Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő
Hogy Nietzsche kezéből kihullott a toll, körülbelül két évtizedbe telt, amíg első magyar fordításai és behatóbb ismertetései hazai közönségünk elé kerültek. Már aránylag kurtább idő kellett, hogy Nietzsche német ellenségei, a harangfélreverők szintén követőkre találjanak nálunk. Ott a támadó had élén egy németül író - jaj, mennyit író - honfitársunk, szociológiai Maggi-k, híg erőtápszerlevesek gyártója: dr. Ludwig Stein, berni egyetemi tanár haladt. "Friedrich Nietzsche's Weltanschauung und ihre Gefahren" cím alatt 1893-ban egy borsóra járó gyerekágyút sütött el az akkor már elborult elméjű, védtelen filozófusra. ("Denn gegen Nietzsche mit Kanonen auf einen Edelfalken zielen!" - mondja megható gyöngédséggel a filozófia e "miles gloriosusa".) - Követték mások, súlyosabb kritikusok az évek során, s - ez bizonyítja Nietzsche eleven erejét legjobban - ma is, egyre sűrűbben.
S a fácit? Nietzsche nemcsak hogy bevonult az egyetemi katedrákra, elég végignézni a német, francia, angol, amerikai, olasz s - horribile dictu - magyar egyetemek előadásainak jegyzékét, nemcsak bevonult a legtudományosabb filozófiatörténetekbe is, s nemcsak hogy nem rongyolódott le a szigorú, de igazságos kritikától, hanem a rávilágítók és sortüzelők között is egyre nőtt és fényesedett mint megkapó ember, mint nagy egyéniség, mint költő-filozófus. bár sok tételét és jóslását csakugyan nem lehetett oly komolyan venni, ahogyan ő, szegény, vette, bár végső következtetései csakugyan túllőttek a discutabilitás határain is, bár rapszodikus természete miatt csakugyan nem szerepelhet a Kantok, Spencerek, Wundtok és egyéb szisztematikus bölcselők sorában: mintha általános emberi hatást mérlegelve többé nőtt volna ezeknél: ható, eleven erő, nagy tévedései és túlhajtásai megismerése után is lelkesítő, nemesítő, feljebbvivő ágens, motor. Az emberebb emberek, a fénykeresők harci jelszava, nemcsak majmoló stílesztéták fejős tehene. Odakünn, és hál'istennek, nálunk is.
Ám de, ha támadtak ott is, itt is többé-kevésbé hű, többé-kevésbé méltó darabontjai Nietzschének, nagyon természetes, hogy támadtak ott is, itt is darabontjai a Stein-féle csillagoknak is. (Ha már darabont-sors közt kell választani, kétes-e, mely rangú csillag udvarába szegődjünk?)
Alighogy az első szerény magyar Nietzsche-kísérletek készültek, akadémiai haruspex-conventiculumokból éppúgy, mint a földművelés, az állattenyésztés és az OMGE-ország érdekeit keresztény jámborsággal és Hangyaszorgalommal képviselő, tehát filozófiára elsősorban illetékes szaklapos egyaránt megkondították a harangot, hogy a nietzscheizmus a magyar társadalomra még sokkal veszélyesebb, mint bármely másra, hogy a magyar társadalomban már amúgy is túlon-túl sok a nietzscheizmus. minthogy pedig a folyó nem akart visszafolyni, legújabban egy folyóiratunk - amelynek az a sokak előtt rokonszenves igyekezete, hogy az idők forgó kerekébe "erős kéz"-zel beleesve, szerinte túlságos gyorsaságát mérsékelje - látja jónak, hogy Nietzschére és magyar tolmácsaira lövöldözzön.
Az első löveg: egy kis notic Hornyánszky professzor tollából. Előbb 35 sorban kivégzi Nietzschét, a filozófust. "A tudomány... a filozófus tételeit... végleg elvetette" - jelenti ki sommás csalhatatlansággal, miután maga is meghajolt a nyelv művésze és a költő előtt; "kevés költészet ébreszt több gondolatot", vallja, s nem veszi észre, hogy ezzel a lekisebbítés sehogysem sikerült. Mert nem tekintve, hogy a tudós, a költő és filozófus közt aligha az ő és társai rangsorozása az igazi, hanem inkább a Schopenhaueré, vajon ki ér nekem többet, az a filozófus-e, aki agyamba rendszert hoz, s akinek vezetésével mindig, még akkor is, ahogy a "Királyfogás" egykori kupléja mondja:
"Ha alszunk és eszünk,
Szisztémát követünk" -
avagy a "csak" költő-filozófus, aki gondolatokat ébreszt bennem?
