Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő
Másfél évvel ezelőtt történt, hogy egy nagyon öreg úr lehunyta fekete, nagy, fáradt szemét, utolsót lélegzett és vitte magával az igazságot Gyulai Pálról mellén összekulcsolt, merevült kézben... ki a kerepesi temetőbe.
Azóta ott nyugszik az igazság Gyulai Pálról. De az igazságok Gyulai Pálról - s ez de más, mint az igazság! - itt járnak-kelnek közöttünk, ahány olvasója, ismerőse, tanítványa volt az öreg úrnak.
E sok igazság közül Babits Mihály épp a magáét az igazságnak hívja, mert ez a kitűnő kritikus kitűnő poéta létére igazságoknak látja elképzeléseit, illetve a valóságnak a maga szempontjából s a maga használatára megalkotott képét egynek látja a dolgok reális valóságával.
Babits Mihály nem sokat tanulhatott Gyulai Páltól. Amit Gyulai néki költészetéről mondott, azt igen kevéssé éreztette temperamentumához illőnek. Legfölebb, ha kifinomult ritmusérzékét töltötte el örömmel Gyulai elmondásának tiszta formája.
És megalakul a kép: Gyulai, a kritikus, meghalt számunkra, ám él, mint író.
De hiszen ugyanezt elmondhatni a múlt minden nagy kritikusáról, Lessing és Diderot elméleteinek termékenyítő voltát, sőt Taine-t is, alig érezzük ma már. Ők is csak mint írók, mint költők, mint kifejező művészek élnek. Természetes, hogy Gyulai is így él.
Igaz, hogy Gyulai nevéhez nem fűződik semminemű elmélet. Babits Mihály Gyulait éppenséggel korlátoltnak mondja. Hogyan vált mégis lehetségessé, hogy ennek a korlátolt embernek ítéleteit ötven évig (egészen Ignotusig) elfogadta az ország. Péterffy - aki bizonyára nem volt korlátolt - Gyulai érzéseit és ítéleteit tette árnyalatossá, fordulatossá és helyezte magasabb szempontok alá - de alapjában Gyulaitól indult ki és a Kemény, Eötvös, Arany, Jókai-probléma százoldalú megvillogtatása után Gyulaihoz tért vissza. Ugyanezt tette Beöthy Zsolt is.
S ha ma Gyulait meghaladják, még Ignotus, Ady vagy Babits is öntudatlanul Gyulaira támaszkodnak.
Amiből nem az következik (ezt Hatvany sohse hitte), hogy Gyulai kimondta az utolsó szót. Hanem igenis kimondta az elsőt - mely minden utolsó szóban is bennfoglaltatik. Az ő ítéletei euklidészi igazságok, melyeket az integrálszámítás és szférotrigonometria igazságai nemhogy megdöntenének, hanem épp ellenkezőleg, ezeken épülnek.
Lehet, hogy Gyulai képességei minden más időben elégtelenek lettek volna. Őt nagyszerű kora segítette. Akár van módszere, akár sem, akár szűkek az ő ítéletei, akár tágak - Petőfi és Arany kortársa volt és először mutatott rájuk. Amikor az egész ország azt mondta: Petőfi, Arany, Tompa vagy Petőfi, Arany és Tóth Kálmán - Gyulai inkább levágatta volna a karját, de egy jó szót le nem írt Tompáról vagy Tóthról. A köztudat a maga selejtező munkáját az ő köznépszerűtlenségnek örvendő kritikája nyomása alatt kezdette meg.
Ezért írtam róla és állom ma is, hogy a fiatal Gyulai elismerése végleges elismerést jelent, fejcsóválása végleges elítélést. A mi munkánk csak arra szorítkozhatik, hogy elismerését vagy elítélését más motivációval töltsük ki.
Babits cikkében többször fordul elő ez a szó: korlátolt. Rosszul megválasztott szónak tartom Gyulai Pál jellemzésére. Épp oly joggal mondhatni korlátoltnak akár Deák Ferencet is.
Deák is, Gyulai is csak szűk körűek voltak. De e szűk körön belül föltétlen urai szavuknak, tettüknek, gondolataiknak. Innét ez a nem tétovázó ép érzék minden iránt, ami kitűnő, még ha a kitűnőség számos megnyilvánulása sokban meghaladta is a megértésük szűk körét. (Gyulai, teszem, kitűnő költőnek tartotta Verlaine-t.)
Gyulai e felismerő képessége és az a szerencsés kor, mely e képessége játszatására annyi alkalmat adott, nagy kritikussá, történelmi jelentőségű kritikussá avatják. Ez teszi működését még Péterffynél is jóval jelentőségesebbé. (Péterffy tragikumát főleg abban látom, hogy az ő idejében nem volt kortárs művész, akin a kritikus fejlődhetett, s ki neki Gyulain túli szempontokat adhatott volna múlt és jelen megítélésére.)
Szóval: az a tény, hogy Gyulai mint író és mint költő is élni fog, semmit se változtat azon a nagy fontosságú és minden korra jelentős szerepén, hogy ő volt a magyar kritikában az első szavak nyílt kimondója, a nagyok felismerője, a magyar kritika Hérodotosza.