az illető színek különösebb árnyalatai eltompítva és összekeverve. - Néhány színtéma: bordó-kék-sárgás, narancs-arany-kék, szürke-ezüst, kék-vörös-sárga, lila-kopottarany, zöld-halvány, eperkrémszín, zöld-fekete, fekete-fehér-arany. Feljegyzem táplálékul a színek fantasztái számára.

Ki van állítva három színes hímes varrás, hogy a szálak merészen lendülnek, megszabadulva a hímes varrás technikáját eddig jellemző lekötöttségtől. Ezek a "Meotis taváról", a "Turáni álom" és az "Ér partján" nevezetűek. Itt a különböző színek ötletesen, bámulatos intuitív módon vegyülnek össze, egymás alatt lappangnak, összefonódnak, orozva kibukkannak és álmatagon elfoszlanak. A különféle színek szinte megdöbbentő tivornyái ezek, és ezek után már más nem következhetett, mint az úgynevezett "szín-szimfónia". Ilyen Korniss Elemérné, ha jól emlékszem, négyet alkotott: vöröset, zöldet, lilát és sárgát, melyek közül a zöld most ki van állítva. És ezek a legkiválóbb dolgai. Mindegyik egy szín, de megvan bennük valóban szimfonikus módon az illető szín huszonöt-harminc nüansza, pompásan, idegesen, kifinomodóan váltakozva és összehangolva. Szerfelett megragadó hatásukat talán a következőképp lehetne megmagyarázni: minél alsóbbrendű valakinek a színérzéke, minél primitívebb és naivabb, annál inkább hatnak reá a rikítóan összeválogatott, rikoltón, brüszk módon zászlószerűen összeillesztett színek. Ezek lehetnek ugyan néha üdék, paraszti voltuknál fogva ingerlőek, a népies színeknek, asszonyoknak és eledeleknek izgató volta agyondifferenciálódott emberrel szemben is ebben rejlik, de ezek mégis csak közönségesek és alapjában véve oly visszatetszők, mint a robusztus színösszetételű szivárvány, mely a természetnek talán legprimitívebb és vadember művészi nívóján álló terméke. Utóvégre korábbi és kozmikusabb eredetű is, mint teszem fel, az orchidea vagy az elefántcsont sárgájú női bőr, vagy mint a kaméleon. Ha fiziológiailag akarnám megmagyarázni: a durva idegekre csak a nagy különbségű rezgésszámok hatnak. A finomság ott éri el a csúcspontját, midőn a legnagyobb hatást az egyazon szín egymástól alig eltérő nüanszainak összetömörülése váltja ki. Midőn csak lilát látunk, például midőn tenyérnyi nagyságban felfedezhetjük a lila nagyon sok árnyalatát, melyről láthatjuk, hogy mind más és más, ott van előttünk a szintetikus szint tömérdek változatára felbontva az egész fehéres halványsárgától a komor feketébe veszőig. Minden szín valójában a fehérnél kezdődik és a feketénél végződik, lassan csillámlik elő a fényből és belefoszlik a sötétségbe. Ezt dokumentálja az ő szín-szimfóniáival Kornissné, és neki sikerült ezekben a munkáiban éppen a sok nüansz révén igazán érvényre juttatni egy színt a tökéletes nagyszerűségében. Hasonlít ebben a poentillizmus mestereihez, de míg ezek sok-sok apró különböző színű színfolt segélyével állítják elő a kívánt egy színt, addig ő összehasonlíthatatlanul több művészettel, analizáló bravúrral a sok nüansz segélyével, egymásra rakásával alkotja diadalmasan újra az illető színt. Egy bizonyos szín rezgésszámai közeit, melyet mi csak az időben, egymás után vagyunk képesek érzékelni, ő tűje, selymei, zsenialitása, színérzéke segélyével átteszi a térbe, maradandó és művészies módon.