Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő

Ignotus: Lengyel Menyhért Prófétája

Lengyel Menyhért maga is prófétalélek - vagy legalábbis bibliai, mert látomásos. Van ebben sok primitívség; a vadember képzelete, emlékezete, elgondolása: mind látásos. Annál különösebb aztán - s már magában beleesik a művészet komoly játékosságába -, mikor a differenciáltság s az intellektualitás mondanivalói ily érzékletességben vetődnek ki az íróból. S még valamiben bibliai Lengyel Menyhért: abban, hogy szava minduntalan elakad a sok mondanivalótól. Kevés drámaköltő szenved ennyire attól a kényszerűségtől, hogy a drámában az embereket egyre beszéltetni kell - holott a lét nagy vívódásai, az élet nagy eseményei mentül nagyobbak, annál hangtalanabbak. Nyilvánvaló különben, hogy e két sajátság összefügg egymással; akinek a dolgok nem szóban jutnak eszébe, hanem képben, annak erőltetnie kell a szót, hogy a képet tolmácsolja. Innen oly erős Lengyel hite abban, amit a Taifun pénztársikere után üzletes technikai számításnak szeretnének megállapítani az irigyei: hogy jelenetekben fejeződjenek ki cselekményeinek fordulatai és hangulatai. S innen, ami néha fogyatkozása: hogy dialógusa sok helyt élettelen és kedvetlen kitöltő fal a nagy mondanivalók pillérei között. Holott szó sincs róla, szebb és jobb volna, ha egyenletes oszlopsor volna, mely tartja is és ki is adja az épületet.

Az is prófétai vonás Lengyel Menyhértnél, hogy nem tud megnyugodni a világ sorában. Vagy a lét, vagy az emberélet legnagyobb, legállandóbb, legvégükláthatatlanabb kérdései és vonatkozásai nyugtalanítják, s egyben groteszkül az kínozza (s ő néha a leggroteszkabb, a legkárörvendőbb gúnnyal áll bosszút e kínzásért s e groteszkságáért), az kínozza, mondom, hogy e lélekborzongató nagy vonatkozások s e lélekhántorgató nagy töprengések a leghétköznapibb jelenségek vagy események alján húzódnak meg, vagy ezek formájában mennek végbe. Szereti, teszem, a halál s elkerülhetetlensége irtózatának s az ezektől való irtózó fontoskodásnak pofájába vágni, mondjuk: az örökösök verekedését, a temetővállalat üzleti felfogását vagy egyéb effélét. A cinizmusig tud elmenni az ilyesmiben, s oly messzire és oly gyakran, hogy az ember gyanakodni kezd s kezdi átérezni, hogy a cinizmus voltaképp visszájára fordult idealizmus, magával meghasonlott világjavítás.

...Mindezeken mind többet tűnődöm, mióta a Prófétát láttam. Minthogy angol és polinéziai környezetben játszik s a Vígszínház szinte túlterhelt pompával állította ki, azt is rámondták, hogy üzlet és nincs benne irodalom. Ilyen beszéddel nem érdemes, nem is szabad szóba állni - bár annyiban igaz, nem irodalom, hogy szép gondolatok nincsenek benne szép mondásokba csiszolva. Sőt soha nehezebb nyelvű nem volt Lengyel, mint ebben a darabban - valósággal hebeg benne, mint akit valami lélek szállt meg. Annyira nincs szüksége szavakra, hogy a nem fontos jeleneteket valósággal közhelyekben írja meg. Teszem, majdnem az egész első felvonást. S nemcsak közhelyes beszélgetésekben, de közhelyes helyzetekben is - kivéve azt a néhány szót és néhány jelenetet, ami a dologra tartozik. Ez a dolog az az ötlet, hogy valaki elmegy a vadak közé prófétának s a végén maga is hisz magában s belepusztul. Lengyel Menyhért sviháknak festi a prófétát, aki cinikus ötlettel került (hogy egy házasságtörési kellemetlen helyzetből vágja ki magát) ebbe a prófétai szerepbe. De az ember nem hisz nekik: sem Lengyelnek, sem az ő svihákjának. Feltűnő, mennyi fájdalom van a svihák svihákságaiban. Feltűnő, milyen jól bele tudja komédiázni magát Ézsaiás próféta látomásaiba. Feltűnő, miket mond az asszonynak: hogy az ő lelke szennyének nem elég holmi kis házasságtörés; neki valami nagy gazság kell, amiben a belseje minden ocsmányságát egyben és nagyban élhesse ki. (Ich hab' mich nie mit Kleinigkeiten abgegeben - mondja mentségül az Isten előtt Franz Moor.) Az embert nem lepi meg, mikor a harmadik felvonásban ez a svihák minden átmenet nélkül jézusi formában jelenik meg - s kell valami okának lenni, s a Lengyel Menyhért szűkszavúságával és stichwortos, csak éreztető, de ki nem mondó módján valahol el kell mondva lennie, különben nem tetszenék természetesnek. S nem, hogy aki a lelke bőre alatt csak nagy ocsmányságokat talált, most nagy szentséget, isteni irgalmat és szeretetet tud onnan kivetíteni, hogy mint valamely fölötte és kívüle állóban: maga is higgyen benne.

Mert ez a Lengyel tárgya és nem Polinézia és Gaugain. Igaz, hogy ez a tárgy is megkapta és magával ragadta, amint kiegészítőnek, mintegy kelléknek, megkereste és megtalálta tulajdonképp való tárgyához Itt is, mint az élet s a világ minden dolgában a dolgok visszája izgatja: hogy annak a szegény, ártatlan félmajom-népnek mit jelent, amit mi dicső haladásnak látunk: a gyarmatosítás. De ez semmi, ez mellékes. A fő, az igazi, a gyönyörű a Lengyel drámájában: a hit pszichológiája az egyesben és a sokaságban - s olyan fájdalmas küszködéssel elmondva, hogy a darab borzasztó erőfeszítéseinek ritmusa összehullámzik a görcsök ritmusával, melyekben a lélekből a hit, a vallás, a megváltatás után való epedés, a megváltásra való elszántság kiválik. Halljátok meg, egek és vedd figyelembe, föld!

Az Ember Tragédiája óta nem volt magyar darab, mely magasabbra és többre tört volna. S ha szándéka magasára vergődve jut is el: a tárgya mélységeibe kísértetiesen behatol. Valahogy háromszoros fájdalom szájaíze maradt belőle bennem: egy rettenetes sebé, egy életre-halálra való operációé, s egy nagy doktoré, aki ezt maga is lázban végzi, szinte nyögve feladatának és felelősségének súlya alatt.