Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő
Átolvasom az Árva Mariska naplóját. - Nem tudok, nem szabadna írnom róla. Hiszen egyebet, mint azt, amit szépen és bölcsen megírt a könyv előszavában Bródy Sándor - sőt ahhoz fogható helyeset - sem lehetne mondanom.
Elolvastam az Árva Mariska Naplóját és kihervadt a könyv papírlapja kezemből. A meztelen véres élet tapintását érezték ujjaim. Domináló az emberi jajszó ereje ezekben a sorokban. Engem, ki asszony létemre amúgy is erre hajlom, tisztán szubjektív értékű érzések fognak el olvasásukkor. A művészi mérlegelés lehetősége és az, hogy jól van-e írva, milyen irodalmi értékű és jellegű, ez a könnyek és véletlenség szülte élettörténet - elenyésznek számomra. Árva Mariskát, magát, látom.
De vajon szabad-e erről a dacos és gőgös szenvedésről írnom, mely idegenségében és nagyságának büszke tudatában mindig, kizárólagosan és egyenest a jó Istenhez folyamodott megértésért és ítéletért. Árva Mariska lelkéhez - az élet minden árvaságához nem szabad bárkinek nyúlnia. A könyörület és szeretet értékes joga igen kizárólagos valami. Meg kell azt szerezni, sok megértéssel, átélt szenvedések és meghozott áldozatok árán. A részvét mindig kicsit felülről lehulló könnyeit nem szabadna oly szenvedésre sírni, amelyhez mérhető nagyot nem éltünk magunk; alázattal és tartózkodó tisztelettel kellene reá tekintenünk, mint egy titokzatos kérdésre, melyre mi még nem feleltünk meg a Sorsnak, olyan erőpróbára, melyet nem ítélhetünk meg, mert nem állottuk ki testünkkel. És a szeretet meg éppenséggel a szép testvériség érzete, mely összehozza az idegeneket és összekapcsolja az egybe nem tartozókat - Istenem, de olcsón akarnak szeretni az emberek; árva Mariskákat a Burgernénál, rongyos pár forintért - és embereket, művészetet, eszméket, künn az életben, lehetőleg egészen ingyen, egy cseppnyi valódi közösség, minden odaadás és véráldozat nélkül. - Kevés kivétellel békés megnyugvással járunk az életben, alig jut eszünkbe fájó és odaadó cselekedet, mellyel megválthatnónk a részvét, a szeretés jussát. De bőven esik szó minden szenvedésről - Árva Mariskákról is -, mert hogy ők igen sokan vannak és mindenféle módban. Néha meg sem hal a mamájuk, sohse ütik, verik őket durva öklök, nem is olyan szókimondó aljassággal bántja meg őket a szerelem - mégis sebbel borítva, lelkükben azonban gőgös tisztasággal járnak titkos és kéjjé finomult mártíromságot hordanak magukban. "Én csak akkor örülök valaminek, ha szenvedek érte", mondja az Árva Mariska. Teljesen magában hordozza ő veleszületett tragikumát. Nem is hiszek a vigaszos szóban, hogy valaha lágyabban érintheti őt az élet. Hisz ezer kibúvója lett volna eddig is a dolgos és csinos lánynak, kiből még az öröklött vagyon, a disznók és libák és ágyruha megbecsülése, bizonyos egészséges paraszti józanság sem hiányzanak. De szívében, kicsi kortól fogva, ott rejlik már a fájdalmas és csudakésztő mag - az áldozatkészség - meg az a szemérmes reszkető elszántság, mely azokat jellegzi, kik nagyon szeretik a jó Istent és kevéssé az életet. Nem védi, vezeti őt az életre termettek izmos gyávasága. Minden védekezés gyávaságból ered, ő sohasem védekezik. Így lesz szabad prédája minden szenvedésnek. Csodálatos, hogy tudatlan, homályos kis fejével, fejletlen kis testével mily készségesen, mondhatnám, igyekezettel vállal minden kínt. Ez a rendeltetése, tehetsége, mely sorra eltompítja, uralmába ejti minden egyéb érzelmét és érzékelési képességét. A naplója elején még sok mindent érint könnyes szavaival. Élénk rajzú emberek íródnak meg tisztán egyéni mozdulataikkal. Tisza menti