A notic sokallja a fordításokat és elmélkedéseket. Eddig, úgy tudom, három teljes műve jelent meg fordításban a sokkötetes Nietzschének és néhány elemzése - és Ön már "halt"-ot kiált a sorompónál e hallatlan importnak? Sőt kultusznak nevezi azt, amit nem hősimádásnak, hanem inkább hűvösebb hőskritikának minősített minden elfogulatlan magyar bíráló. Sőt a notic hátralévő 15 sorában egyet rúg a fiatal magyarokon, akiket közelebbről ugyan nem méltóztatik megnevezni, de hisz úgyis tudjuk, kiket dob a t. folyóirat egy kalapba: a sok Saulust, aki sehogy sem akar Paulussá fordulni. S megrántja a vészharangot: "vigyázz magyarom, nyakadon a nietzscheizmus" - amelyet épp oly mélyen, mint bőven, így határoz meg. "a mindig háborgó, mert csak magával eltelt személyiség vágyakozása a hatalomhoz, a minden áron való érvényesüléshez". (Hogy Ön-"hoz, -hez, -höz" vágyakozik és nem "ra, -re", ezt zokon fogja Önnek venni folyóirata kegyelmes Nyelvőre, de én inkább azt veszem zokon, hogy csak ezt olvasta ki Nietzschéből. De az isten szerelméért, miért óvja a hazát ettől a filozófustól, ha nincs egyébről szó, mint hogy "ami Nietzschénél tragikum, az csak nevetést vagy utálatot válthat ki, midőn a közöttünk lépkedő kisemberkék önképzelgése." Ha csak önképzelgő kisemberekről van szó, nevessen rajtuk, ha a piacon látja, utálkodjék a maga kedve szerint - mi is megtesszük a bitorlókkal szemben, akik azt hiszik, hogy sörény teszi az oroszlánt -, de azután legyen szíves odahaza notica mélységeinél jobban belemélyedni Nietzschébe s abba a problémába, hát ugyan mégis miért ható energia ez a filozófus, még pedig nemcsak nagysörényű süvölvények között s termékenyítő oly mértékben, mint kevesen szellemi megtermékenyítőink között? Talán csak mégis azért, mert "gondolatokat ébreszt"? De hát ugye, mindenki veszedelem, aki gondolatokat ébreszt?
S Ön, Paulus, akit a magyar szociológia Steinjének tisztel - s aki ugyancsak a fent idézett lap 4. számában "A múlt fogalmai és a jelen fogalomzavara" című dolgozatában beleveti kémlelő mérőónját a háborgó magyar vizekbe: szintén tűnődjék egy kicsit többet, ha ugyan volna "Sitzfleisch"-e a nietzscheizmuson. Talán akkor megmagyarázza Önnek valamely gróf Örindur a természet azon visszásságát, hogy szocialistáink tábora miért sibolethezik a Nietzsche, ez inkarnátus, individualista, radikál-arisztokrata nevével is? Ugyanazért, amiért az Ibsen, a Spencer, a Tolsztoj és sok egyéb nagy individualistával is ezt teszi nemcsak a magyar, hanem minden szocializmus. Mert izzó kohójában, hol az új hit forrong, ott forr minden erős és nagy egyéniség érce. Mert a tömeg, a csak számozott, névtelen misera plebs contribuens szomjúhoz és kisajátít minden nagy egyéniséget, minden nagy látót és láttatót. Szomjúhozza őket az ösztönök frissebb erejével, mint a többi, történelmi osztályok. Emelkedni akar, nemcsak munkabérben, hanem emberségben is. Ki akar emelkedni a puszta számozottságból; nevet akar, derekasat. S erre segítik, erre szabadítják föl nagy példák, előképek, s - ha más nincs - nagy délibábok is. S a társadalom egyéb osztályainak csak örülnie kellene, ha egyik nagy komponense minőségileg is erősödni, emelkedni akar. Hisz ez az egész társadalom nyeresége, az egykoron szabad és vidám nemes emberekből összeszerveződő új szocietásé. De hisz mit magyarázzam én ezt Önnek? Hisz, emlékezzünk régiekről, ezt örömmel olvasta ki Ön is munkáshallgatói százainak sóvárgástól égő szeméből, hajdanában, amikor még tagadhatatlanul szép képességeit annak a munkának szentelte, hogy az annyira fogalomzavaros marxisták közt tisztázza az eszméket. Tanított és lelkesített. És nem spintizálta múlt fogalmain és a jelen fogalomzavarain az új táborban...