tájak széles egyhangúsága váltakozik furcsa illatú félparaszti bensőségek képével. Csodálatos realizmus, érzékeltető képzelet a látottak, hallottak elbeszélésében. De egyre homályosabb, szürkébb lesz a dolgok színe, mintha az élesen látó Mariska gyermek mindjobban behunyná szemét vagy nagy köd ereszkedne köréje, melyben a szereplők eloszlanak, gyérülnek. Egy ideig még látjuk árva Mariskát, mint tapogatódzik, küszködik a rémes homályban, végül nincs szó másról, mint egy kis véres szívről, a jó Istenről és a lidérces, változatos alakot öltő, de örökegy, nagy borzalmas szenvedésről. Mint valami százfejű sárkány, kinek hol itt, hol ott bukkan fel undok és mérges feje, úgy üldözi Mariskát a durva férfinép - általa soha megosztott - vágya. Az asszonyok is ez szolgálják körülötte, ezt uszítják a kis árva fejére. "Ó, Istenem, hát mi vagyok én, hogy nekem csak szeretni és szeretni kell, ha egyiket nem, hát a másikat" - így szólal meg a napló utolsó sorában. És bizony ez az árva Mariska átka, hogy néki "szeretnie" kell - a szeretni szónak milyen borzalmas lecsapó értelme van itt - úgy, hogy ő maga sohasem érezze a belső "miértjét" ennek a szenvedéses érzésnek. Így válik mártíromsággá majd minden cselekedet, melyet, az emberi tömeg közé ékelten, oly egyénnek kell végeznie, kiből hiányzanak az, ezt a cselekvést megindokoló indulatok és érzések. Hisz ha Mariska is kívánná a szép selyem ruhákat meg a szép urakat vagy a szép tizes bankókat, vagy legalábbis a becsületes komoly szándékú János által ígért hitvesi nyugadalmat! De Mariska csak a jó Istent szereti és a szenvedést. Ezzel öntözgeti mindazt, amit egy pillanatra magához kapcsol. Egy nyomorék kis lányka, kit undort keltő betegségében ápolhat, rája váró, szívének szánt ajándék.
Hogy a rákényszerített kedvesét tűrhesse, megszokhassa - sajnálnia kell őt. A csúf szavakért, mit róla mondtak, a pár forintért, mit kicsaltak tőle. És hogy még nagyobb legyen a fájdalom része, ebben a siralmas borzadályos környezetben átsiklott álomban: Mariska rettegve fél attól is, kit legjobbnak sejt - a kissé szeretett férfitől. "De nem szeretetből éreztem szánalmat iránta, tiszteletből meg félelemből" - így mondja egy helyt. Furcsán agyonkínzott, gyötört kis érzés. Ekképpen rakja ki tövissel az árva Mariska életének rögös útját - hogy véresen járhasson rajta...
Lám, valami elítélésféle csúszott bele az elmondottakba - lekicsinylése ennek a mártíromságnak.
Szomjas és izmos szívem - lesajnálta az árva Mariska szentté kínzott lelkét. Hiába, nem volna szabad róla írnia azoknak, kik kevesebbet szenvedtek, s azt is másféleképpen, mint ő.
Hisz mi enyém, mi él bennem, mihez van jogom az Árva Mariska naplójából, ha bezárom a szívem és leteszem a könyvet - elintézettnek tekintvén magam számára az árva Mariska életét. Pár falusi kép, tanyák, poros utak, libák, melyekhez hasonlókat én is szerettem.
Meg hogy árva Mariska mint várja mégis öntudatlanul, fel-felbukkanó leséssel kedvesét, mint ahogy mindenütt várnak a kislányok és minden szeretni kezdő asszonyok. És még a gyereki megfigyelés frissessége, mely feljegyzi azt is, mit a felnőttek, mint megszokott óraketyegést, meg sem hallanak már. A napló elején ilyen elbeszélések akadnak: "A kocsisok mindenre igent mondtak és a lovakat kifogták." "A papa igent mondott mindenre és mi vacsorához fogtunk." A mindennapi használatban kapott "igen" szónak varázslatosan teljesítő, békéltető hatalmát hogy felfogta, kiemelte a gyermek érzékeny hallása. - Sallang és külsőség mindez - mégis, melyet az élet sorra lehántott Mariskáról -, hogy az Árva Mariska szenvedése teljesedjék.